A múlt húrjain
A
tél hosszúra nyúló estéi mindig is a történetmesélés idejének számítottak.
Ekkor megelevenedett a múlt, szárnyra kélt a fantázia, és a régi korok embereinek
lelkét a meseszövés varázslata melengette meg.
A
mai napon ennek a szellemét idéztük meg, balladaköltő nagyjaink segítségével.
Arany János
Éjféli
párbaj
Bende
vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig
tart... ma van első napja:
Szól
a zene, tárogató, rézkürt,
Pörög
a tánc, mint az orsó;
Bende
kiált: "Ez utolsó!
Száraz
ajkam eper-ajkat
Szedegetni készűl."
Szedegetni készűl."
Bende
vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti,
hol olyat szakasszon;
Néma,
sötét már az egész kastély -
S
ím, lovag áll ágyok előtt,
Talpig
acél - ismeri őt:
Sápadt
arcra kék lángot vet
A
felütött rostély.
"Jöttem
veled újra víni, Bende!
Én
valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük
elől, csúnya volt a játék;
Haha!
páncélt a nyakadba!
Most
ne remélj szolga-hadba';
Kezdjük
elől! - e leányért
Sok
viadal vár még!"
Kél
a vitéz: "Nosza kardot, vértet!"
"Hova
édes?" - "Víni, arám, érted!"
S
hallik, amint össze-összevágnak,
Odaát
a fegyverházban
Harcrobaj
is: csengő paizs,
Tompa
nyögés, erőlködés,
Szép
menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyűködik,
hova lett a párja;
Remegő
kéz gyujtja meg a mécsest,
Férje
urát fölkeresi,
Hajnalig
ott sírva lesi:
"Ez
is olyan, mint a másik...
Mint
valami holttest!"
Bende
vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon
immár a második napja,
Szól
a zene - borba fuladt e nap,
Bende
úrnak veszett kedve,
Táncol,
iszik erőltetve;
Szép
menyasszony nekiborzad:
"Ha
ma is, mint tennap!..."
Este
hamar az urok föld-részeg,
Ágyba
vivék a szolga-vitézek;
Szép
menyasszony vele menni reszket:
De hogy titkán ki ne adjon
-
Hová legyen? hol maradjon? -
Lenyugoszik,
s külön ágyban
Hányja
a keresztet.
Bende
riad...s mint a halál, józan:
Lovag
ott áll szembe, az ajtóban.
"Hah!
Robogány..." s nem akarna menni. -
"Szeretőm
elcsábítója,
Gyere,
víjjunk! üt az óra;
Míg
le nem győzsz, tiltva neked
Mellette
pihenni."
Ujra
nehéz, szörnyű tusa hallik;
Bende
halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen,
délfele ha ébred,
Mikor
immár gyűl a vendég;
Fölkeresik
a leventék:
"Hol
vagy uram? mind az egész
Nép
vár az ebédre."
Bende
vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb
a harmadik napja;
Szól
a zene, öblöget a rézkürt:
Hanem
a tánc csak úgy lézeng,
Vendégnek
a java szétment:
"Vérbe'
fogant nász sose volt
Isten
átka nélkül!"
Nos,
az új párt rokoni, - egy püspök
Előveszi,
hogy mi esett köztök:
Bende
konok, - a menyasszony gyászba,
Teste
remeg, mint a harmat,
Csak
azt vallja, hogy nem vallhat,-
Ha
lefekszik, küldjenek őrt
A
fegyveres házba.
Mene
oda nagy erős őrízet.-
Bende
kacag: "Meglopom a mézet!"
Siet
is be kakas-elő-szóra:
Mikor
ágyasházát nyitja,
Másodikat
kukoritja,
Fönn
pedig, a kastély tornyán,
Éjfélt
ver az óra.
"Bende
lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad
félbeszakad holnap;
Víni
ma még!... ölj meg igazábban;
Mert
ha nem ölsz, én megöllek,
Lelkedet
ám, én mint lélek;
Az
a hűtlen hadd sirassa
Bűnét
e világban!"
Bende
vitéz, szemei szikrázva,
Rohan
ismét a fegyveres házba.
Rettenetes,
amit lát az őrség:
Urok
őrjöng... kivont karddal
Levegőbe
szúr és vagdal;
Közülök
is hármat leölt
Míg
lebirák, győzék.
Földalatti
kamarába', láncon,
Bende
üvölt, viaskodik, táncol;
Szép
menyasszony sem eladó többé
"Elsőt
én nem érdemeltem,
A
második engemet nem:
Püspök
atyám, vígy el Urunk
Jegyesei
közzé!"
Edgar
Allan Poe
Nászballada
Ujjamra húzva a gyűrű,
hajamba fűzve a
csokrok,
kösöntyüm drága művű,
ruháim selyme sűrű -
hogy is ne volnék
boldog?
S az uram boldog velem
együtt...
De hogy első esküje
szólott,
kebelem titkon
belerendült;
halotti harang szava
csendült,
s fülembe a holt szava
zendült,
ki a síkon a harcokon
eltünt -
s immáron örökre
boldog.
De uram folytatta
becézve
és szórta szememre a
csókot...
Pilláimat álom igézte,
röpitett el a síri
vidékre
s a holt D'Elormi-t
idézve,
neki suttogtam
megigézve:
"Ó, most vagyok
igazán boldog!"
Elszálltak a szavak, a
röpkék,
de az eskü örökre
szólott,
s ha százszor is esküt
törnék,
s habár a szivem
beletörnék,
már ujjamon itt az
emlék,
és hirdeti, hogy ki a
boldog -
itt csillog-villog az
emlék -
Ki mondja, hogy nem
vagyok boldog?
Csak ébrednék valahára!
Azóta is alva
bolyongok.
Jaj, én a szerelmes
mátka,
megreszketek
alva-járva,
hogy hátha, hátha,
hátha
a boldogult lelke se
boldog.
(Mészöly
Dezső fordítása)
Kép forrása |
Tompa Mihály
Csengőbarlang
Torna
bérces szép vidékén,
Hegyoldalban
bércüreg;
A
kiáltás, rejtekéből,
Csengve-bongva
térve meg:
Jámbor
éltü népnek ajkán
Csengőbarlang
a neve;
S
szirtein igy hangzik a mult
Halk
viszhangja, a rege:
Sárga
lombot ráza s hinte
Fák
alá az őszi szél;
Búsan
gubbadt a pacsirta
Puszta
fészke szélinél;
S
kis kosárral szép leányka
Tartott
a hegyek felé,
Hol
piros bogyóit a som
Késő
fája érlelé.
A
rejtelmes lánykebelnek
Egy
meghitt barátja van,
Álmait,
szerelme titkát
Azzal
közli nyájasan;
A
rejtelmes lánykebelnek
A
dal a meghitt barát;
Dalban
hallod szólni szíve
Örömét
és bánatát.
Hangos
ajka hő dalával
Ment
könnyűden a leány;
Vígan
lejtett a szomorgó
Völgyön
s halmok oldalán;
Hangos
ajka hő dalában
Szíve
hő szerelme szólt,
Mely
forró volt, mint a napfény,
És
epedő, mint a hold.
Majd
megállt a szirtüregnél
A
virító hajadon,
Hol
feléje som piroslott
A
lefüggő ágakon;
S
im mögötte, - hogy bogyókat
Tépne
a fa ágiról: -
Szép
leány, érett-e a som?
Egy
közel hang, - vajh ki szól?!
Rezzen
a lány... s kis kosárját
Földre
ejti hirtelen;
Néz
alá s föl... csendes a táj,
És
egy lélek sincs jelen.
Szép
leány, érett-e a som?
Kérdi
a szó, mint elébb,...
S
nyájas arcu férfi most a
Szirt-üregből
ím kilép.
"Még
nem érett, - lőn a válasz, -
Még
fanyar, jó idegen!
De
jöjj vélem, elvezetlek,
Amott
fenn a bérceken,
Jól
megérett puha somra...!"
Mond,
s elindúl a leány;
És
mosolygva ment a férfi
A
kecses vezér nyomán.
Ott
somoztak bérctetőn fenn,
Ért
bogyóju fák alatt;
"Tépem
én, te, jó idegen,
Tartsad
a kis kosarat!"
A
komoly, szép férfiúhoz
Mond
a lányka biztosan;
És
az a szót megfogadva,
Sommal
a kas rakva van.
Kondulván
az est harangja,
-
Intő a szép hajadont,
Hogy
lakába térne vissza -
A
rejtélyes férfi mond:
'Vedd
e gyűrűt, jó leányom!
Viseld
gondját, s ne feledd:
Bajban
vígaszt vagy szerencsét
Hoz
reád ez, ugy lehet!'
És
ajándokát a lányka
Megköszönve,
távozott;
S
a gyürű szegény fejére
Nem
szerencsét, bajt hozott:
Szeretője
látván, ami
Nem
volt ujján azelőtt:
Pirongatta,
megvetette,
Mint
egy álnok hitszegőt.
"Hol
vevéd a drága gyűrűt...?
Hűtelen
vagy, hűtelen!
Isten
hozzád; csalfa! többé
Nem
beszélsz már énvelem!
Éld
világod kedveseddel,
Bujdosásba
mégyek én!"
"Oh
ne menj!" eseng a lányka,
"Elmegyek!" mond a legény.
"Csak
az Isten tudja, látja,
Híved
voltam, az leszek
Gyász
koporsóm bézártáig...!"
A
megrémült lány szepeg,
És
a gyűrűt kutba dobja;
De
nem lágyit a fiún,
Zordan
indúl, s nyomán a lány
Kérlelőn
és szomorún.
És
a csengő nyilás száján
A
háborgó pár megállt;
Bércüregnek
rejtekébe
A
leányka békiált:
"Gyűrüt
aki nékem adtál,
Jöjj
ki nyájas idegen...!"
Csengve-bongva
tér meg a szó,
-
És a férfi megjelen.
"Nem
hozott gyürűd szerencsét!
De
keserves bánatot;
Mátkám
szívében miatta
Nagy
gyanúság támadott;
Hűtelennek
tartva, mostan
Ha
világul elmegyen:
A
sirba visz, olyan nagy bú
Marad
az én szivemen!"
A
mosolygó férfi kézen
Fogta
most a távozót,
S
rábeszélő nyájas ajka
Békéltetve
ejte szót;
És
szivét a bús legényke
Könnyebbülve
érezé,
S
indulának mind a hárman
A
közel helység felé.
Ott
az ifju pár csodája,
S
rettegése egyre nőtt:
Térdet
hajtva nagy kicsinnyel,
Az
idegen ur előtt;
Néma
tisztelettel állva,
Szólni
a nép nem mere,
Mivelhogy
a férfiúban
Fejdelmére
ösmere.
'Hű
a lány; fiú, okos légy!
Kedvesed
most megbocsát!
S
kutba dobtad balga lány, te,
A
király ajándokát?
Nem
mondám-e: vedd e gyűrűt
Viseld
gondját, - s ne feledd:
Bajban
vígaszt vagy szerencsét
Hoz
reád ez, ugy lehet!'
S
hogy cimert nyert vőlegénye
Nagy
pecsétes íraton:
Csakugyan
hogy szerencsét vőn
Gyűrüjén
a hajadon.
S
ő, ki Bélát elvezette
Érett
somra a tetőn:
Egy,
mind e napig virágzó
Család
ősszüléje lőn.
Kép forrása |
Johann
Wolfgang von Goethe
A korinthusi
menyasszony
Athénból egy ifjú jött
s elérte
Korinthust, hol
jóindulatát
egy polgárnak
megszerezni vélte
atyja révén, mert a két
barát
eljegyezte még
apró gyermekét
jó előbb, mint
vőlegényt s arát.
De valóra válhat-e a
szándék,
kegyükért ha drágán nem
fizet?
Hisz családja s maga is
pogány még,
s ők felvették a
keresztvizet.
Új hit ha terem,
hűség, szerelem
dudva lesz, mit földjéből
kivet.
Alszik a ház. Senkit
sem lel ébren
a fiú, egyedül az
anyát.
Ő nyájas szavak kíséretében
fölnyitja a legszebbik szobát.
Dús asztal terül
fölnyitja a legszebbik szobát.
Dús asztal terül
ott kéretlenül;
ellátja s kíván jó
éjszakát.
Bár a tálak ízes terhe
mellett
üldögél, étvágya mégse
nő.
Fáradtsága ételt, bort
feledtet,
s teljes öltözetben dől
az ágyra ő.
Még ajtót se zár.
s míg álomra vár,
ahelyett ritkább
vendége jő.
Nesztelen léptekkel ér
a lámpa
fénykörébe egy
leányalak;
hófehér ruhája és a
fátyla,
homlokán gyász- és
aranyszalag.
Ámulatteli
szemmel emeli
kis kezét védőn a
megriadt.
S szól: E házban idegen
vagyok hát?
Vendég jött, s nem
értesítenek?
Ó, úgy őriznek, mint
cella foglyát!
S most lám, így megszégyenítenek!
Vetve nyoszolyád,
Vetve nyoszolyád,
hát aludj tovább;
gyorsan jöttem, gyorsan
elmegyek.
A fiú felugrik: Szép
leányka
- kéri esdeklőn -, ne menj tovább!
Itt van Ceres s Bacchus adománya,
s magad hoztad, amit Ámor ád.
Arcod halovány!
Itt van Ceres s Bacchus adománya,
s magad hoztad, amit Ámor ád.
Arcod halovány!
Ó, jöjj, drága lány,
idd velem az istenek
borát!
Állj meg, ifjú! egy
lépést se többet;
az örömök nem hozzám
valók.
Jó anyám kórágyán
esküdött meg,
s változtatni nincsen
rajta mód:
szív s kedv ezután
szolgálják csupán
az Eget, mint hű
alattvalók.
S a tarka istenraj
tovalebben,
mert a néma ház nem ad
tanyát.
Egy él láthatatlanul a
mennyben,
s Egy, ki szenvedett
kereszthalált.
Nem hull kos, bika;
emberek hada
áldozza naponta fel
magát.
S a fiú kérdez, jól
meglatolva,
mit hall, s nem feledve
az igét.
Tán maga a drága mátka
volna,
ki a csöndben most
elembe lép?
Légy enyém csupán,
mert atyád s atyám
esküt tett, s meglásd,
megáld az Ég.
Jó lélek, sosem leszek
tiéd én!
Kisebb húgomat szánták
neked.
Míg didergek csöndes
zárka mélyén,
gondolj rám, ha őt
ölelgeted;
rám, akit gyötör
csak képzelt gyönyör;
rám, kit a föld
csakhamar befed.
A kegyes Hymen
gyújtotta tűznél
esküdjünk, míg lobban
ott a láng.
Az örömöt s engem el ne
űzzél,
mert atyámnak háza vár
miránk.
Ó, maradj, szivem,
és költsd el velem
váratlanul jött
nászlakománk!
S zálogul a lány átadja
láncát,
mit fehér nyakából most
levesz,
s a fiú nyújt egy
ezüstpohárkát,
ritka, régi ötvösmunka
ez.
Véle mit tegyek?
Egy hajfürtödet
add nekem, ha igazán
szeretsz.
Már ütött a szellemóra
halkan,
s a leány egyszerre
fölvidul.
Sápadt ajka a vérszín
italban
fürdik
szomjaolthatatlanul;
de ha egy szelet
búzakenyeret
kínál a fiú, hozzá se
nyúl.
S kelyhet tart a fiú
ajakához,
s ő iszik, ahogy csak
inni bír.
Hő szerelmet esd a néma
nászhoz;
s jaj, szegény szívére
nincsen ír.
Ostromolja bár,
a lány ellenáll,
s a fiú az ágyra rogyva
sír.
S most a lány magát
melléje dobja:
Úgy fáj látnom
szenvedésedet!
Csakhogy jól tudom,
borzadni fogsz, ha
hozzám érsz és titkom
fölfeded.
Mint a hó, vakít,
s jéghideg akit
átölelni vágyol,
kedvesed.
S ő a lányt izmos
karjába zárja,
vágytól duzzad benne az
erő:
Hidd el, fölmelegszel
itt, leányka,
akkor is, ha sírból
jössz elő!
Csókok, halk szavak!
Édes kábulat!
Nem gyúlsz fel, lángom
nem perzselő?
Könnyekkel keveredik a
kéj már,
vágyban egybeforrva
boldogok;
egyikük csak a másikban
él már,
jégajak szív ajkat,
mely lobog.
S a lánynak, mikor
dermedt vére forr,
keblében a szív mégsem
dobog.
A folyosón közeleg
tipegve
az anya, mert fő a házi
rend;
áll az ajtónál hosszan
figyelve,
hogy a különös hang mit
jelent?
Kín s kéj sóhaja:
vőlegény s ara
mintha nászuk ülnék
odabenn.
Áll az ajtónál és meg
se moccan,
mert füle nem hiszi a
valót.
Hallgat, bosszankodva
egyre jobban,
édes hízelgést és
esküszót. –
Csitt! a kakasok
keltik a napot!
Eljössz holnap éjjel? -
s csókra csók.
Ismerős a zár, haragja
nőttén
az anya gyors kézzel
nyitja meg:
van a házban oly
cemende nőstény,
ki az idegennel
enyeleg?
S látja, hogy belép
- mert a lámpa ég -,
a tulajdon lányát, ó,
Egek!
A fiút elfogja az
ijedtség,
s a leányra önfátylát
veti,
majd a kárpittal
takarja testét;
ám az könnyen
bontakozva ki,
ágyról föllebeg,
mint a szellemek,
és alakja már
kísérteti.
Ó, anyám, anyám! - szól
tompa hangon -,
irigyeltétek szép
éjszakám!
Jő melegben nem szabad
mulatnom,
és csalódni ébredtem
csupán?
Néktek az kevés,
hogy gyászlepel és
sírhalom takar be túl
korán ?
De megtörte egy kemény
parancsszó,
hant alatt, szoros
fogságomat.
Papi kórusok zümmögve
hangzó
éneke s imátok mit se
hat.
Víz, só nem hűsít,
míg ifjú a szív.
Ö, a vágy nem hűl ki
föld alatt.
Még a régi
Vénusz-templom állott,
s eljegyezték e fiút
velem.
Megszegtétek szavatok
ti; álnok
és idegen az új
kötelem,
mert a régi frigy
föl nem bomlik így.
Hitszegésnél Isten
nincs jelen.
Lásd, a sírgödör
kidobta testem,
hogy fussak az eltűnt
kincs után,
hogy az elvesztett
férfit szeressem,
s szíve vérét mind
kiszívja szám.
S ő ha odavész,
dühöm egy egész
ifjú nemzedéket erre
szán.
Szép fiú! meg kell
halnod miattam;
elsorvadsz te, még e
fekhelyen.
Láncomat nyakamból
néked adtam,
s te cserébe fürtödet
nekem.
Nézz e fürtre fel!
Holnap ősz leszel,
s újra barna majd csak odafenn.
Halld, anyám, hogy
végül mire vágyom:
nyittasd fel a szűk
sírt, mely temet;
máglyán, szeretőmmel
közös ágyon
hamvasszátok el
holttestemet!
Míg a láng kigyúl,
míg a szikra hull,
várnak ránk a régi
istenek.
(Kálnoky
László fordítása)
Nagyszerű válogatás. :)
VálaszTörlés