Párbeszéd -Tekintetirányok

megosztotta: Porcelánszív


Bekopogott az új esztendő, s akár a sors kezének, az időnek sem lehet megálljt parancsolni. Idő és sors kézen fogva járnak, így alakítják életünk eseményeit: hol lesújtanak, hol gyógyítanak, de mindenképpen tisztelettel tartozunk nekik.
Akármerre is tekintünk, a tervezés pillanataiban is találjunk mindig szépséget!


A mai napon három költőpáros kápráztat el minket számvető gondolataival.






Kép forrása








 Nagy IlonaCs. Nagy László

Jégcsipkék


Valójában mégis nagy rabló a múlt,
hisz besöpört magának mindent mit lehet,
s itt maradt egy deres,  jégvirágos út,
hol zúzmaracsodákból van a kikelet.

De még felragyog a szűz havon a fény,
jégriant szárnyakon ébred meg az élet,
s úgy csillan meg rajta minden szik-remény,
mint ki mindig itt volt, soha el sem tévedt.


Tán megbicsaklik néha rajt' a lábunk,
de jégcsipkéit a mi időnkből szőtte,
hogyha ismerős jégrózsát találunk,
már ifjonti álmunk azt is körbenőtte.

Vénült kezünkben jégvirág csokor van,
de a leheletünk forró nyarat lángol,
mint gyertyafény a vérétfénylő borban,
lelkünk virágait bontja ki magából. 



Kép forrása



Vasas MariannaAmbrus József

Idősugarak

   Törékeny fényen keresztül látom
   súlytalan múltam hullani, s álom
   már, csak, ami vájhatott valaha.
   Könnytükör mélyén lobogás, ha kél,
   patyolat-tüzek szikráin a cél
   új valóságok kinyíló arca.


Kozmikus pírban földig alázva,
tenyered mélyén személyid száma,
elvadult arcomon a szürkület.
Szellem vagyok, génkezelt akarat,
ki a vésők helyett apró jelet hagy,
amit megismétel a képzelet.
   

   Önmagam újra akképp teremtem -
   ráncaim ívén derű remegjen,
   ha ifjúság zárójelbe hasad.
  Dereng a jövő-vázlat, s vigyázva
  kérdem: az Élet nevű vizsgára
  a mindenkori jelen jelest ad?

Tele ösztönökkel lázadó képek,
ráncaid között átsétálva égek,
amíg tükröt tart kezében a Nap.
Megint a fényekkel szemben állok,
folyékony strófánk cédrusai mások,
megbabonázunk egy-egy sugarat...





Kép forrása





Hajnal ÉvaMárkus László

Csendes


Most verset írok, ring a csend,
mézeskalács az asztalon,
még gyertyalángban itt mereng
mit a Karácsony rám hagyott.


Még szívből zengő szólamok
dallama visszahívogat,
zúzmara ül az udvaron,
cinege magot válogat.



Elült az utcalárma is,
néma az óév, itt hagyott,
ékes égi ringatásban
szunyókálnak a csillagok.




Múltam morzsáit pergetem
hajdanvolt úton baktatok ,
ezernyi titkom megremeg
s pislognak mind az ablakok.



Égi hárfa dallamára
énekelnek az angyalok,
vidám valcermuzsikára
lábam álmokban andalog.



Újesztendő hajnalára
táncoló lábam megpihen,
bíbor napfény dől a tájra
remény tüzével önti el.

Kép forrása

2 megjegyzés:

  1. Nagyon szép alkotás mind a három vers. Nagy elismerés illeti a szerzőket!

    VálaszTörlés
  2. Különleges élmény mindegyik páros verse :)

    VálaszTörlés