Lesley MacBeltine: Nincsenek határok

- Nem akarsz beszélgetni?

Csodálkozva pillantottam rá: még a végállomáson szállt fel az éjszakai buszra, nem sokkal az után, hogy én elfoglaltam a kedvenc ülőhelyem, mielőtt bárki más megtehetné és előkotortam valami könyvet. Szép volt, ez kétségtelen, amiért is elég gyakran és hosszú ideig pihentettem fáradt szemeim finom vonásain, és nemigen kötött le már az olvasás. Nem egyszer pillantott ő is felém, és amikor találkozott a tekintetünk, ő nem kapta el az övét, mint mások tették volna, csak nézett egyenesen a szemembe. Fakó szemei voltak és hosszú, vörös haja…

Aztán leszálltunk és nekivágtunk a kihalt útnak. Csendes ősz eleji éjszaka volt, zajt csupán a cipőink kopogása és az örökké nyughatatlan kutyák ugatása csapott. Gondolataim ide-oda cikáztak a nem egészen másfél órával korábban véget ért koncertünk és valami zavaros álomvilág között, amely csakis ilyenkor, az éjszakában bújik elő. Jók voltunk, ez kétségtelen, bár az is igaz, hogy a rengeteg elfogyasztott sör méretes nyomot hagyott a játékunk színvonalán; körülöttem halkan susogtak a fák lombjai, míg az égen fekete felhőcsíkok úsztak, néha kiharaptak egy-egy kisebb darabot a félholdból, melynek fénye olvadt ezüst unikornis-vérként ömlött rájuk.

- Nem is tudom… – rándítottam meg a vállam. Nemigen szoktam beszédbe elegyedni az utcán bárkivel is, éjszakai sétáim alatt pedig egyenesen szentségtörésnek éreztem volna.

- Többször is rám néztél a buszon.

- Szinte le se vettem rólad a szemem.

- Miért? – mosolyodott el – Tetszem neked?

- Csupán értékeltem a szépséget, ennyi az egész – egyike a legostobább válaszaimnak, amelyek az ilyen és ehhez hasonló szituációkban az évek során születtek.

- És most, hogy leszálltunk, vége is a dolognak?

- Minek folytatás? – néztem rá még mindig elég zavartan – Az a dolog a buszon csupán egy érzés volt, mint amikor megállsz egy kép előtt a múzeumban; azt se viszed haza.

- Ezek szerint én is csak egy kép volnék?

- Nem ezt mondtam. Egyszerűen csak jó volt nézni téged.

- A múzeumokban belépő is van, nem? – mosolyodott el ismét.

- Pénzt akarsz talán?

- Te egész úton bámultál, de fogalmam se volt, hogy miért. Most rajtam a sor.

- Nézni akarsz talán?

- Semmi kedvem csak úgy némán gyalogolni egész hazáig – felelte, továbbra is mosolyogva – Legyen az a belépőd, hogy beszélgetünk!

- Ha ezt akarod…

- Mit keresel ilyenkor az utcán?

- Szeretek éjszaka csavarogni – feleltem, teljesen őszintén -, amúgy meg koncertünk volt.

- Szóval zenész vagy?

- Azért ne túlozzuk el! A poén kedvéért alakítottunk egy zenekart pár haverral, és minden második hétvégén zajongunk valami kocsmában, ennyi.

- Talán mégse vagytok annyira rosszak.

- Tudja a fene.

- És mit szeretsz annyira az éjszakában?

- Tessék? – meglepett a hirtelen váltás, mivel arra készültem, hogy pár percig még álszerény közhelyekkel fényezhetem a bandánkat.

- Azt mondtad, szeretsz éjszaka csavarogni. Mégis miért?

- Sok minden miatt. Utálom a napfényt, viszont megnyugtat a sötétség. Éjszaka nincs tömeg az utcákon, azok viszont, akik ilyenkor kint vannak, mintha csak részben tartoznának ehhez a világhoz… Meg aztán szeretem a csillagokat.

- Én is szeretem az éjszakákat – mosolygott tovább – Valahogy sokkal békésebb minden.

- A világ fele álmodik ilyenkor – néztem az út menti házak felé – és az a sok álom varázzsal itatja át az éjjel minden pillanatát.

- Ez szépen hangzik.

- Csak egy gondolat volt, amiből talán még nincs közhely.

- Sosem írtál még? – kérdezte ekkor – Úgy értem, csak úgy…

- De, sokszor.

- Miről?

- Nevetni fogsz, ha megmondom.

- Na?

- Álmokról.

- Álmokról? – valóban nevetett, bár nem gúnyosan – A saját álmaidról?

- Igen, bár ezek nem is igazán álmok – fordítottam felé a fejem – Gyakorta jutnak az eszembe történetek, máskor meg álmok ragadnak meg a fejemben az után is, hogy felébredtem.

- Ezek szerint költő vagy.

- Sose mondták még, meg hülye is vagyok a rímekhez.

- Az álmok csodáit szavakba foglalni csak költészettel vagy varázslattal lehet – felelte – Amikor álmodunk, mindannyiunk fejében csodálatos gondolatok születnek; költővé az válik, aki ébren is emlékszik ezekre.

- Költészet? – én is elmosolyodtam – Még álmomban se jutott volna az eszembe soha, hogy költészetnek nevezzem, mit csinálok.

- Szavakká lesznek az álmaidból fogant gondolatok, mi ez, ha nem költészet, még ha próza is a végeredménye?

- Sokat tudsz ezekről a dolgokról.

- Van az életnek egy olyan pillanata, amikor minden áhított tudás megszerezhető.

- Álom és valóság között félúton?

- Ha ott keresnéd…

- Nem húzok határt a kettő közé – vontam meg a vállam – Sem az írásaimban, sem az életemben.

- Akkor viszont a félút se létezik.

- Halál és élet között se?

- Nincsenek határok – felelte –, csupán a józanész törvényei közé szorított világ körül; se álom és ébrenlét, se halál és élet között. És hogy éppen hol vagy, csupán azon múlik, mihez viszonyítasz.

- Ha viszont már viszonyítok, adódhat helyzet, amikor két „dolog” közé kerülök.

- Mindig választasz, mivel az élet minden pillanata fordulópont, ezért aztán a félút nem egy állapot, csupán a tudat reakciója.

- Mire?

- A környező dolgokra. Az olyan fogalmak, mint idő és tér, álom és valóság, de talán még a fent és lent is értelmüket vesztik az ösztönösség szintjén.

- Az érzést helyeznéd a józanész elé?

- Pontosan, minthogy a józan ész csupán arra jó, hogy a nevében alkotott materialista és földhözragadt szabályokkal száműzzék a világból mindazt a csodát, amelyekből például a te írásaid is születnek. Látod a szivárványt, és az káprázatos, de abban a pillanatban, ahogy elgondolkozol, mi okozza, a jelenség már el is vesztette varázsát.

- Értem.

- Nézz csak oda – mutatott előre ekkor –, de hunyoríts erősen! Mit látsz?

- Kéken fénylő betűket – feleltem és elmosolyodtam – Az áll ott, hogy YGSETR.

- Egy szó.

- Csak egy hibás fényreklám.

- Az tökmindegy! Az előbb csak a világító betűket láttad, vagy nem?

- De…

- Leírva láttál valamit, mégis kételkedsz a létezésében?

- Mi értelme van annak, hogy ygsetr? – értetlenül meredtem rá: abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy bolond – Vagy ez is egy újabb csoda?

- Talán az – bólogatott titokzatos mosollyal – Neked, aki papírra veted mindazt, amit mások nyomban az ébredésük pillanatában elfelejtenek, mi jut róla az eszedbe?

- Akár valami név… Lehetne mondjuk, egy éjszakai klubé, nem?

- inkább valami olyasmié, amiből sok van.

- Legyen, ámde amit most láttam, vagyis ez a szó… – elgondolkozva csóváltam a fejem – Életemben most láttam először ezt a feliratot és kétlem, hogy valaha is belebotlok még egyszer, tehát egyedinek és megismételhetetlennek kell tekintenem.

- Ha nem tudnám, hogy semmi nem történik véletlenül, most azt mondanám, igazad van.

- Mi nem véletlenszerű abban, hogy pont ezek a betűk maradtak égve egy gyógyszertár fényreklámjából?

- Ennél jóval hétköznapibb dolgokról is jutottak már eszedbe furcsa dolgok, nem igaz? – kérdezett vissza, én meg elképedve meredtem rá.

- Honnan tudod?

- Aki álmokban él, annak ez természetes. Sokan úgy hiszik, hogy az álom csupán a valóság tudatalatti leképezése volna, mi furcsaság van hát abban, ha a valóság egy apró, torzult részletét álomként éljük meg?

- Sosem tekintettem úgy az álmaimra, mintha azok csupán a mindennapi életem árnyai lennének. Emlékekként gondoltam rájuk, hajdani vagy majdani korok szellemeiként.

- A múlt és a jövő egyaránt nyomot hagy a jelenben – nem tudtam eldönteni, hogy mondja, vagy kérdezi-e ezt. Aztán folytatta – Ha látsz egy rügyet, pontosan tudod, hogy levél lesz belőle, még ha a levél későbbi formáját és méretét csupán sejteni lehet, az ág pedig még akkor is őrizni fogja a rügy nyomát, amikor a levél réges rég elszáradt már.

Elhallgatott, aztán felnézett az égre. A felhők mostanra eltűntek, valamennyi fényesebb csillag kristálytisztán ragyogott odafent. Az út egy kivilágítatlan szakaszához értünk, amit mindkét oldalról keskeny ösvényekkel szabdalt akácliget fogott közre: a természet itt szabad kezet kapott.

- Arra mi van? – bökött ekkor a lány a fák felé, amelyeket épp néztem.

- Nem tudom.

- És nem is akarod megtudni?

- Most? – csodálkozva fordultam felé.

- Csak nem félsz a sötéttől? – nevetett és már indult is arra – Nem jössz?

- De…

Combig érő gazban gázoltunk az egyik ösvényhez, ami aztán egyenesen a sűrű és koromsötét bozótosba vezetett minket. Az én talpam alatt olykor meg-megroppant valami, ő azonban mintha látta volna a fű között rejtőző dolgokat, mert soha nem lépett rá egyre sem.

- Épp most mentél el a halál mellett.

- Tessék?

- Mondom, épp most mentél el a halál mellett – fordultam felé, amikor a lombok között átsütő holdfény egy pillanatra megvilágította az arcát – Körülöttünk mindenfelé ott az élet: fű, fák, meg a többi, de volt itt egy kiszáradt bokor is az előbb.

- Ez így van rendjén, nem igaz?

- De igen.

- Úgy értem – folytatta –, hogy egyik se létezhet a másik nélkül. Minden élő sorsa az elmúlás, így nincs értelme életről se beszélni, amíg nem veszünk tudomást a halálról… Én régen rettenetesen féltem, mi lesz akkor, ha meghalok.

- Miért?

- Egyfelől nem akartam megválni mindattól, ami az életemet jelenti, meg aztán az életről mindenki tud mindent, ez viszont a halálról nem mondható el.

- A haláltól mindenki fél – bólogattam –, talán mert olyan bizonytalanság lengi körül, amit semmiképp, semmilyen eszközzel nem lehet feloldani. A hit, ha elég erős, jelenthet némi támaszt.

- És miben kellene hinni? – kérdezte és felém fordult – Istenben talán?

- Melyikben? – kérdeztem vissza vigyorogva.

- Gondoltál arra, hogy megcsókolj?

- Tessék? – teljesen váratlanul ért a kérdése.

- Még a buszon… De akár most is, hisz elég régóta ácsorgunk már itt egyhelyben.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem – még mindig nemigen tudtam, mit feleljek – De az csak egy futó gondolat volt…

- Miért?

- Jobban élveztem a beszélgetésünket annál, semhogy félbeszakítsam, és talán elrontsak mindent.

- Talán… Zavar a bizonytalanság, vagy csak kíváncsi voltál, megteszem-e én az első lépést?

- Te is gondoltál rá, nem igaz? – a hirtelen váltás miatt még mindig nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Álmok és költészet, aztán csók…

- Persze.

- Akkor az a csók már meg is történt.

- Hogyhogy? – mintha enyhén csalódott lett volna, én meg persze elnevettem magam.

- Egy párhuzamos létsíkon, ami a mi gondolatainkból született. Ugyanarra gondoltunk mind a ketten, még ha csak egészen rövid ideig is, ez pedig elég ahhoz, hogy valahol az a csók valóra váljon.

- Ez tetszik! – gyönyörű nevetése volt, akkor azt kívántam, bár lennék azon a másik létsíkon – Szóval szerinted elég csak gondolnom valamire és az nyomban valóra is válik valahol?

- Minden álom egy világot teremt. És éppen te mondtad az előbb, hogy nincsenek határok, nem igaz?

- Győztél – vont vállat, majd a következő pillanatban a nyakam köré kulcsolta a karjait – És mit szólnál ahhoz, ha az a párhuzamos létsík most egybeesne ezzel itt?

Nem hagyott időt a válaszra. Puha, málnaízű ajkak tapadtak forró szenvedéllyel a számhoz. Meglepetésem csak egy pillanatig tartott, aztán átöleltem, olyan szorosan, amennyire csak mertem; még kisebb és törékenyebb volt, mint amilyennek látszott és bár mindketten fel voltunk öltözve, minden érzékem azt súgta, hogy egymásnak simuló testünk teljesen meztelen. Hosszú percek teltek el így, aztán kibontakoztunk egymás karjaiból.

- Most már tényleg megtörtént – suttogta ekkor –, méghozzá, ha igazad van, mindjárt két létsíkon is.

- Ezt mért kaptam?

- Amiért adtad is.

- Csak úgy? – kérdeztem, mire elnevette magát és mindketten továbbindultunk, lassan sétálva.

- Merre mész? – kérdezte rövid hallgatás után.

- Már réges rég nem arra megyünk, amerre lakom. Miért?

- Fáradtnak tűnsz…

- Mintha nem a régi volnék, tudom – mosolyodtam el – Nem vagyok épp kipihent, az biztos, de most nem számít. Te talán álmos vagy?

- Úgy nézek ki?

- A fene se tudja ebben a sötétben.

- Talán egy kicsit.

- Merrefelé laksz? – kérdeztem ekkor, mire megtorpant és elbizonytalanodva nézett körül.

- Hol is vagyunk most pontosan?

- Valahol a patakpart mentén, ha minden igaz. Úgy emlékszem, még nem jöttünk át a hídon.

- Én is azt hiszem… – szorosan hozzám bújt, inkább játékosan, de mégis úgy, mintha az, hogy a hazaútról kezdtünk beszélni, máris elválasztana bennünket.

- Ha visszafelé indulnánk, előbb-utóbb a műúton lyukadnánk ki – öleltem át a vállát – De az egyik álmomban azt mondták nekem, hogy sohase nézzek vissza.

- És ne is fordulj vissza – bólintott, mintha legalábbis osztozott volna velem azon az álmon – Igaza volt, akárki mondta is.

- Azt mondod?

- Ha visszanézel, meglátod, mi mindent hagytál magad mögött. Az elmúlt dolgok visszahúznak magukhoz és lebéklyózzák a lelked, akár az egykor volt boldogság kínjával, akár a rég ejtett és soha jóvá nem tett hibák miatt érzett elkeseredéssel. A jövő ellenben felemel téged, szárnyakad ad.

- Mindig a jelen az, ami számított nekem – vontam vállat – mert az az egyetlen, ami kézzelfogható. Az adott pillanat, aminek oka és következménye van. A jövő folyton változik, míg a múlt érinthetetlen, ezzel szemben viszont a jelen agyag egy fazekas korongján: a formátlan pillanat az ujjaid között nyeri el kecses formáját, ám véglegessé csak akkor válik, miután kiégetted.

- Vagyis a pillanat csak az után válik értékké, hogy már elmúlt?

- Nem. Addig érték, amíg megélheted. Vannak pillanatok, amelyek sose jönnek el, mert mielőtt jelenné válhatnának, egy döntés folytán egy másik pillanat lép a helyükre.

- Nincs sorsszerűség és „előre megírt” dolgok se léteznek?

- A sorsszerűség szerintem olyan, mint a szerepjáték – feleltem – Ugyan valaki más meséli a történetet, de a te döntéseid befolyásolják a dolgok menetét. A csókunk például meg sem történt volna, ha…

- Szeretnéd meg nem történtté tenni? – csapott le rám nevetve.

- Egyáltalán nem. Csak azt mondtam, hogy amíg te talán mindenképp meg akartad tenni, én csupán eljátszottam a gondolatával.

- A végén még kisütöd, hogy én támadtalak le! Szépen vagyunk…

- Eszemben sincs ilyet mondani – ráztam meg nevetve a fejem – De ha te arra vártál volna, hogy én tegyem meg az első lépést, a csókunk sose történik meg. Mármint ezen a létsíkon.

- Miért?

- Mert én mindig a fekete bábukkal játszom: sose az enyém az első lépés.

- Ez mindig így volt, vagy voltak azért jobb pillanataid is?

- Voltak, de leszoktam róluk. Voltak, amikor még mindenáron a jóban akartam hinni, amikor voltam olyan naiv, hogy engedtem érvényre jutni őket.

- Kicsit sötéten látod a világot – mondta, mire elmosolyodtam.

- Végtére is éjszaka van, vagy mi…

- De most komolyan! – kislányos hangon mondta ezt, mintha megint csak incselkedni akarna.

- Komolyan? Nos igen, sötéten látom mindazt, ami körülvesz. Ha hinni tudtam volna a máznak, ami mögé a világ a hazugságait rejti, még ma is olyan lennék, mint évekkel ezelőtt, szerencsére azonban felnyitották a szemem.

- És mi ennek a megvilágosodásnak a lényege? – kérdezte ekkor – elfordulni mindentől, ami boldoggá tenne, csak mert felszínes máznak, vagy hazugságnak találod?

- Kerestem én ezeket az a dolgokat, de minden, amit találtam, csak a hamisságot igazolta. Nem létezik semmi, ami – ahogy te mondtad – boldoggá teheti az embert, csak ha már egyébként is az.

- Vagyis?

- Vagyis a váratlan öröm se egészen váratlan. Nem az tesz boldoggá, ami kiváltja belőled az érzést, hanem maga az érzés, ami viszont vagy megvan, vagy nincs.

- Ezzel megtagadsz mindent, ami széppé teszi a világot – csóválta a fejét – Hátat fordítasz a boldogságnak.

- Hittem én a boldogságban, ahogy sok minden másban is – feleltem – A szeretetben, meg a többi szép és jó dologban, és persze az álmaimban. Aztán szépen, egyenként elsorvadtak vagy elvesztek a szép és jó dolgok és velük haltak az álmok is, egy-egy minden alkalommal… Amíg az egyik álmomban választást nem kínáltak nekem.

- Ki? Ugyanaz, aki azt mondta, sohase fordulj vissza?

- Igen – kicsit meglepett, hogy kitalálta, de aztán inkább csak folytattam – Az előbb már beszéltem az okokról és a következményekről. Hát ennek jegyében én kizártam az életemből mindent, ami „boldoggá tesz” és helyettük olyan dolgoknak szentelem a figyelmemet, amik megnyugtatnak.

- Megnyugtatnak?

- Talán nem ez a legjobb szó. Lecsendesítik a gondolataimat és olyankor sokkal könnyebben foglalkozom például a történetekkel, amiket írok. Lemondtam egy sor olyan dologról, amelyekkel a korosztályom az idejét tölti, bár pontosabb volna úgy, hogy száműztem őket. Nem járok szórakozni, nem bámulom a tévét, és nagy ívben kerülöm a futó kapcsolatokat. Ettől persze hidegnek és távolságtartónak gondolnak…

- Akkor mi az, ami maradt? – kérdezett, félig-meddig a szavamba vágva – Mit csinálsz azok helyett, amiket száműztél?

- Azon kívül, hogy dolgozom, és eljárok a zenekarunkkal, a leginkább álmodom.

- Tudom, éppen én mondtam, hogy nincsenek határok – kicsit elhúzódott tőlem –, de a te esetedben azt hiszem, mégiscsak jobb volna, ha lennének. Túlságosan sok időt töltesz odaát!

- Talán mert úgy érzem, nem tudnék hiteles lenni, ha nem élem meg mindazt, amit csinálok, ehhez pedig elengedhetetlenek az álmok. Amikor például egy modellen dolgozom, az mit sem ér, ha a készítése közben nem érzem úgy, hogy én is a részévé válok; ez egyfajta meditáció, azt hiszem.

- És a zene?

- Sose tanultam, nem is értek hozzá, úgyhogy ami jön, az inkább csak ösztönös. Ha jó napom van, egészen olyan, mintha belőlem szólna. Olyankor én vagyok a hangszer, az áram az ereimben bizsereg, a ritmust a szívem diktálja… Talán ezért is játszom össze-vissza.

- Azért jó lehet, ha ilyen érzésekkel állsz ki a színpadra, hanem ez a remete-életmód…

- Gyere el egyszer és hallgass meg minket!

- Nem hiszem, hogy módomban állna… – ismét megtorpant.

- Gondolod, hogy mégse tetszene?

- De igen, csak épp… Nem is tudom, hogy mondjam – végül csak megrándította a vállát – Nincs túl sok szabadidőm.

- Ez egy kifogás.

- Talán igen – mosolyodott el – Csak nem azt akarod mondani, hogy hallottad már párszor?

- Többnyire ez az első jele annak, hogy egy kapcsolatom hamarosan véget ér.

- Ezek szerint a miénk egy kapcsolat?

- Ha úgy vesszük…

- Hogy?

- Mint egy kapcsolatot. Sétálgatunk immár órák óta, beszélgetünk mindenféléről, csókolózunk…

- És?

- És? – kérdeztem vissza csodálkozva – Ez azért nem egy átlagos éjszakai program, vagy igen?

- Ki tudja? – pillantott rám – Talán éppen ez lenne a természetes.

- Vicces.

- Micsoda? – tovább indultunk. Ahogy egymás mellett lépkedtünk a koromsötét ösvényen, engem ismét elkapott az a furcsa érzés, hogy kettőnk léptei közül egyedül az enyémek csapnak zajt.

- Hát amit mondtál.

- Miért vicces?

- Ötleted sincs?

- Nézd – állt meg ismét – Ha te most megint…

- … azt hiszem, hogy összejöhet valami, akkor nem árt, ha mindjárt a legelején szólsz – vágtam a szavába –, hogy tévedtem. Gondolom, ezt akartad mondani.

- Ez azért nem ilyen egyszerű – rázta meg a fejét – Vannak dolgok, amiket nem lehet… Nem könnyű megérteni.

- Mint például?

- Ne kérd, hogy beszéljek róla, mert nem tehetem!

- Sose fogom ezt megérteni.

- Mit?

- Hát hogy mi bajotok velem.

- Azon túl, hogy igyekeztél magadról mindvégig olyan képet kialakítani, ami bárkit elriasztana? – mosolyodott el, de ez a mosoly gyorsan el is tűnt – De nem igazán értem a kérdést: hogyhogy bajunk?

- Neked, meg a többinek. Faképnél hagytok, amint egy kicsit is komolyabbra fordulna a dolog. Menekültök, amint megsejtitek, mi van a felszín alatt.

- Egyáltalán nem erről van szó – felelte ekkor olyan hangon, mintha feltörni készülő sírással küszködne – Én lennék a legboldogabb, minden másképp lenne, de…

- Férjnél vagy talán? – csalódottságom előhozta belőlem a szokásos szarkazmust.

- Ugyan! – mosolyodott el – Csak hát…

Vártam, hogy tovább beszél, de nem tette. Valamiért körülnéztem ekkor: közeledhetett a hajnal, mert kékesfehér köd gyűlt a fatörzsek körül gomolyogva, akár valami rémfilmben… Vagy az álmaimban.

- Azt hiszem, ideje elválnunk – szólalt meg hirtelen, ezzel is fokozva a kissé borzongató érzést – Hamarosan felkel a nap.

- Na és?

- Úgy tudtam, te sem szereted a napfényt.

- Valóban – bólintottam rá – Merre mész?

- Arra – mutatott abba az irányba, amerre a legsűrűbb volt a köd. Egy különös fűzfa állt ott, a törzse még azelőtt szétvált, hogy kibújt volna a földből, méghozzá nem is két, hanem mindjárt háromfelé.

- És te?

- Szinte pontosan az ellenkező irányba – feleltem, aztán elengedtem és szembefordultam vele – Hogy búcsúzzunk el?

- Tessék?

- Csókkal vagy sziával?

- Te melyiket szeretnéd?

- A legszívesebben megcsókolnálak megint – sóhajtottam fel –, de azzal csak nehezíteném a dolgot.

- Akkor hát – nézett fel rám nedvesen csillogó szemekkel – szia.

- Szia.

Elindultam, de alig pár lépés után megálltam és visszanéztem a vállam felett. Minden másnál jobban szerettem volna visszasietni hozzá, nem hallottam azonban a távolodó lépteit és nem láttam őt magát sem. A köd talán sűrűbb volt, mint elsőre gondoltam.

Útban hazafelé semmi másra nem tudtam gondolni, csak őrá, nem is igazán figyeltem, merre megyek. Különös lány volt, ez kétségtelen, ahogy az volt az egész beszélgetésünk is, hiszen jóformán sosem beszélek senkivel ilyesmikről, főleg nem olyannal, akivel akkor találkozom először. Olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amelyeket rég halottnak hittem, bár azt nem mondanám, hogy szerelmes lettem belé – lehetett volna a történetünknek ilyen folytatása, de ő nemet mondott rá. Nemet mondott rám. Fogalmam sincs, miért tette, de újra csak úgy éreztem, hogy én voltam az, aki megint elszúrt valamit, hogy senkinek se vagyok elég jó, és hasonlók. Volt azonban valami az önmarcangolás mellett, ami sehogy sem hagyott nyugodni: ez a valami egyre csak azt ismételgette, hogy valamit félreértettem, hogy egyáltalán nem az volt, amire gondolok, amit hinni akarok. Hiszen ő is azt mondta, hogy szeretné, de nem lehet…

Új, minden eddiginél sötétebb gondolat vert ekkor tanyát az agyamban, pillanatok alatt kioltva az egymással marakodó érzéseket. Mert hiszen csapda volt ez az egész, amibe én újból belesétáltam, pedig számtalan formáját láttam már: szeretné, de nem lehet, hányszor hallottam már ezt!

A becsapottak keserű dühével trappoltam tovább az úton, valamiért mégsem tudtam gyűlölni őt. Csupán a megszokott hidegség költözött vissza évek óta meglévő helyére a szívemben. Akkor éjjel gondolni se tudtam már másra, mint hogy bármilyen jó társaság volt is ez a különös lány, végső soron ő se különbözik a többitől.

Meglepően hamar hazaértem és alig lefeküdtem, máris elnyomott az álom.

Fél óra választott el a déltől, amikor felébredtem és első utam a kávéfőzőhöz vezetett. A konyhában be volt kapcsolva a tévé, de ezúttal se figyeltem jobban oda rá, mint bármikor máskor. A fejem még mindig tele volt az éjszakai kaland emlékeivel, de most valahogy álomszerűnek tűnt az egész. Egy lány, akit soha azelőtt nem láttam, mégis a legtitkosabb gondolataimról beszélgetek vele…

- … pataktól nem messze találták meg, lakossági bejelentés nyomán – monoton hang volt, szinte kényszerített, hogy odafigyeljek – A huszonhárom éves… csaknem két hónapja tűnt el, ám mostanáig, mikor a ruhái és a nála talált iratok kétségtelenné tették a holttest személyazonosságát, sokan reménykedtek, hogy épségben hazakerül. Megdöbbentő képeket láthatnak most…

Valóban azok voltak, bár egyáltalán nem azért, amiért a riporternő gondolta. Bár a hír szerint a holttest már legalább egy hete fekhetett ott és hiába takarták le a rendőrök még az újságírók érkezése előtt, nekem szemernyi kétségem se volt afelől, ki az áldozat.

A lány az éjszakából.

Piszkos és gubancos, de egyértelműen vörös hajtincset láttam megvillanni, ahogy az egyik rendőr lépés közben kissé odébb sodorta a holttestre terített fehér takarót, a jelenet hátterében pedig ott állt az a furcsa fa, amelynél elköszöntünk egymástól… Pillanatok alatt felébredtem és meredten bámultam a képernyőt még jóval azután is, hogy a híradás véget ért. A lány, akivel én átcsavarogtam az éjszakát, valójában nem is élt már; beszélgettünk, csókolóztunk és talán még egymásba is szerettünk volna, ha…

Egyszeriben megértettem, mi volt az akadály, amiről beszélt és a legszívesebben sírva fakadtam volna, amiért olyan ostobán viselkedtem vele. Azt kívántam, bár visszapörgethetném az időt, hogy egy idétlen „szia” helyett csókkal engedhessem vissza őt oda, ahonnét jött.

Egész nap ki sem jöttem a szobámból, csak bámultam ki az ablakon. Elképzelni se tudom, miként lehetséges az, hogy akkor éjjel órákat töltöttem egy halott lány társaságában, de végül ré kellett jönnöm, hogy megint a rossz kérdést tettem fel magamnak, hiszen már rég megkaptam tőle a választ.

Két szót mondott csupán, amelyek akkor nem tűntek túl jelentősnek, de ez a két szó bőven elég volt, hogy megválaszolja a kérdést, amit eddig mindenki csak feltenni tudott.

Nincsenek határok…

Kép forrása