Legyezők - 2

megosztotta: Porcelánszív


Tabi Kazu Az őrzők, és Lir Morlan Mie című novelláját egy közös játék hívta életre. A két alkotó történetét a "legyező" motívumára építette fel. Egyéniségük és alkotói világuk hasonlósága és különbözősége jól tetten érhető a két mű olvasásakor.




Tabi Kazu
Az őrzők


Ezen az éjjelen különösen csendes volt a kert, még a tücskök is hallgattak rejtekük mélyén. A tiszta égbolt mélyfekete bársonyán jégkristályokként szikráztak a csillagok. Minden mozdulatlannak tűnt, mintha az idő egyetlen cseppjébe fagyott volna a világ, egyetlen végtelen pillanatban…
Ám a hangulat gyorsan szertefoszlott, amikor az égen valami moccant. A Hold dagadó tányérján kékes fény villant, s elindult lefelé, egyenesen a Föld irányába.
Fojtott sóhaj párafelhője takarta el egy pillanatra a vén torii-t. Tágra nyílt szempár meredt a gyorsan közeledő sugárra, ami most elérte a kaput.  Halványan felfénylett a tetején, majd lecsúszott rajta, mint egy derengő selyemfátyol, egészen le a fekete földig.
A lány döbbenettel vegyes kíváncsisággal figyelte a különös jelenséget, és egyre erősödő késztetést érzett, hogy felálljon és odamenjen a kapuhoz, hogy megérintse és talán, hogy átlépjen rajta. Vajon mi történne? Ebben a pillanatban zajt hallott a háta mögül. Rémülten pördült meg és szembe találta magát Torukóval. Zihálva rogyott a földre.
-         Bolond! – csuklott meg a hangja. – Megijesztettél! Mit keresel itt ilyen későn?
-         Hát én éppen ezt akartam tőled kérdezni – mosolyodott el a fiú.  – És te mit csinálsz itt?
-         Semmit – vágta rá a lány és a kapu felé lesett, de az sötéten tátongott.
-         Hm – követte a tekintetét Toruko, majd ezt mondta: - Tudom, hogy mit láttál.
-         Tudod? – nézett fel rá Keiko meglepetten, és várta a folytatást, de hiába. Elégedetlenül tápászkodott fel. Nem volt benne biztos, hogy a fiú valóban tudja. Mi van, ha blöfföl, és így akarja kicsalni az imént látott titkot. De ha mégis tudja, akkor talán elmondhatná, hogy mi volt az! Kérdőn pillantott rá, de az szórakozottan kémlelte az erdőt, aztán sarkon fordult és elindult a ház felé vezető ösvényen.
-         Nem jössz? – szólt vissza a lánynak, aki kelletlenül követte.
Csendben lopakodott fel a szobájába, nehogy a professzor asszony meghallja. Biztosan mérges lenne, ha megtud, hogy megszegte a szabályokat és kiment éjjel a házból. Magára húzta a takarót, becsukta a szemeit, de kavargó gondolatai nem hagyták elaludni. Képek villantak fel. A kaput megvilágító holdsugár, ami egyre fényesebbé válik, és ő ott áll előtte, de nem mer átlépni rajta, aztán meglátta a tükörképét a fényfátyolban és a szemei aranyosan izzottak.

***
A reggeli napfény feledtette az éjszakai kalandot és mikor az később eszébe jutott, már nem tudta eldönteni, hogy valóság volt, vagy álom, de nem maradt ideje töprengésre. Negyedik hete kutatták a sziget központjában levő, sűrű erdőkkel borított hegyet. A professzor asszony egy régi írásból arra a következtetésre jutott, hogy ezen a vidéken egy kincs van elrejtve, ami valaha Amateraszu napistennőé volt. Nehéz terepen dolgoztak és kevés segítségük volt, mert a professzor nem akart feltűnést.
A fák keskeny szurdokot rejtegettek lombjaik alatt. A meredek falban néhol kerek szájú lyukak sötétlettek, melyek némelyikéből furcsa szobrocskák kerültek elő.  Hihetetlenül részletgazdag kidolgozású, ugyanakkor rémisztő figurák.
Az este az évszakhoz képest most is szokatlanul hideg volt, ráadásul viharos szél támadt és hamarosan zuhogott az eső. Keiko egyedül vacsorázott. A professzor bezárkózott a dolgozószobájába, Toruko pedig eltűnt. Egész nap nem látta.
-         Furcsa – dünnyögte magában. – Ugyan merre járhat ebben az ítéletidőben?
Nem szívesen ismerte el, de felkeltette a figyelmét a titokzatosság, ami a fiút körüllengte. Már az első találkozásuk is furcsa volt. Akayama professzor egy előadást tartott az egyetemen, ami már önmagában szenzációnak számított, aztán amikor végre elkezdődött, felbukkant ez a fiú és odaül az egyetlen üres helyre, ami éppen Keiko mellett volt. És ha nem keltett volna elég feltűnést azzal, ahogy léleknyugalommal végigsétált a termen, a külsejével biztosan. Hosszú g-rockot viselt szűk bőrnadrággal és puha csizmával, a haját pedig szamuráj módon magas copfba kötötte. Mintha egy cosplay találkozóról érkezett volna. Keiko még magának sem vallotta volna be, hogy vonzónak találja. Pontosan olyan volt, mint a szíve legeldugottabb rejtekében megbúvó kép a tökéletes, ugyanakkor elérhetetlen hősről, akiről még álmodozni is alig merészelt, nehogy kiderüljön, mert akkor az egész világ rajta gúnyolódna, a jelentéktelen, csúnyácska senkin. Kizárta a fiút, a hallgatóságot, és csak az előadásra koncentrált. Lenyűgözve hallgatta, és csak akkor tűnt fel neki egy furcsa dolog, mikor este az ágyban feküdt és újra felidézte a hallottakat. Mintha már ismerte volna a történetet, ami a professzor állítása szerint most először került a nyilvánosság elé.  Hasonló volt, mint az álmai… túlságosan is hasonló…  Ám evvel még nem értek véget a különös véletlenek, mert a professzor meglepő ajánlatot tett az egyetemnek. Szívesen elvinne egy hallgatót a jelenlegi ásatására gyakornokként. Mindössze annyi volt a kérése, hogy a jelentkezők töltsenek ki egy rövid kérdőívet, amiből majd kiválasztja a szerencsést. Ez a szerencsés Keiko lett. Fogalma sem volt, hogy miért, de akkor annyira örült, hogy nem is töprengett ezen, ám most…  Most egyre többször tette fel magának a kérdést, hogy miért éppen őt választották.

***
Arra ébredt, hogy az arcát süti a Nap. Az órára pillantott és a következő pillanatban, mintha rugó lökte volna ki az ágyból. Elfelejtette felhúzni!
-         Elaludtam! – kiáltott fel és kapkodva öltözni kezdett.
Mivel üzenetet nem talált, így némi latolgatás után úgy döntött, hogy gyalog vág neki az útnak. Berakott a hátizsákjába pár szendvicset, meg ásványvizet és nem feledkezett meg az iránytűről sem, habár biztos volt benne, hogy nem tévedhet el, ha nem tér le az erdei útról. Meleg volt és párától nehéz a levegő, ami sokkal inkább megfelelt az évszaknak, mint az esti hideg a kertben. A háztól nagyjából 300 méterre kezdődött az a széles ösvény, amin naponta eljutottak az ásatás színhelyére. Ahogy odaért, megint megérezte azt a furcsa bizsergést. Visszalépett néhány lépést, majd újra kiment az útra.
-         Különös – dünnyögte magában. - Mi a csuda lehet ez? Talán vízér, vagy esetleg egy riasztórendszer része lehet elrejtve a föld alatt?
Töprengésbe merülve bandukolt, aztán hirtelen megállt és körülnézett. Az első pillanatban nem tudta, hogy mi állította meg, aztán rájött. Az erdő moccanatlan sűrűjéből egyetlen hang sem hallatszott. Egyetlen zizzenés, pisszenés, egyetlen csipogás sem. A lány értetlenül csóválta meg a fejét.
Leguggolt és szemügyre vette a talajt, ám legnagyobb megdöbbenésére egyetlen bogarat, egyetlen férget sem látott. Kezdett a helyzet kísérteties lenni, amikor erősödő, szinte fájó bizsergést érzett a nyakában lógó medál alatt. Kihúzta, de nem vett észre rajta semmi különöset, aztán a következő pillanatban zajt hallott az erdő mélyéből. Törtető, közelgő ropogást, ami egyenesen az ő irányába tartott. Bár fogalma sem volt, mi lehet az, mégis ösztönösen ugrott fel és futni kezdett az ösvényen, de az a valami gyorsan közeledett. Beszaladt a fák közé. Kalapáló szívvel lapult meg egy vén cédrusfenyő törzsének hasadékába és a lélegzetét visszafojtva figyelt. Vaskos ágak zuhantak le a vén fa mellett és a lány tompa dobogást hallott. Mi lehet ez? Medve talán, vagy valami sokkal nagyobb, de tt nem élnek akkora nagy állatok, és akkor odaért. A vén fa mellett haladt el. Keiko egyszerűen nem tudta megállni, és óvatosan kilesett a repedésből. Az első pillanatban nem látott semmit, ám ekkor egy vékony fa megmozdult és egy másik követte. A lány tekintete felfelé siklott rajtuk és rádöbbent, hogy lábakat lát, amelyek a lombok felett folytatódnak, így rejtve maradva a szemei elől. Kikecmergett a faodúból és ágaskodva-hátrálva próbált elkapni legalább egyetlen töredékpillanatot abból a valamiből, amikor megnyílt alatta a föld és lezuhant a mélybe.

***
Hűvös érintésre riadt. Valaki borogatást tett a homlokára.
-         Magához tért – hallotta és lassan kinyitotta a szemét. Akayama professzor ült mellette.
-         Jól megijesztettél minket – mondta csendesen az asszony. – Hogy kerültél az erdőbe? Nem véletlenül figyelmeztettelek, hogy egyedül ne kezdj felfedezőtúrákba! Az erdő tele van veszélyekkel, amiket nem ismersz. Szerencse, hogy Toruko véletlenül a közelben járt és meghallotta a kiáltásodat.
Keiko szemei könnybe lábadtak szégyenében.
-         Nagyon sajnálom – hüppögte.
-         Szerencsére nem történt nagyobb bajod annál a púpnál a fejeden! – mosolyodott el a professzor. – Felejtsük el! De ígérd meg, hogy nem kóborolsz saját szakálladra, még szükségem van a segítségedre.
A lány bólintott, miközben némán hullottak a könnyei.
-         Most pihenj!  Holnap nem kell kijönnöd a terepre, de holnapután számítok rád – azzal felállt és kiment a szobából.
Keiko halkan hüppögött, aztán mikor végre elfogytak a könnyei és lassan megnyugodott, visszatértek az emlékei is, amik újabb kérdéseket vetettek fel. Kiáltott volna? Biztos volt benne, hogy nem, de akkor hogy hallhatta meg Toruko? És ha éppen arra járt, akkor neki is látnia kellett azt a lényt, de erről egy szó sem esett, és milyen veszélyeket emlegetett a professzor? Ezek szerint ő ismeri őket, de miért nem mondja el? Mi van, ha azok a veszélyek idejönnek a házhoz. Itt áll a nagy rengeteg közepén, sehol a közelben egy falu, vagy város, még rendes út sincs, amin autóval lehetne közlekedni és nincs térerő, hogy telefonálni lehessen, az adóvevő meg kinn van az ásatáson. Ha veszélyben lennének, esélyük se lenne elmenekülni, vagy időben segítséget kapni, mégsem aggódnak emiatt.
Keiko most már teljesen biztos volt abban, hogy titkolnak előtte valamit. Este nem volt kedve lemenni vacsorázni, ezért udvariasan kimentette magát. Kiült a balkonra és a virágillatú kertben gyönyörködött. Langyos volt a levegő és tiszta. A Hold már egészen kereknek tűnt. Szórakozottan babrálta a nyakában a láncot, aztán levette és szemügyre vette. Közönséges szürke kőnek látszott, amiről azt sem tudta, hogy miféle. Hűvös volt az érintése, a felszíne kopottas. Lehet, hogy igazuk van és mégiscsak beképzeli magának a történteket, és valójában nem történt semmi. Elesett, beverte a fejét, és ezért vannak a kényszerképzetei. Ujjai a kő foglalatának kacskaringós mintáját simogatták. A nevén kívül ez volt az egyetlen, ami összekötötte a múltjával. Szüleit elvesztette, amikor megszületett , aztán nevelőszülőkhöz került. A láncot édesanyjától örökölte és mindig hordta, soha nem vette le. Egyetlenegyszer veszítette el, de néhány nap múlva megtalálta az ágya alatt és soha nem világított, és nem viselkedett furcsán. Csupán egy régi, szép emlék volt. Most már majdnem biztos volt abban, hogy csak túlontúl színes fantáziája tréfálta meg, mint már annyiszor…

***
Másnap semmi dolga nem lévén, az jutott eszébe, hogy lemegy a kertbe sétálni, délután meg majd főz valamit vacsorára a többieknek, ha visszaérkeznek a munkából.
Hallgatta a madarak énekét, gyönyörködött a napfény táncában a faleveleken, aztán leült a kis padra a tavacska mellett, pontosan szembe a vén torii-val. Olyan volt, mint egy hatalmas képkeret, amelynek mélyén egy titokzatos erdő lapul. Néhány pillangó lebbent el előtte, szárnyukon napsugár villant. Édes illatú, meleg szellő suhant és Keiko egyre jobban elálmosodott. Végigdőlt az ülésen és továbbra is a kaput bámulta, de szemei egyre gyakrabban csukódtak le.
Zene hallatszott. Eleinte csak néhány hang, aztán ismerős dallammá állt össze. Gyerekkorában sokszor hallotta és sokszor táncolt rá – az álmaiban, és most újra hallja…
Keiko! Keiko! Valaki szólítja! A képek szétfolytak és ő lassan felébredt. Toruko állt a pad mellett.
-         Azt hittük, hogy megint elcsavarogtál valamerre – jegyezte meg a fiú.
-         Elaludtam! Már megint! – ugrott fel a lány elvörösödve, nem titkolva bosszúságát. – Főzni akartam, mire hazaértek!
-         Hm, azt még megteheted. Korábban jöttünk vissza, és – nézett rá komolyan – a professzor beszélni akar majd veled.
Keiko vegyes érzelmekkel vagdalta csíkokra a zöldséget. Ugyan miről akar vele a professzor beszélni? Talán csalódott benne és visszaküldi a városba… De ő nem akar visszamenni!

***
Szürkülni kezdett odakinn, mikor leültek a nappaliban.
-         Nos, Keiko – dőlt hátra a kényelmes karosszékben az idős asszony – azt hiszem, ideje lenne néhány kérdésre választ kapnod, amelyek az utóbbi időben annyira foglalkoztatnak téged, ám engedd meg, hogy előtte elmeséljek egy történetet!
A lány zavartan bólintott. Ezek szerint nem akarja visszaküldeni, de vajon honnan tudja a professzor, hogy őt kérdések gyötrik?
-         Ugye, még emlékszel az egyetemen tartott előadásomra? Akkor említettem, hogy egy legendára bukkantam, ami kapcsolatban áll egy aktuális kutatásommal. Amateraszu legyezőjéről szólt, amelyet öccsétől, Szuszanótól kapott. Beszéltem arról is, hogy a legyezőnek hatalmas varázserőt tulajdonítottak, és hogy Amateraszu minden eshetőséget mérlegelve úgy döntött, hogy elrejti egy olyan helyre, ahol senki sem találhatja meg. A legenda szerint a legyezővel parancsolni lehetett a szeleknek, a felhőknek, a villámoknak, vagyis akinél volt, az uralhatta az egész világot. Gondold csak végig, hogy egy vidéket végtelen esőkkel áraszthatsz el, vagy éppen ellenkezőleg, aszállyal sújthatod. Tornádókat küldhetsz és jégveréseket, eltakarhatod a Napot, vagy hagyhatod, hogy akadálytalanul felperzselje a földeket! Miután az istennő úgy döntött, hogy túl veszélyes és túlságosan is csábító lehet egyeseknek, titokban szövetséget kötött a Hold urával és az megnyitotta egy hegynek a gyomrát, majd Amateraszu elhelyezte annak mélyében a legyezőt, amit egy kristályládikába zártak, és amit erős holdvarázs védett. Ezután a szikla visszacsukódott, mintha sohasem hasadt volna szét, és a felszínét növények, fák gyökerei szőtték be sűrű szőnyeggel. Amikor pedig az istenek végleg elhagyták a Földet, a Hold ura őrzőket küldött le, akiknek a feladata volt a titok háborítatlan nyugalmának őrzése, illetve csak ők lennének képesek a ládikát elhozni a hegyből és máshová vinni, ha arra kerülne a sor. Ezek az őrzők csak kevesek előtt ismertek. Ritkán bukkantak fel az ősi legendákban, mert rendkívül jól rejtőztek, majd idővel beolvadtak az emberek közé. Érdekes módon, ha emberrel házasodtak, akkor csak a lányok örökölték a képességet, ezért mára szinte alig maradt őrző. Egy ősi történetben holdszellemnek nevezik őket, mert valódi alakjukban kékezüst fényt sugároznak magukból, a hajuk hosszú és fénylő ezüst, szemeik ibolyakékek, aztán a későbbi leírásokban, külsejükben már keverednek más lényekkel, és ez nem csupán rájuk értendő. Mára jóformán csak szörnyek népesítik be a szellemek, démonok és jókai-ok világát. Gondolom – nézett fel a lányra –, még nem érted, hogy miről is van szó, de hamarosan. Az a helyzet, hogy az ásatást jó okkal igyekeztem titokban tartani, de sajnos nem sikerült. Tegnap üzenetet kaptam egy megbízható forrásból, hogy hamarosan látogatókat kapunk, ez pedig azt fogja jelenteni, hogy nem lesz többé befolyásom a történtekre. Gondolom, nem kell megmagyaráznom, hogy mit jelent, ha a legyező rossz kezekbe kerül, legyen az a katonaság, vagy a jakuza? Nos, az a helyzet, amire kényszerülök, az törvénytelennek számít, de nem tehetek másképp, ezért most kell feltennem a kérdést! Számíthatok rád Keiko, vagy inkább hazautazol? Elfogadom, bármiképp is döntesz, de most van szükségem a válaszodra.
Keiko maga is meglepődött, mikor gondolkodás nélkül rábólintott.
-         Köszönöm – mosolyodott el a professzor. – Akkor holnap Torukóval mész.
Azzal felállt és indulni készült, de a lány bátortalan kérdése megállította.
-         Mindössze ezt akarta nekem elmondani?
-         Egyelőre igen – lépett tovább, ám az ajtóból visszaszólt.
-         Mit gondolsz, miért téged választottalak a sok jelentkező közül?
-         Fogalmam sincs asszonyom.
-         A kérdőív utolsó pontja az volt, hogy rajzoljátok le, miként képzelitek el a legyezőt. A tiéd ugyancsak különlegesre sikeredett. Honnan jött az ötlet?
-         Nem tudom… fogalmam sincs… ez a kép ugrott be róla. Három egybekapcsolható rész a szélhez, villámokhoz és fellegekhez.
-         Igen, logikus, csakhogy az előadásomban nem említettem ennyire részletesen, csupán annyit, hogy uralja a természetet. Honnan tudhatnád, hogy pontosan így néz ki, ha soha sem láttad?
Azzal kiment, Keiko meg tátott szájjal bámult utána.
-         Elégedett vagy? – szólalt meg a háttérből Toruko.
-         Elégedett? – nézett rá bosszúsan a lány. – Egyetlen választ sem kaptam, csak még nagyobb a zűrzavar bennem.
-         Biztos vagy benne? – mosolyodott el a fiú, majd felállt. – Reggel 6-kor indulunk! Ne aludj el! – azzal kiment a szobából.
Keiko nem tudott elaludni, egyre a hallottak kavarogtak benne, de leginkább az a kérdés, hogy honnan került a kép a fejébe a legyezőről. Mikor megszólalt hajnalban az ébresztőóra, holtfáradtnak érezte magát, de hősiesen levonult és mindkettőjüknek szendvicseket készített.
Mikor elindultak, még pára lebegett a fák között, a távolból kakukk kiáltása hallatszott és méhek döngicséltek álmosan. Szótlanul haladtak az ösvényen, és amikor rátértek az útra, megint ott volt az a furcsa érzés.
-         Te tudod, hogy mi ez? - kérdezte a fiút.
-         Igen, amolyan védelmi rendszer.
-         Akkor jól sejtettem! – mondta elégedetten Keiko - És hogy működik?
-         Egyszerű. Megmutatom, de maradj csendben! Megígéred? Csukd be a szemed!
A lány érezte, hogy a nyakánál matat, aztán:
-         Kinyithatod.
Az ösvény, amerről jöttek, eltűnt. Bokrok és fák sűrűje állta el az utat.
-         Hűha! Ezt nem értem… talán hologram lenne? – és előrenyújtotta a kezét, de ujjai ágakat érintettek.
-         Valami sokkal jobb – kacsintott rá a fiú és visszaakasztotta Keiko nyakláncát.
-         Miért vetted le? – kérdezte, de a fiú tovább indult.
-         Miért vetted le? – ismételte meg a kérdést.
-         Megemeli a rezgésedet, ezért nyílik meg neked az út. Ha nincs rajtad, akkor zárva marad.
-         Ekkora marhaságot se hallottam még! Ez egy közönséges kavics! Az értéke annyi, hogy az egyetlen, ami anyámtól megmaradt nekem.
-         Biztos vagy benne? – kérdezte sejtelmesen a fiú és megszaporázta a lépteit, de Keiko állva maradt.
-         Egyetlen lépést sem teszek tovább, ha nem magyarázod el, mi folyik itt? Lassan olyan érzésem támad, hogy csak azért hoztatok ide, hogy legyen kivel szórakozni.
-         Bolond vagy - torpant meg a fiú. -  El sem tudod képzelni, mennyire nélkülözhetetlen a jelenléted.
-         Igazad van! Nem tudom elképzelni, és ha nem magyarázod el nekem, akkor visszamegyek, összecsomagolok és hazautazom!
-         Jól van – adta meg magát a fiú. – Bár a professzor szerint még korai, meg kéne várnunk a teliholdat, de az idő és a körülmények sürgetnek. Csak a barlangig várj még, ott megérted majd!
-         Barlangig?
Akkor lepődött meg igazán, mikor arra a helyre értek, ahol beszakadt alatta a föld.
-         Szóval mégis van lyuk – jegyezte meg epésen, miközben gyorsan félredobálták a bejáratot fedő ágakat. A fiú váratlanul beleugrott.
-         Gyere! Ne félj, elkaplak! – hallatszott a mélyből.
A landolás tökéletesen sikerült, s miután Keiko úrrá lett zavarán, körbenézett. Egy sötét alagútban álltak.
-         Menjünk! – kapcsolta fel a lámpáját a fiú és elindultak. A járat enyhén lejtett, s a levegőben moha és föld illata érződött.
-         Mi ez az alagút? Ki készítette?
-         Szerintem magadtól is rájössz – közölte Toruko. – Valószínű, hogy a földrengések miatt emelkedett meg a folyosó. Ha hinnék benne, azt mondanám, hogy a szerencse vezérelt, amikor beleestél. Remélem, hogy ez a „szerencse” még segítségünkre lesz!
Az üreg hirtelen egy kerek elágazásba torkollott, amiből újabb járatok nyíltak, s minden bejárat mellett forrás csörgedezett, amelyek összegyűltek egy-egy kis sziklamedencébe.
-         Hát, itt lennénk! – nézett körbe a fiú. – Erre is fel kellett volna készíteni téged, de nincs idő. Ahhoz, hogy tovább mehessünk, a megfelelő utat kell kiválasztani, de erre csak egy nő képes. Tudod, jobban tudnak hallgatni az intuíciójukra. nem akarlak sürgetni, de megpróbálnád? Állj ide középre és válassz bejáratot! Ha eltaláltad, célba érünk. Tedd, amit érzel!
-         És ha nemsikerül?
A fiú nem felelt. Keiko középre állt és becsukta a szemét. Nem történt semmi.
-         Mit csináljak? – nézett fel tanácstalanul.
Ösztönösen ujjai közé zárta a nyakában lógó követ és újra lehunyta a szemeit. És ekkor meghallotta a zenét. Halkan szólt, mintha a vízből jött volna és ő elindult a hang irányába, miközben dúdolni kezdett. Ahogy közeledett hozzá, mintha világosság ébredt volna benne, és mire odaért, már erőteljes kékes fényben ragyogott. Belemerítette a kezeit és nagyot kortyolt. Ekkor valami döbbenetes történt. A folyosó falai derengeni kezdtek, akárcsak a kő a nyakában.
-         Ez nem lehet véletlen – suttogta a lány. – Ugye te tudod, mi történik? – kérdezte a fiút, aki most felugrott.
-         Mennünk kell!
Elindult volna, de Keiko nem mozdult.
-         Gyere! Nincs időnk nézelődni!
-         Nem megyek sehova, amíg el nem mondod, hogy mi folyik itt! Ha szükségetek van rám, akkor tudni akarom, miért, vagy visszamegyek és elhagyom a szigetet! Most!
A fiú mereven nézte, aztán bólintott.
-         Rendben. Már úgy sincs értelme titkolni, de ígérd meg, hogy nem rohansz el!
-         Elrohanni? Miért kéne elrohannom? Talán attól, amit eltitkoltatok előlem?
-         Menjünk! – indult el Toruko - Közben mesélek. Merre induljunk?
A járat kényelmetlenül szűk volt és erősen lejtett, csak kissé meggörnyedve tudtak benne menni, de a sziklafalak itt is halványan derengtek.
-         A professzor beszélt a holdszellemekről és a szerepükről itt a Földön. Nos, ezt a korszakot megelőzően is voltak értelmes lakói a Földnek, csak az ember olyan öntelt, hogy önmagát hiszi az egyetlen intelligens életformának, és mindent megtesz ennek a látszatnak a fenntartásáért. Mindez azonban nem változtat azon, hogy őket megelőzően sok civilizáció létezett, amelyeknek nyoma elveszett a múló időben. Tehát az emberek előtt is voltak virágzó civilizációk, csak másképp néztek ki, másféle technológiát használtak, más volt a társadalmak felépítése, más törvényeik voltak, de alapjában ők is boldogságra vágytak, mint az emberek… és hatalomra – tette hozzá komoran. – Ők is beleestek a mohóság csapdájába, és mikor bekövetkezett az egész Földet érintő katasztrófák sorozata, azok a kevesek, akik megmaradtak, lassan visszafejlődtek egy alacsonyabb szellemi állapotba. Néhányuk azonban megőrizte a tudást és elrejtették, ők maguk pedig elrejtőztek, mert ekkor már itt volt az új faj, az emberek, akik féltek a titokzatos ismeretlen lényektől, akik Oninak nevezték magukat. Néha ijesztő találkozások történtek a messzi hegyek szurdokaiban, vagy mély erdők rengetegében és az emberek idővel azonosították az Onikat a saját démonaikkal, akárcsak az összes többi bujkálót, akik megmaradtak a nagy pusztulás után.  A sors különös játéka, hogy a túlélők változni kezdtek nemcsak értelmi szinten, hanem külsejükben is.  Már nem csak a nevük volt démon, hanem úgy is néztek ki. Néhány nagy Oni családnak sikerült megőriznie önmagát a negatív változástól, és szövetségben maradtak a holdszellemekkel. Észrevétlenül élünk az emberek között emberi alakban és próbáljuk elfajzott testvéreinket megvédeni tőlük.
-         Élünk? – torpant meg a lány.
Toruko is megállt, de nem fordult meg.
-         Igen, élünk. Én és a nagyanyám.
-         A… a professzor?
-         Igen.
-         De… de mi a közöm nekem ehhez az egészhez?
-         Hm… mindjárt. Ugye, nem ismerted a szüleidet?
-         Nem…
-         Rokonod sincsen, igaz? Csak a neved van és a nyaklánc a szürke kővel.
-         Igen…
-         Gintsuki… Ezüst Hold. Szép név… kifejező…
Toruko most Keiko szemébe nézett.
-         Gyorsak a reflexeid, annyira, hogy ösztönösen eltitkoltad őket. Nincsenek barátaid, mert úgy érzed, hogy valamiért nem szeretnek, mert valamiért más vagy, és így is van, néha furcsa dolgokat látsz és furcsák az álmaid, melyekben különös helyeken jársz, és amelyek mégis annyira ismerősek és erős vonzódást érzel a Hold iránt.
-         Honnan tudod mindezeket?  Honnan?...  Akkor azt is tudod, hogy ki vagyok én?
-         De hiszen te is tudod! – nevetett fel halkan a fiú. – Emberi testben élsz, amit annyira megszoktál, hogy elfelejtetted valódi énedet! Talán az utolsó vagy égi testvéreid közül, akik már elhagyták a Földet.
-         Ez… ez őrültség! Összetévesztetek valakivel, vagy ti vagytok őrültek. Egy percig sem maradok itt tovább! Haza akarok menni!
Hátrálni kezdett a folyosón, de Toruko utána szólt.
-         Haza? És az hol van?
Csend lett. Keiko a szűk kis albérleti szobára gondolt, az elviselhetetlen csöndre és magányra.
-         Kérlek, ne szaladj el! – folytatta a fiú - Ha odaérünk, ahová sejtem, akkor mutatok neked valamit. Ha azok után is menni akarsz, nem foglak visszatartani, a szavamat adom!

***
Rövid, de annál szótlanabb menetelés után véget ért az út és egy tágas csarnokba jutottak.  Alakja egy lótuszbimbó alakjára emlékeztetett, és a közepén egy kékezüstösen derengő ládika lebegett. A lány elakadó lélegzettel bámulta.
-         Állj alá! – szólt Toruko – És most nézz fel!
Keiko felemelte a fejét. Ha kinyújtotta volna a kezét, elérte volna a kristálydobozkát, ami szinte áttetszőnek tűnt és törékenynek. Megbabonázva meredt rá, és az mintha tükröződni kezdett volna. Egyre határozottabb körvonalakat látott előbukkanni, majd egy ezüstös haj keretezte selyemfényű arc bontakozott ki. Fénylő ezüstkék tekintet tapadt rá, és ekkor egy másik alak is megjelent. Halványzölden csillámló bőrű, mohazöld színű hajában gyöngyház csillanása. Aranyló zöld pillantása elvarázsolta.
-         Kik… kik ezek?
A zöld lény az ezüst lény vállára tette a kezét és ő megérezte Torukó karját a vállán.
-         Istenem!  - zokogott fel és lerogyott.
-         Keiko – guggolt le mellé a fiú. – Ezért titkolóztunk, mert fokozatosan akartunk felkészíteni, de nem maradt rá időnk, és nagyanya nem tudja őket feltartani már sokáig. Robbantani készülnek, és ha megtalálják ezt a barlangot, csak idő kérdése, hogy megoldást találjanak rá, miként nyissák ki a ládát. A holdvarázs sokat veszített az erejéből, miközben az emberi technológia ugrásszerűen fejlődött, de már nem képesek kontrollálni, mert a mohóságuk elvakította őket. Testvérem – simogatta meg a lány arcát –, próbáld meg, kérlek!
Keiko szipogva törölgette az orrát, aztán felállt.
-         Mit kell tennem?
-         Nem tudom. Talán kérdezd meg őt! – mutatott fel a tükörképre.
-         Jól van – sóhajtott a lány és önmagára nézett.
A két tekintet eggyé vált, s a két világ lassan egymásba simult és valahogy minden kezdett értelmet ölteni. Dallam éledt, ami lassan betöltötte a helyet. A kristályládikó ereszkedni kezdett, miközben körvonalai egyre jobban elmosódtak, míg az egész fénnyé vált és ott lebegett a lány mellkasa előtt pár pillanatig, aztán eltűnt. Ekkor hirtelen megremegett a talaj, tompa moraj hallatszott, s a falról kődarabok potyogtak le.
-         Mennünk kell! – kapta el a kezét a fiú és beszaladtak a járatba, ám a következő pillanatban megállt.
-         Nagyanya! – suttogta rémülten. – Nagyanya…
-         Mi a baj?
Toruko szeme felfénylett és Keiko döbbenettel látta, hogy vörössé válik.
-         Rohanj! Az erdőben találkozunk! Ha mégsem, akkor át kell menned a torii-n, amikor megnyílik a Holdtükör. Menj már!
Újabb robaj és rés támadt a sziklában.
-         Fuss már! – kiáltott rá és kiugrott a szabadba, Keiko pedig gondolkodás nélkül követte.
A tábor felett álltak, a fák sziklatörmelékek alatt haldokoltak és a lány meglátta a professzort. A földön feküdt vértócsában, mellette néhány fegyveres férfi állt. Észrevették őket és lövésre emelték puskáikat. Keiko látta, hogy Toruko elrugaszkodik, látta a puskacsövekből kirobbanó tüzet és a közelgő lövedékeket, és a következő pillanatban lenn állt, körülötte a levegő olyanná vált, mintha egy fényes ködelhőben állnának. Könnyedén felemelte a professzort, és ahogy a felhő szertefoszlott, ott voltak a kertben. Rámosolygott Torukóra, aztán a világ elsötétedett előtte.
-         Nagyanya! – kiáltott fel aggódva a fiú, miközben zöldes port szórt a vérző sebbe.
-         Megmaradok, már gyógyul a sebem – ült fel az asszony –, de jobban aggaszt Keiko.  Túl gyorsan történt vele minden, mielőtt megtanulhatta volna az erejét kontrollálni! Túl gyorsan… Be kell mennie a kapun!
-         Saját erejéből nem tud bemenni – nézte Toruko a még mindig mozdulatlan lányt, aztán felnézett. – Beviszem én!
-         Nem! – kiáltott fel a nagyanyja. – Meghalhatsz!
-         Nem tudjuk megállítani a folyamatot, amit elindított. Ha nem viszi át, a legyező kiszabadul, és hogy ez mivel járhat, azt csak halványan tudjuk elképzelni, de nem akarod sem te, sem én.
Eközben a Nap lassan alámerült és átadta helyét az emelkedő Holdnak. Ezüst tányérja ma különösen nagynak tűnt. Sugarai lassan mélykékre festették a kertet, indigóra a tavacska vizét és lassan elérték a vén torii-t. A kopott vörös festék bíborrá vált gyengéd érintésük alatt, s hamarosan az egész kapu bíborban pompázott. Az égi vándor mintha megállt volna felettük, s ekkor kékes fény villant, s elindult lefelé, egyenesen a Föld irányába.  Két figyelő szempár meredt a gyorsan közeledő sugárra, ami most elérte a kaput.  Halványan felfénylett a tetején, majd lecsúszott rajta, mint egy derengő selyemfátyol, egészen le a fekete földig.
-         Itt az idő! – szólt a fiú és elindult a kapu felé, karjában az öntudatlan lánnyal. Gondolkodás nélkül lépett az ezüstkék fénybe, ami betakarta őket, majd hullámzani kezdett, egyre nyugtalanabbul.
A professzor belemeredt a holdfény tükörbe. Eltorzuló, rángatózó formákat látott, aztán kizuhant Toruko és elterült a földön, majd kilépett Keiko, szemei még kékezüstben ragyogtak, aztán a fény lassan felgördült és a kapu mögött újra a megszokott sötétség ásítozott.
-         Sikerült! – kiáltott fel boldogan a lány – Emlékszem mindenre! Mindenre! Toruko! Toruko! Sikerült!
A professzor feltápászkodó unokáját nézte, aki zavarodott tekintettel bámult maga elé.
-         Toruko! – lépett közelebb Keiko. – Mi a bajod?
-         Hol vagyok? És ki vagy te? – kérdezte a fiú.
-         Akayama-san! – fordult az asszony felé a lány. – Mi történt Torukóval?
-         Elveszítette az emlékezetét – sóhajtott fel fájdalmasan a professzor, nem titkolva ébredő aggodalmát. – A mi fajtánk nem mehet át büntetlenül a Hold tükrén. Az unokám közönséges ember lett, valódi énje a tükör másik oldalán rekedt.







Legyezők - 1
Lir Morlan: Mie

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése