Pillantás önmagunkba

megosztotta: Porcelánszív



Az önismeret elengedhetetlen mind az élethez, mind a viszonyulásainkhoz.
Van még egy dolog, amihez szintén feltétlenül szükséges önmagunk ismerete: ez pedig a versírás.





Cs. Nagy László
Megíratlanul


Már kívülről tudom magam,
mint egy régi könyvet.
Betéve tudok minden lapot.
Van, amin szótlan elmerengek,
kutatva mindent, ami vagyok.

Bújom gyerekkorom óta,
gyűrött lapjaimat.
Firkálok olykor széljegyzetet.
Mögöttem árnyékom bólogat,
de van, amit magába temet.

Fölém hajol s mondja: látod?
Mennyi felesleges,
a lapok kitéphetetlenek.
Kezem új fejezetet keres,
miben felismerhet engemet.

Van, ahol maguktól nyílnak
az ismerős lapok.
Ronggyá olvasott élet-darab.
Ott csak a dőlt sorok közt vagyok,
betűje magamból elragad.

Beleírtad magad a könyvbe,
pár perzselő lapot.
Minden sorát fejből is tudom.
Nem írtam több élet-mondatot,
porosodok üres polcomon.



















Imre Flóra
Ki nem mondani


a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt ami még megmaradt
nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat
elől mielőtt netán testet ölthet
húnyt lélekkel várni az ég alatt
mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet
nem tartani már számon azt hogy mennyi
indulat nélkül nézni hogy pereg
perc nap és év minden és semmi semmi



















Nagy Ilona
Boldoggá hazudva…


Most sem kérdezett, de mondtam-mondtam:
Nézd, szép a tó! – pedig csak tócsa volt –
a szürkeségbe szivárványt hazudtam,
hogy arcára lopjak egy csöpp mosolyt.
Átsétáltunk a rózsakerten
- elszáradt bimbók, sziromszemét -
lelkét puha gyolcsba tekertem,
hogy ne tépje bánata szerteszét.
Így járok régóta a másik felemmel,
pro és kontra - nippek és kórlapok -
a múltat színezem át a jelennel,
s a szomorúbbnak gyakorta hazudok…
Megvagyunk. Unottabb, s vidámabbik énem;
és ha a fáradtabb nemet kapott,
- mielőtt újból csüggedni érzem -
megint egy hatalmas igent rajzolok,
és a két fél – nem lehet két irány –
így lesz egésszé, összefonódva
- mint a tűzfalon tekergő vén lián -
egyetlen önmagam; boldoggá hazudva…














Sylvester Anita
Elértem


Elértem azt a nyugalmat,
hogy tudom,
bárhová is visz az élet,
önmagam maradok.
A éj csendje körülölel,
alszik minden,
körülöttem béke,
akár egy lágy takaró.
Amire emlékszem még,
az az igaz,
a bánat messzire szaladt,
ami maradt, az enyém.
A múlt távol már,
a jövő nem jött még el,
nincs más, csak a jelen,
amiben most létezem.
Anyám, ki világítasz,
mint egy messzi csillag,
te érezted ezt,
mikor egy szikra lehullt.
A földé lett az ég,
ahogy az égé a föld,
angyalokká váltak az emberek,
és emberré lettek az angyalok.





Hajnal Éva
Kétféle


párákon éheznek a fák
kutyafuttában szél ölel
homályt szór még belém harap
vacogásomon elszelel
kimerült hegedű vagyok
ősz nyakában lifegő sál
tópart mi csendben elhagyott
nyikorgó ajtón huzat jár
szűk meredélyen integet
szél-fonta szőttes takaróm
bodorítom a holnapot
köddel karcolok vízión
kitálalt kemény eledel
csendjein rések a napok
tátong itt mind a gondolat
reszketeg őszi sóhajok

jelzőktől ékesek a fák
szenvedélyeken szél ölel
árnyat szór még a pillanat
nevetésemen elszelel
kivirult hegedű vagyok
ősz nyakában bársonyos sál
tópart mi zengve andalog
nyitott ajtómon öröm jár
szép meredélyen integet
szél-fonta szőttes takaróm
bodorítom a perceket
szívágyban érlelt szavakon
kitálalt könnyű eledel
csendjein rések a napok
muzsikál mind a gondolat
parázsszín őszi alkonyok





















Vasas Marianna
Leheletnyi világ


Nem tudom már, miért, merre jártam,
ködbe kongnak a jelenések,
körvonalak-sújtotta világban
nekem más arcú ez az élet.
Vállalom e bűvös tébolyt -
talán az esszenciát keresve
vesztem volna el az égbolt
alatt elterülő fergetegbe?

Jelentések acélfonalán én
árnyalat csepprezdülését láttam,
és finom sziporkáiból a tény
feloldódott bolond hullámzásban.
Hangulatok mosódó képei
rétegződtek a harmonika-égen,
és álmokba gyűrt felhők léptek ki
függönyfátyluk mögül -  mily' észrevétlen...

Csak gyülemlettek ősérzelmek
e bús nosztalgia-forgatagban,
hajnalárnyak és éji fények
egybecsordogáltak láthatatlan.
Ébredező gyökerek kulcsolódtak
leheletnyi fénysuhanásban össze -
nem tudom, rám mosolyog-e a holnap,
de simogat a végtelenség könnye.























B. Tomos Hajnal
Felmérés


Most vagyok álma annak,
ki hajókürtök, nyelvtépők,
ifjonti érlökések ellen
gödröt vájt lábának
az anyaföldben.
Most vagyok múltja annak,
ki testét is leveti majd,
hogy szárnya nőhessen
a költött szónak.



2 megjegyzés:

  1. Nagyszerű válogatás, köszönet az élményért.

    VálaszTörlés
  2. Ezek nagyon szép versek.Végig olvasva,(minden alkotó írását az oldalon) hirtelen "bevillant",hogy nem csak szépek,de hiánypótló írások is.Ma divat lett elmenni egy követhetetlen posztmodern utánzatba,ami zsákutca. A kezdő költőnek biztosan,hiszen talán nem is érti,hogy miért írta a költő,amit írt. Az már az írás egy másik dimenziója,és nagyon vékony jégen lépked a szerző.Kevesen engedhetik meg maguknak,ezt a kalandot.Talán az a találó jelző erre,hogy az már az "írás utáni" írás. Ezek a versek viszont,amit itt olvasunk, a hétköznapi csodákról szólnak, színvonalas érthető -elnézést a kifejezésért- "fogyasztható formába,és tartalommal. Az sem mellékes,hogy a hagyományos lírát olvassák,és kedvelik többen.Ezért mondtam,hogy "hiánypótló". Köszönet az alkotóknak.(tarjáni)

    VálaszTörlés