Czap Ferenc: Tél

megosztotta: Porcelánszív





  Amikor télen kinézek az oly nagy biztonságot nyújtó faházam ablakán, várva fiamat, és lányomat, akik már három hete elindultak, hogy bizonyosságot szerezzenek meggyőződésükről, miszerint biztosan van kiút innen, egyre jobban félek. Rettegek, hogy egyedül maradok magammal. Tudom, hogy igaza van gyermekeimnek, és esélyem sem lett volna megakadályozni őket, terveik végrehajtásában. A tél kemény, és kegyetlen. Az olyan dolgokkal, amelyeket magához vonz a vakító fehérség, a maga ridegségével, még gonoszabbá, és kiszámíthatatlanabbá válik. Nem is tudom mióta tart már, de nekem éveknek tűnik. Éjszakánként, amikor a tűz mellett ülök, a nyárra gondolok, amikor még együtt voltunk. Davinia is élt még. Aztán amikor rá gondolok, nem akarok rá gondolni többé. Victoria, és Kerent azok, akikre gondolni akarok. Hitük, és erejük hasonlít a télre: kemények és erősek.
Azt hiszem Davinia halála volt az utolsó csepp a pohárban, ami útnak indította őket. A bosszú, vagy a jobb élet reménye volt-e nagyobb motiváció, azt már nem tudom. De elmentek, és még mindig nem tértek vissza.

  - Nem félsz? - kérdezte Vic, miközben tudta a választ.
  - Apát féltem, nem magunkat. Tudom, hogy megtaláljuk őket. Kerent tekintete nem találkozott húgáéval, a semmibe meredt.
  - Apát nem kell félteni. Megvívta már a háborúját velük.
  - És a téllel is, tudom. De mi még nem… Vic tudta, hogy testvére fél. Az ismeretlen, és a bizonytalanság kezdte megérinteni. – Megyünk és kész.
Az ismeretlen távolról figyelte a házat. A hajnali köd, és a vakító fehérség még jobban láthatatlanná tette őket. Amikor Kerent és Vic kiléptek az ajtón, a hideg szinte beléhasított arcukba, és tudták, hogy ez a tél simogatása volt még csak. Apjuk a kandalló mellet ülve figyelte őket, bölcs tekintete nem kívánt szavakat.
A talpuk alatt ropogó hó szinte belehasított elméjükbe, de mind a ketten tudták, hogy ez még csak a kezdet. Ezt a hangot fogják hallani még ki tudja meddig. A hó esett, de a szél kegyes volt hozzájuk. Így sokkal könnyebb volt haladni. Menni, menni, mintha soha nem lenne vége. Pedig már régóta mentek, nem számolták már a napokat. Nem volt jelentősége.
  - Ugye tudod, hogy lehet, mi vagyunk az utolsók? – kérdezte Ker, de testvére szinte alig hallotta.
  - Nem mi vagyunk az utolsók. Biztosan tudom, különben nem indultam volna útnak. Inkább kijutottaknak nevezném magunkat.
  - Igen. Ez jobb szó rá. Mi kijutottunk.
  - És Apa is. Mármint a teste. Az elméje ott maradt.
  - Ne beszélj így róla! Öreg már. Öregebb, mint bárki más.
  - Mi is leszünk olyan idősek. Mi is kijutottunk, nem?
Kerent gyűlölte Vic makacsságát, de tudta, hogy igaza van. Az apjuk is kijutott velük együtt, és itt már senki sem öregszik meg, csak harcol a fehérséggel, és amikor megfagy, akkor is él.
A szél kezdett feltámadni, mind a ketten tudták, hogy még csak most jön a neheze. Hamarosan vagy megállnak, vagy harcolni fognak. Ez volt a második útjuk, de úgy érezték, már túl vannak a tizediken is. A vakító fehérségen kívül nem láttak semmi mást, de elméjükben kezdett kirajzolódni az alakzat. A megfoghatatlan erő, amely a fehérből rajzolódik ki, még fehérebben, és hidegebben, mint az ezer éves csontok, mélyen a föld alatt. A gyors, fagyott szél szinte széttépte arcukat, és tudták, hogy meg kell állniuk. Hirtelen indultak, a tapasztalatlanság meggondolatlanságával együtt. Az Apjuk bölcs tekintete pedig kérlelte őket: ne menjetek, vissza soha nem jutottok már…
A sátorban mind a ketten megnyugodtak egy kicsit, de ez csak egy pár percig tartott. A szél nem hagyta abba, továbbra is ostorozta őket. Vic idegesebb lett, és úgy érezte tovább kell menniük.
  - Fagyottként akarsz élni? – üvöltött Ker. A lány arcán vegyes érzelmek tükröződtek. Tudta, hogy igaza van, fagyottként élni egyet jelentett a pokollal, csak itt nem a tűz, hanem az örök szél és a hideg jelentette az állandó állapotot. Vic elképzelte amint arcát örökké fújja a fagyos szél… Igazat adott testvérének, és bölcsen hallgatott. Maradniuk kell, már így is szerencsések voltak, amiért kijutottak…
  - Nem. – súgta halkan, és látszott rajta, hogy megbánta konok viselkedését.
  Másnap útnak indultak, és minden ugyanúgy kezdődött: eleinte szélcsend volt, a hó lassan hullott a végtelen fehérségből. Aztán ismét feltámadt a szél, és mind a ketten tudták, hogy most harcolniuk kell. Küzdeniük kell, mert ők azok, akik kijutottak, és méltóak az életre. A vakító fehérség szinte beleolvadt elméjükbe, és mindent úgy csináltak, ahogy apjuk mondta: a természetfeletti ellen embernek semmi esélye nincs, ezért ezt soha nem is szabad elhinni. Aki fagyottként él, az valójában meghalt.
  Lassan, nagyon lassan kezdtek kirajzolódni a több millió éves, megfoghatatlan formák, amik első látásra úgy néztek ki, mint akiket kőbe véstek. De valójában érinthetetlenek voltak. Kemények, mint a szikla, de a szél, és a hideg, mint a tél. Villanás szerűen kezdtek kirajzolódni az arcok, amik megfagytak, de még éltek. Még egyikőjük sem látta őket, és tudták, hogy ez csak lélektani csapás, nem szabad érzékelniük a látottakat. Szinte vakok voltak a nagy szélben, és fehérségben – ezt mondta mindig az Apjuk -, itt csukott szemmel kellett látniuk.
Nehéz volt mozogniuk, szemek nélkül, fegyverrel a kezükben. A szél formálta fagyott arcok, szinte könyörögtek, hogy győzzék le az ismeretlenek a több millió éves átkot. Nyúzott, és meggyötört arcukról mindent le lehetett olvasni: fájt nekik a bebörtönzött lét. Nagyon lassan kezdett kitisztulni a kép, és a levegő: hatalmas falak meredtek a testvérpár elé, amik egyre jobban összezárták őket.
  - Ez nem lehet! – kiáltotta Vic, de Kerent is ugyanezt gondolta. A falakból kezdtek kirajzolódni az arcok, a több millió arc. Éltek, mert a szemük mozgott, és amikor beléjük néztek, mind a ketten megdermedtek, és lábukban kegyetlen hideg kúszott fel. A szemek hirtelen mássá váltak, valami olyasmit sugároztak, aminek semmi köze a fájdalomhoz. Így akarnak megfagyasztani minket, gondolták mind a ketten, és közben a hideg egyre feljebb kúszott testükön.
  - Emlékezz apára! – kiabálta Vic, de Kerent nem tudott, vagy már nem akart figyelni, mert tekintetét foglyul ejtették a kőbe vésett tekintetek, akiket már nem érintett a hideg. A falak egyre közelebb súrlódtak egymáshoz. Hiába érezték lassúnak mozgásukat, gyorsan haladtak valami megfoghatatlan erő által.

Az apjuk nehézkesen felállt a székéből, és a kandalló melege mellett is fázott. Szörnyű álmára gondolt. Nem lehet igaz, elmélkedett. Már megint. Kinézett az ablakon, és a vakító fehérség fogadta. Még mindig csak a hó, és a szél. Amikor kiment, hosszú évek óta először, egy hatalmas fal fogadta. Annyira közel volt, hogy majdnem beleütközött. Rajta pedig gyermekei arcát látta, csak a szemük mozgott, félelmet sugározva, és szinte könyörögtek: menj vissza!


Kép forrása



1 megjegyzés: