Karácsonyi lidércnyomás, avagy a Mikulás a Coca-Cola előtt

Azt szinte mindenki tudja ma már, hogy a Mikulás az Északi Sarkon lakik, közelebbről is Finnországban, Lappföldön… az viszont kevéssé ismert, hogy nem volt mindig pocakos és pirospozsgás öregúr, aki a kéményeken leszuszakolva magát, ajándékokat vitt a jó gyerekeknek karácsony éjszakáján (esetenként előbb vagy később) és közben nem égett menthetetlenül hamuvá a kandallóban, vagy tévedt el reménytelenül a fűtésrendszer csőlabirintusában.

A kereszténység előtt a germán népek (köztük az angolszászok is) megülték télközép ünnepét, a Yule-t (óangol: geola, Guili), amely ünnep számos eleme fennmaradt az új vallás elterjedése után is. Ebben az időszakban a hagyomány szerint megnő a természetfeletti, olykor kísérteties jelenségek előfordulásának gyakorisága – az egyik ilyen a Vadászat (Wild Hunt), egy kísérteties menet az éjszakai égbolton, amelyet a hagyomány szerint maga Odin isten vezet. A modern Mikulás alakja sok mindent átvett a kék csuklyás, köpenyes, hosszú fehér szakállú vándortól, aki szürke lován (a nyolclábú Sleipnir később átalakult rénszarvasok húzta szánná) járja a világot és ajándékokat oszt. Odinból Karácsony Apó (Father Christmas), aztán Santa Claus (a németalföldi Sinterklaas szóból) lett, alakja a Szent Miklós legendával összemosódva a karácsony egyik legfontosabb szereplőjévé tette.

A Yule-kecske és a Joulupukki

Skandináviában és Észak-Európában fontos karácsonyi szimbólum, ami számos formában jelenik meg a skandináv történelemben, eredete pedig a pogány időkig nyúlik vissza – a modern változatai szalmából készített, piros szalaggal díszített figurák.

Az egyik népszerű eredetmagyarázat szerint a Yule-kecske Thor istenhez köthető, akinek harc szekerét szintén kecskék húzták. Az utolsóként learatott gabonát kévébe kötve megőrizték a Yule ünnepre, mint az „aratás szellemét” – a hagyomány szerint mágikus tulajdonságokkal bírt.

Az ember-méretű kecskefigura a 11. századtól ismert és az ún. Aprószentek lemészárlására emlékeztet – azzal, hogy Mikulás kötélen vezeti, vagy épp a hátán lovagol, a jó uralmát fejezi ki a gonosz, az Ördög felett.

Más, főként svéd hagyományok szerint a Yule-kecske láthatatlan lény, amely az ünnep előkészületeit felügyeli. Népszerű csíny volt a szalmából font vagy fából faragott kecske-figurát valamelyik szomszéd háza előtt hagyni, előzetes figyelmeztetés nélkül – az érintettek csakis egy hasonló csíny keretében szabadulhattak meg tőle.

A gyakorta ijesztő megjelenésű ajándékosztó alakja nem kopott ki az ünnepkörből a kereszténység elterjedésével, ám egyre inkább eltolódott pozitív irányba. A Yule-kecskét később felváltotta Karácsony Apó, illetve Santa Claus, ám például finnországban mind a mai napig Joulupukki-nak nevezik, ami Yule-kecskét jelent, bár az ember-kecskét felváltotta a ma is ismert Santa Claus-alak.

A Joulupukki otthona hagyományosan a lappföldi Korvatunturi, amely régió legjellemzőbb állata a rénszarvas – minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a Mikulás állatai is rénszarvasok lettek (legalább a szarv megmaradt). A Joulupukki munkáját egy kisebb hadseregre való Tonttu (Joulutonttu) segíti. Ők nem manók (vagy az amerikai filmekből ismert elfek), hanem alapvetően emberi lények, gyakorta a törpéket idéző hosszú fehér szakállal.

Szent Knut és a Nuuttipukki

Szent Knut ünnepe a Yule 20. napja, ami hagyományosan január 13-ára esik. Eredetileg az 1131. január 7-én megorgyilkolt és később szentté avatott dán Knut hercegnek állít emléket, ám mivel ez így egybeesne Vizkereszt ünnepével, később odébb tették pár nappal. Dániában és Svédországban a karácsonyfabontás napja is…

Nem úgy Finnországban. A Nuuttipukki (neve Szt. Knut-éból ered) alakja ugyanúgy a modern Mikulás előképe – sőt korábbi, mint a Joulupukki – ám ő nem épp arról híresült el, hogy ajándékokat hozna a gyerekeknek, vagy hogy sütivel és tejjel megvesztegethető lenne – alakja valamelyest rokonítható a német Krampus-sal. Az ünnep idején (rendszerint) fiatal férfiak öltöztek be, hogy aztán házról házra járjanak, ételt és különösen alkoholtartalmú italokat követelve. Kifordított irhakabátot vagy állatbőröket viseltek és bőrből, vagy nyírfából készített, szarvdíszes maszkokat.

A Nuuttipukki eredete ugyan homályba vész, de számos kultúrában létezik a „vadember” alakja: egy bosszúszomjas, nagy és erős, istenszerű vagy félisteni lényé, aki a vadonban vagy a pusztában él. A ruházata majdnem minden esetben szedett-vedett, lényegében mindaz, ami a vadonban fellelhető: szőrös állatbőrök, tollak, fakéreg, levelek, stb. Szinte minden esetben visel valamilyen ijesztő maszkot vagy fejdíszt is, valamint van valamilyen – szintén természetes – fegyvere. Ami érdekessé teszi ezt a számos kultúrában fellelhető alakot, hogy az egyes változatok mind kötődnek a szarvas állatokhoz, különösen a kecskéhez – a Nuuttipukki esetében ez a Yule-kecske.

Fennmaradt források híján nem megállapítható, hogy a Yule-kecske antropomorfizálódott változatáról van szó, avagy eredetileg is egy ijesztő, kecske-szerű jelmezbe öltözött emberről (dokumentáció nyilván csak ez utóbbiról van, amint az ünnep idején házról házra jár).

A Nuuttipukki esetében minden az ijesztgetésről szól: a már említett ruházat és maszk mellett gyakorta hord valamilyen korbácsfélét, vagy olykor rosszabb fegyvert is, amivel komolyabb fenyegetést jelent. Van nála zsák, láncokat vagy marhakolompot csörget, stb. Az arcot eltakaró, rémisztő maszk rendszerint kifordított állatbőrből, vagy nyírfakéregből készül.

Noha a pogány Yule a nap visszatérésének ünnepe, a rusnya és rémisztő lény riogatta a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt, ahogy házról házra járva enni és innivalót követelt. Idővel a Nuuttipukki fenyegető felbukkanása szelídülni kezdett: először táncolt, cserébe az ételért, később ajándékokat is hagyott hátra… Végül pedig átalakult a mindenki által jól ismert Joulupukki-vá.

Finnország délnyugati csücskében mindmáig él a Nuuttipukki hagyománya, ám modern változatai már jelmezes gyerekek, a találkozás velük pedig vidám, játékos esemény. A Mikulás karácsony idején jár, mert december 6.-a (Szent Miklós ünnepe) a Függetlenség Napja Finnországban.

A Belsnickel és a Krampus

Ez a két rémalak a Mikulás kísérője német nyelvterületen. A Belsnickel főként Délnyugat-Németországban elterjedt és magányosan jár, egyesíti magában a büntető és az ajándékozó figurát. Szőrmét visel és piszkos, rongyos ruhákat. A rossz gyerekeket virgáccsal veri el, míg a jóknak édességet ad.

A Krampus az osztrák-bajor alpesi néphagyomány szülötte: félig ember, félig kecske démoni lény – a pontos eredete ismeretlen, de valószínűleg szintén pogány hagyományokig nyúlik vissza, míg a megjelenését a keresztény hiedelemvilág ördöge formálta. A Krampus az ünnep idején jár házról házra, ám az ő feladata kizárólag a rossz gyerekek megbüntetése. Szőrmét kifordított irhát és szőrméket visel, a maszkját szarvak, és hosszú nyelv díszíti. Láncot (mely azt szimbolizálja, hogy a keresztény egyház láncra veri az ördögöt) és marhakolompot visel, valamint nyírfavesszőkből készült virgácsot fegyverként – több helyen az aranyszínűre festett virgács egész évben a ház dísze, emlékeztetve a gyerekeket a Krampus-ra. Némelykor zsákot, vagy vesszőkosarat hord a hátán, amelybe a hagyomány szerint a különösen rossz gyerekeket teszi, hogy azután a Pokolba vigye őket.

A modern idők Krampus-ai jelmezes felvonulás keretében ünnepelnek december elején.

Miklósolás Magyarországon

A hagyományos ünneplés a városokban és a falvakban az álarcos, jelmezes játék („alakoskodás”) volt december 6-án (Szent Miklós ünnepe). Miklósoláskor a fiatalok házról-házra jártak ijeszteni, amikor hosszú láncaikat csörgették és meg is verték vele a járókelőket, ilyenkor az emberek a házakból sem mentek ki szívesen – a szokás eredete valószínűleg a német Krampus-hagyomány, de míg arról nem maradt fent adat, hogy pontosan mikor és hogyan került Magyarországra, a meglétéről egy 18. Század végi tiltás tanúskodik, amely szerint a félelmetes, kormos arcú, láncot csörgető „Láncos Miklós”, aki házról házra járva egyszerre jutalmaz és büntet, túlságosan megijeszti a gyerekeket.

A magyar népszokásban tehát a gonosz-űző jelleg lett hangsúlyosabb.

A szöveg Lesley MacBeltine munkája

A fotók forrása: internet