Szívek Napja

megosztotta: Porcelánszív




A Valentin-nap megosztja az embereket, abban viszont mindenki egyetért, hogy ünnepekre, ezekre a hétköznapok apró csodáit még nagyobb érzelemmel telítő napokra szükség van. Miért éppen a szerelemnek, ennek a mindent elárasztó érzelemnek ne lenne külön kijelölve napja?
Ezen a jeles napon nyolc versíró vallomása, vagy éppen vágyakozása tölti meg a Porcelánszív hasábjait.


Kép forrása



Bíbor Kata
Fényedbe haltam


Nap ült asztalunkhoz azon a délután,
cirmos csíkokkal festette szemed,
ahogy tekintetedben sétált a nyár,
én moccanatlan: magamba néztelek,
és az ősz is pillanatra megállt,
babonázottan figyelte fényedet,
a veleddel telt bennem a hiány:
opálszín tenger odvas üresség helyett.

A lehetetlen, vele megannyi elhajlás
tört le rólunk és tükrünkből repedt,
s puha fészkében gyúlt ugyanaz a vágy,
hiába fújt a szél, hiába kergetett
magunktól messzire, mert hazatalál
madár-lelkünk mindig, egymásba szemek;
nem fájt fényedbe halni akkor délután,
a Nap tehetett róla, bennem a benned.


Kép forrása















Mészáros László
Álmaimban


Mint kimért kenyeret, követellek; mint friss forrásvizet, szomjazlak.
Átlényegülés és éppúgy öncsalás ez, mindenség-körüli pályára állva,
az egyetlen felmérhetetlen ellipszisen, ahol nincs másik oldal,
csak a végeláthatatlan űr, ami mégiscsak belefér ama egyedüli,
és egyszersmind utolsó pillantásba, mely túlhordott könnyekkel
áldássá kereszteli a lezárt szemhéjak alatt fel-fellibbenő alakod,
itt, a szétfoszló szenvedély szálaiból szőtt vezeklő végtelen ölén.
Itt, hol olykor a kicsépelt közöny könyörületes csöndje zuhog,
s valahogy mégsem fordíthatom felé zúgástól zsibongó fejem.






















Dr. Farkas András
Belém marsz


Belém marsz a léteddel
Szeretlek
Belém marsz a nemléteddel
Szeretlek
A nyakad inai nekem fájnak
Szeretlek
A hajad spicce engem találhat
Szeretlek
Az orrod csodás íve megfog
Szeretlek
Az ajkad engem kínoz
Szeretlek
A hatásod morális fertő
Ehhez még a lelkem felnő
De mi lesz, ha egyszer velem leszel?
Ilyen botorságot csak nem teszel
Jajongva, alázattal, forrón szeretlek.




B. Tomos Hajnal
Az a séta


Lehet oka
egy régi séta
az esti  remegésnek,
hajszálak közt futó
enyhe pihegésnek -
az aranyként olvadás
és renyhe korhadás
szaga szivárog most
a poshadó húsba
s túr bele
mint rongy-avarba
az a séta,
rég–hullott levelek
hordaléka.



Kép forrása




















Jóna Dávid
Az első éjszaka


a vágyaim konkretizálta, testének gömbölyded ornamentikája...
majd egy napon cinkosommá vált a megátalkodottságban,
fényt találtam ösztöneit rejtő labirintusában.

itt kezdődött talán...

a pillanat korábban nem létezett,
így nem is tudhattuk, hogy mit jelent?
hogy az emlékezet
kiszáradt medrébe zúduló milliónyi bucskázó, kergetőző cseppből
kiolvasod a jelent,
és életet-adó medrét töltöd a mának,
kóborló éhes oroszlán örülhet így zsákmányának;
képek lesznek részei a titkon őrzött lényegünk képsorozatának.

bolygóközi mosoly, izmok melyekről korábban nem is tudtál,
szitává lőtt elvek, tegnap még ezért haragudtál,
a sodrás, örvénylő varázslattá alakul,
a bizonyosság ritmusában ezt vehetted alapul,
kapillárisaidon át friss vért küldesz az agynak,
mint egy vízcsapot, megengedsz magadnak.

árnyalatait vesztő estében, fektében állsz lábujjaidon - minden fakul,
kéjes préda-készenléte érzésekbe vakul...
az átkelés ígérete a mát kacatként szórja el,
nem dicsekszik már az erőd bevehetetlenségeivel...

átsatírozva fekszünk a lepedőn, felettünk Ady fehér csöndjének sátra,
jól emlékszem az ólmos mozdulatlanságra,
s hogy árnyszínházunk végén kezed fogom,
szeretsz, hallgatsz, haragszol, majd felmentesz első fokon.

a közös csendünkben megíratlan érzés forog, s álomba piszkál,
valós létünk peremén dobol az est, néhány pillanat foszforeszkál,
ez kócos elmerülés, hajnalig kitart
a tenger szuszog csak, nem háborog,
öblében nyugszik, szikláján porlad és párolog...



Imre Flóra
Istenközelben


istenközelben élek itt
amióta csak rádtaláltam
jelenlétének fényeit
érzem minden lényben és tárgyban
szóba áll velem úgy hiszem
jeleket küld ha nem is értem
formáid szépségeiben
ebben a kettős szenvedésben
tested fájdalmas feszülését
ahogy izmaimmal tudom
hogy ide-oda vet hit kétség
tartana vissza két karom
halandóságunkban van itt
érzem kis mozdulatait


























Horváthné S. Mária
A képről


Emlékek sokasága zúdul rám,
velem voltál akkor már szerettelek,
néztük a tengert, ó, hogy hallgatnám
kedves hangod, máig nem feledtelek.

Gyermekfejjel légvárat álmodtunk,
boldogan terveztük, ha majd nagy leszek,
látod most, hogy régen találkoztunk,
valami halványan dereng, bizsereg.

Átélem a csókod, szerelmesen
csillog a "melírozottnak" tűnő ősz,
könnyes szemmel a szemed keresem.

Szép emléknél elidőzök végig,
járom veled szerelmünk morajlását,
hallgatom szívem, visszaemlékszik.





Márffyné Horváth Henrietta
szívörvény


csent érzelmek hálójában
fuldoklik az ki hazug
lúdbőrözik az érintéstől
mikor önmaguk
előtt is titkolják
hogy van még tovább
valami magasabb szférában
eleve elrendeltetett
törvények szerint
mélyülő örvényben kering
az összetartozás
didereg
a te és én
bizsereg
a mi
nem állhat közénk 
senki és semmi




2 megjegyzés: