Szívek Napja
A
Valentin-nap megosztja az embereket, abban viszont mindenki egyetért, hogy
ünnepekre, ezekre a hétköznapok apró csodáit még nagyobb érzelemmel telítő napokra
szükség van. Miért éppen a szerelemnek, ennek a mindent elárasztó érzelemnek ne
lenne külön kijelölve napja?
Ezen
a jeles napon nyolc versíró vallomása, vagy éppen vágyakozása tölti meg a
Porcelánszív hasábjait.
Kép forrása |
Bíbor Kata
Fényedbe
haltam
Nap
ült asztalunkhoz azon a délután,
cirmos
csíkokkal festette szemed,
ahogy
tekintetedben sétált a nyár,
én
moccanatlan: magamba néztelek,
és
az ősz is pillanatra megállt,
babonázottan
figyelte fényedet,
a
veleddel telt bennem a hiány:
opálszín
tenger odvas üresség helyett.
A
lehetetlen, vele megannyi elhajlás
tört
le rólunk és tükrünkből repedt,
s
puha fészkében gyúlt ugyanaz a vágy,
hiába
fújt a szél, hiába kergetett
magunktól
messzire, mert hazatalál
madár-lelkünk
mindig, egymásba szemek;
nem
fájt fényedbe halni akkor délután,
a
Nap tehetett róla, bennem a benned.
Kép forrása |
Mészáros László
Álmaimban
Mint
kimért kenyeret, követellek; mint friss forrásvizet, szomjazlak.
Átlényegülés
és éppúgy öncsalás ez, mindenség-körüli pályára állva,
az
egyetlen felmérhetetlen ellipszisen, ahol nincs másik oldal,
csak
a végeláthatatlan űr, ami mégiscsak belefér ama egyedüli,
és
egyszersmind utolsó pillantásba, mely túlhordott könnyekkel
áldássá
kereszteli a lezárt szemhéjak alatt fel-fellibbenő alakod,
itt,
a szétfoszló szenvedély szálaiból szőtt vezeklő végtelen ölén.
Itt,
hol olykor a kicsépelt közöny könyörületes csöndje zuhog,
s
valahogy mégsem fordíthatom felé zúgástól zsibongó fejem.
Dr. Farkas András
Belém
marsz
Belém
marsz a léteddel
Szeretlek
Belém
marsz a nemléteddel
Szeretlek
A
nyakad inai nekem fájnak
Szeretlek
A
hajad spicce engem találhat
Szeretlek
Az
orrod csodás íve megfog
Szeretlek
Az
ajkad engem kínoz
Szeretlek
A
hatásod morális fertő
Ehhez
még a lelkem felnő
De
mi lesz, ha egyszer velem leszel?
Ilyen
botorságot csak nem teszel
Jajongva,
alázattal, forrón szeretlek.
B. Tomos Hajnal
Az a séta
Lehet oka
egy régi séta
az esti
remegésnek,
hajszálak közt futó
enyhe pihegésnek -
az aranyként olvadás
és renyhe korhadás
szaga szivárog most
a poshadó húsba
s túr bele
mint rongy-avarba
az a séta,
rég–hullott
levelek
hordaléka.
Kép forrása |
Jóna Dávid
Az első éjszaka
a vágyaim
konkretizálta, testének gömbölyded ornamentikája...
majd egy napon
cinkosommá vált a megátalkodottságban,
fényt találtam
ösztöneit rejtő labirintusában.
itt kezdődött talán...
a pillanat korábban nem
létezett,
így nem is tudhattuk,
hogy mit jelent?
hogy az emlékezet
kiszáradt medrébe
zúduló milliónyi bucskázó, kergetőző cseppből
kiolvasod a jelent,
és életet-adó medrét
töltöd a mának,
kóborló éhes oroszlán
örülhet így zsákmányának;
képek lesznek részei a
titkon őrzött lényegünk képsorozatának.
bolygóközi mosoly,
izmok melyekről korábban nem is tudtál,
szitává lőtt elvek,
tegnap még ezért haragudtál,
a sodrás, örvénylő
varázslattá alakul,
a bizonyosság
ritmusában ezt vehetted alapul,
kapillárisaidon át
friss vért küldesz az agynak,
mint egy vízcsapot,
megengedsz magadnak.
árnyalatait vesztő
estében, fektében állsz lábujjaidon - minden fakul,
kéjes préda-készenléte
érzésekbe vakul...
az átkelés ígérete a
mát kacatként szórja el,
nem dicsekszik már az
erőd bevehetetlenségeivel...
átsatírozva fekszünk a
lepedőn, felettünk Ady fehér csöndjének sátra,
jól emlékszem az ólmos
mozdulatlanságra,
s hogy árnyszínházunk
végén kezed fogom,
szeretsz, hallgatsz,
haragszol, majd felmentesz első fokon.
a közös csendünkben
megíratlan érzés forog, s álomba piszkál,
valós létünk peremén
dobol az est, néhány pillanat foszforeszkál,
ez kócos elmerülés,
hajnalig kitart
a tenger szuszog csak,
nem háborog,
öblében nyugszik,
szikláján porlad és párolog...
Imre
Flóra
Istenközelben
istenközelben élek itt
amióta csak rádtaláltam
jelenlétének fényeit
érzem minden lényben és tárgyban
amióta csak rádtaláltam
jelenlétének fényeit
érzem minden lényben és tárgyban
szóba áll velem úgy
hiszem
jeleket küld ha nem is értem
formáid szépségeiben
ebben a kettős szenvedésben
jeleket küld ha nem is értem
formáid szépségeiben
ebben a kettős szenvedésben
tested fájdalmas
feszülését
ahogy izmaimmal tudom
hogy ide-oda vet hit kétség
tartana vissza két karom
ahogy izmaimmal tudom
hogy ide-oda vet hit kétség
tartana vissza két karom
halandóságunkban van
itt
érzem kis mozdulatait
érzem kis mozdulatait
Horváthné
S. Mária
A képről
Emlékek sokasága zúdul
rám,
velem voltál akkor már szerettelek,
néztük a tengert, ó, hogy hallgatnám
kedves hangod, máig nem feledtelek.
Gyermekfejjel légvárat álmodtunk,
boldogan terveztük, ha majd nagy leszek,
látod most, hogy régen találkoztunk,
valami halványan dereng, bizsereg.
Átélem a csókod, szerelmesen
csillog a "melírozottnak" tűnő ősz,
könnyes szemmel a szemed keresem.
Szép emléknél elidőzök végig,
járom veled szerelmünk morajlását,
hallgatom szívem, visszaemlékszik.
velem voltál akkor már szerettelek,
néztük a tengert, ó, hogy hallgatnám
kedves hangod, máig nem feledtelek.
Gyermekfejjel légvárat álmodtunk,
boldogan terveztük, ha majd nagy leszek,
látod most, hogy régen találkoztunk,
valami halványan dereng, bizsereg.
Átélem a csókod, szerelmesen
csillog a "melírozottnak" tűnő ősz,
könnyes szemmel a szemed keresem.
Szép emléknél elidőzök végig,
járom veled szerelmünk morajlását,
hallgatom szívem, visszaemlékszik.
Márffyné Horváth
Henrietta
szívörvény
csent
érzelmek hálójában
fuldoklik
az ki hazug
lúdbőrözik
az érintéstől
mikor
önmaguk
előtt
is titkolják
hogy
van még tovább
valami
magasabb szférában
eleve
elrendeltetett
törvények
szerint
mélyülő
örvényben kering
az
összetartozás
didereg
a
te és én
bizsereg
a
mi
nem
állhat közénk
senki
és semmi
Szép válogatás, gratulálok!
VálaszTörlésSzép válogatás, örülök,hogy versemmel benne lehetek!
VálaszTörlés