Fájdalmunk néma sikolya...

Fény és sötét határán táncolva gyakran felvetül a kérdés hol a helyünk?

Éji rémeink, kísértő félelmeink, fájdalmunk forrásai helyet kaphatnak-e a mindennapjainkban, vagy jobban tesszük, ha száműzzük őket, kockáztatva ezzel, hogy saját lelkünk is átlép ezen a határon?

Bárhogy is vélekedünk erről, az irodalomban mindig is helye volt a ezeknek az érzéseknek, és bár prózában sokkal könnyebb kifejezni, és árnyalni őket, olykor akad olyan, akinek versben is sikerül mindez.

Számtalan klasszikust tudnánk felsorolni, mi most kortárs szerzőktől igyekeztünk olyan verseket összeválogatni, amik az árnyak hangján szólalnak meg!

Németi Zoltán  Kelt a reggel Felkelt a reggel, de nem vagy még magadnál, nyúl a kezed, semmit tapint. Ismét, sokadjára, magadra hagyattál. Hideg a neonfény, a padló csupa dér, hideg a lelked, a fűtés mit sem ér… Felkelt a reggel… Érzed, amit elhagytál, érzed amit megtagadtál. Hozzád kiált, de felelni nem árt. Ám össze van varrva a kezed és a szád. Izzadtan felriadsz, A szívhangod nem leled. Végre! Milyen zajos, ha hallod a létedet. Felkelt a reggel…
	Márkus László Rémálmok - néma sikolyok - Álmaid néma sikolya félelmeid világában megriaszt. Szemgödreid üregéből kikacsint a halál, majd göcsörtös ujjaival megragad és fojtogat. Vergődve zuhansz sötét verembe, szívedből falánk kígyó kúszik elmédbe, nagyokat harap ki homloklebenyedből. Sikoltanál, de nem tudsz, lenyelte nyelvedet, lelked kiáltására riadsz csatakos ágyadon. Felülsz, mint már annyiszor s éjjeli lámpád halovány fénye mellett várod az árnyűző pirkadatot.
Sütő Fanni Rózsás tapéta Őrület feszeng a sárga tapéta harsánysága alatt. Szakadt dalokat fütyül az elmém, mint a csalogány. Halovány emlék vagy, szemed csalóka csillaga kísért. Arcomon hajnal-rózsa dereng, és szabásmintát követve vágok érzelmeket. Te mással vagy, én meg csak magammal. Az idő egy hete megállt. Csak hiányod  enyém. Kifakít a fény, Halványulok. Porfogó lepellel lefedett, elfeledett bútor leszek.
	Bozók Ferenc Kísértetek Magányos vagy. Szobádban ülsz, fotóikat rakosgatod, s ha emlékükben elmerülsz, melletted ülnek, tudhatod. Szeretnek téged, így tehát maradnak is. De testüket levetve, mint kinőtt ruhát hordják tovább a lelküket. Hűs férfiak, lágy, esti nők. Testük lefoszlott, rongyos ing. Ne félj. Nagyon szelídek ők, anyagtalan halottaink. Bár ajtó, ablak zárva van, mégis jönnek, ha itt az éj. Tapintatuk határtalan, de nem tapintanak, ne félj.
Lir Morlan Lidérc-fakó melankólia Akár a holdsugár, áttetszővé váltam Szellemek bús árnya, alaktalan lélek, Egykor még fénylő nap tűzkörében jártam… Ábrándrontó, sivár, csendsikolyú éjek. Lényem kísért csupán mások lélektükrén, Most kristály-hideg jégálarcként élek. Lidérccé fakul mind, könyv-múltam felütvén Szellemek bús árnya, alaktalan lélek. A bú jégpengéje szívem táján sértett, Szellemek bús árnya, alaktalan lélek, Holt szemű rémek közt, száműzött kísértet, Kőszobrok arcában tükörképet vélek. Csöndszínbe burkolva, baljós, álom - végzet,  Fagy-kézzel szorító, bú-szülte ítélet, Komoran merengő, halovány igézet, Szellemek bús árnya, alaktalan lélek…. Két világ határán magányosan állok, Szellemek bús árnya, alaktalan lélek Még merengőn olykor napkeltére várok S ádáz, álnok álmok elmúltától félek. Foszló szemfedőmmel ujjaim közt járok, Süket csend a visszhang, ha szólni merészlek, Egykor víg lényemmé többé sose válok, Szellemek bús árnya, alaktalan lélek.
	Elek Tamás Zoltán Árnyék-köd Köd lepte síkon, hol a szél megül. Csak haraszt neszét fogja át a fül, és ágreccsenésre összerezzen. Bár a hang elhal, de él a fejben. Kísértet lépte, mitől reszket a föld, s párát szuszog megannyi rög. Kúszva úszik. Ingoványt takarva. Hűvös öleléssel fog át a karja, s nedvesen átömlik testeden. Bár nem láthatja át a szem, mögé millió árnyékot állít. Álmaiddal kísérve halálig.
Cs. Nagy László Pergamen Hűlt papíron a szó öntüzében ég el, felperzseli a lét szakadt széleit, dacol a betűk megkopott jelével, tagadva az enyészet zord törvényeit, és ujjad közt pereg ki, hamuja szürke, mint idejétmúlt, elhamvadt pergamen, füstje sincs, elszáll felhők alá gyűrve, nyomot sem hagyva egy sosemvolt életen, a tétova sorok öröklétbe halnak, az elkopott rím csak mélyebbre temet, mindig új lapon őrizlek magamnak, hogy önzésem rágyújtsa a fellegeket.

Bel Corma

A Fájdalom tőrei

Holdszínű hullámba álmodott fájdalom, 

vad, hűvös pengéje áthatol álmomon. 

Türkizkék tőrnek bánat szülte lángja 

most forró testét múltamba zárja. 

Dérlepte acél majd megcsókol lágyan, 

s tompa fényével megfojtja vágyam. 

A legvégső csak egy gyönyörű nő álma, 

ki tőrével szívem kapuját bezárja.

Képek forrása: https://www.pexels.com/
és http://wallpapercave.com/