Lesley MacBeltine: Az elveszett század
Jól emlékszem 1879
karácsonyára.
Csatába akartam menni.
Csatába akartunk menni
mindannyian, mert egyikünk se feledte egy pillanatra sem az a sötét januári
napot, amikor több mint 1300 bajtársunkat mészárolták le a fekete ördögök. Az
Isandlwana-hegy neve beleégett az agyunkba, bár egyikünk se járt még ott soha
azelőtt és a térképen is csak kevesen tudtak volna egyből rámutatni. Magunknak
akartuk a következő Rorke’s Drift-i diadalt, sőt Rorke’s Drift-ek egész sorát,
visszazavarni a fekete ördögöket a pokolba, ahová valók. Hallottunk persze más
csatákról, de minket csak az az egy érdekelt, ami véres bosszúért kiáltott, és
amelynek szégyenét talán egymillió zulu kiontott vére se moshatná le: az
Isandlwana-hegy. Sötét árnyékként vetült ez az elátkozott név ránk, mindenestől
feledtetve a havat és a fenyőillatot, a karácsonyt.
Épp karácsony előtt két
nappal érkeztünk meg új szálláshelyünkre, amelyről minden kényelme ellenére
valamennyien reméltük, hogy csak átmeneti lesz, mert Whittock százados az első
adandó alkalommal hajóra száll és indul Zuluföldre. Emlékszem a makulátlan skarlát
zubbonyokra, a hidegen csillogó szuronyokra és a vadonatúj Martini-Henry puskák
vas- és fegyverolaj-szagára. Nehezen is tudtam volna bármi másra gondolni a
háborún kívül.
Earnest H. Whittock-ról
soha egyikünk sem hallott azelőtt. Egy kevésbé vagyonos, de még épp a
középosztályhoz tartozó család egyetlen fiúgyermeke és egyben egyedüli reménye
a valamelyest rangosabb pozícióra, akár a katonai karrier, akár egy sikeres
házasság révén. Az ifjú századost azonban szemmel láthatóan nem érdekelte sem
családjának társadalmi helyzete, sem pedig a házasság lehetősége: érkezésünk
felett érzett örömét szemernyit sem palástolta, s minden jel szerint éppen
annyira vágyta már a harcot, mint mi magunk.
Emlékszem, karácsony első
napjának reggelén felsorakoztatta az egész századot. Büszkén és naivan, ahogy
csak egy gyermek lehet képes, szónokolt nekünk a ránk váró háború
nagyszerűségéről és a hősiességről, miközben mintha feledte volna a vért és a
halált, ami mindezzel együtt járt. Persze, akkor minket se érdekelt a dicsőségen
kívül semmi más.
Aztán karácsony második
napján újból felsorakoztatott minket, csak hogy gyönyörködhessen a századában.
Aztán soha többé.
Soha többé nem láttuk
Earnest H. Whittock századost, bár hallottuk a köhögését és ahogy lázas
önkívületében félrebeszél. A kórnak alig több mint egy hét kellett csupán, egy
nyolcéves gyermek gyenge tüdeje nem vehette fel vele a harcot. Az ifjú Earnest
H. Whittock meghalt, távol Zuluföldtől és a háborútól, amit csak az álmaiban
láthatott, távol a neki szánt fényes jövőtől és a sikeres házasságtól.
A század nem kapott új
parancsnokot. Azóta is ugyanabban a festetlen fadobozban vagyunk, egymás
hegyén-hátán és mozdulatlan csendben várjuk, hogy a rosszul illeszkedő fedél
alatt beszüremlő por lassan szürkévé fakítsa a skarlát zubbonyokat és az
ezüstösen csillogó fegyvereket.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése