Adventi Hangulatban - Bronzvasárnap

Seres Rebeka:

Hógömbbe zárva

Ó, hogy utálom a karácsonyt! Ellepik a várost a karácsonyi díszek, a fényes csengettyűk és csillagok, a műhóval teleszórt giccses karácsonyfák, mindenhonnan kövér, integető Mikulás köszön vissza, elborzasztó látvány. Elvégre miről is szól a karácsony? Összegyűl a család egyetlen napra, úgy tesznek, mintha nem utálnák egymást, még ajándékot is vesznek, és kényszeredett mosollyal bájolognak egy estére, közben tojáslikőrt vagy forralt bort isznak és irdatlan mennyiségű süteményt esznek. Számomra kiábrándító ez a megjátszott nagy szeretet, ami ilyekor körülveszi a világot, és nem elég, hogy az utcára nem lehet kimenni anélkül, hogy egy ajándékkal a kezében rohangáló embert ne lássunk, még a tévét sem lehet bekapcsolni, mert egésznap karácsonyi filmeket adnak mikulásokról és a karácsony szépségéről, ami már önmagában giccses. Igen, ilyen a karácsony. És már megint itt toporog a sarkamban, december közepe van, ami azt jelenti, hogy minden a karácsonyról szól. Nem túlzok, még a munkahelyemen is kis feldíszített karácsonyfák álldogálnak a sarkokban, boák függnek a bejárat fölött, fagyöngy lóg a plafonról, ráadásul olyan távolságban, hogy ha felnézek a számítógépemből, egyenesen azt látom meg.

– Húzz egy nevet! – állt meg mellettem Betti széles vigyorral az arcán, az összes ránca összegyűlt a szája szélén, amit az évek alatt beszerzett. Egy mikulássapkát tartott a kezében, ami tömve volt papírfecnikkel, és szinte belenyomta az arcomba. 

 – Nem, köszönöm – hárítottam el és kicsit arrébb húzódtam.

– De muszáj húznod egy nevet – mondta ki kissé meglepetten, hogy így reagáltam rá.

– Miért? Én nem szeretnék és egyébként sem leszek otthon a karácsonyi bulinál – hazudtam.

– Ó, kár – fancsalodott el hirtelen. – Sajnálom.

Én nem.

– Akkor kiveszem belőle a nevedet – jelentette ki szomorúan és elkezdte egyesével kiszedegetni belőle a papírokat és megnézni a rajtuk szereplő nevet. Majd amikor nem az enyémet látta benne összehajtotta és lerakta a pultra elém. Nem is értettem, miért csinálja ezt a szertartást előttem, ráadásul olyan bánatos fejet vágott, hogy az ember azt hihette volna, most halt meg a kutyája. – Meg is van – emelte fel és letette egyenesen elém az asztalra, hogy jól láthassam a nevemet. – Sajnálom, hogy nem leszel itt.

– Én is.

– És hova utazol? – kezdett el faggatni, miközben a kipakolt cetliket visszaszórta a sapkába és jól megrázta, hogy összekeveredjenek.

– Az apámhoz – feleltem szemrebbenés nélkül. – Segítek neki a karácsonyi készülődésben.

– Ez kedves tőled – eresztett meg egy félmosolyt, majd továbbállt, mondván még sok nevet kell kihúzatnia másokkal. Örültem, amikor elment és annak is, hogy ezt ilyen jól megúsztam.

Még hogy az apámhoz megyek karácsonyi süteményt sütni és fát díszíteni! Nincs az a karácsonyi csoda, ami rábírhatna arra, hogy én odamenjek! Az apám újraházasodott hosszú évekkel ezelőtt, az a nő pedig megkeserítette az életemet, ráadásul lett még két gyerekük is, akiket mindig az első helyre helyezett, engem pedig fölösleges harmadikként nevelt tovább. Amint elértem a felnőttkort el is mentem otthonról és megkezdtem önálló életemet a lehető legtávolabb tőlük. Alig telt el néhány év, a bájos és gyönyörű Ildi elhagyta az apámat egy fiatalabb férfi miatt, akivel valahol most is boldogan él. De én nem tudtam megbocsátani neki, tönkretette a fiatalságomat, ekkor jött csak rá igazán, hogy mekkora hibát követett el, de már késő volt. Látni se bírom őt.

Bármerre megyek, igyekszem elkerülni a karácsonyi fennforgást, a boltban is azt a sort, ami roskadozik a mikulásplüssöktől és csokoládéktól a közelébe sem megyek, mert menten rosszul leszek tőle. Nehéz úgy élni a világban, hogy te vagy az egyetlen, akit nem ragad magával az ünnepi láz, aki józanul tud viselkedni és nem csapja be önmagát ebben az őrületben. Évek óta nem vettem már karácsonyi ajándékot, nem állítottam fát és nem sütöttem semmit. Én úgy ünneplem meg a karácsonyt, hogy nem ünnepelek, az én lakásom nincs tele zsúfolásig díszekkel, nem iszom se forralt bort, se tojáslikőrt és nem terjeng fahéjillat a levegőben. Bezárom az összes ablakot, behúzom a függönyöket, kizárom a karácsonyt és olyan filmeket nézek, amelyekben egyetlenszer sem hangzik el az a szó, hogy "karácsony" és lehetőleg nyáron játszódik, könyveket olvasok, zenét hallgatok, de egyetlenegy rádióadót sem kapcsolok be, mert folyton az All I want for Christmas-t és egyéb közhelyes dalokat játszanak, amiktől legszívesebben a tapétát kaparnám. Ilyen az én karácsonyom. És én ezt így szeretem.

Az utolsó napon, a munkahelyemen mindenki be volt zsongva a karácsonyi buli miatt, folyton azon tanakodtak, hogy vajon ki húzta ki az ő nevüket, és azt vitatták meg, hogy milyen ajándékot vettek annak, akit meg kell ajándékozniuk. Alig vártam, hogy vége legyen ennek a napnak és hazamehessek, a lehető legtávolabb a karácsonytól.

– Kellemes Karácsonyt Anna! – kiáltott utánam Betti óriási mosollyal az arcán.

– Neked is! – intettem vissza egyet, majd sálamat a nyakam köré tekertem és kiléptem a hideg decemberi délutánba. A hűs szellő csípte az arcomat, kissé dideregtem is, de nem érdekelt, boldog voltam, mert túl éltem a karácsonyi készülődés időszakát és egyetlen karcolást sem szereztem.

Mikor hazaértem ledobtam magamról a kabátomat, sálamat a szekrény tetejére hajítottam, csizmámat lehúztam a lábamról és a konyhába siettem, felkaptam egy zacskó csipszet és egy doboz kólát, majd rohantam is a nappaliba. Az asztalon tucatnyi film várakozott rám, megragadtam az elsőt és már be is raktam a lejátszóba. Ez a szép a karácsonyban, van néhány napom arra, hogy megnézzem azokat a filmeket, amiket az elmúlt hetekben nem tudtam, mert dolgoztam és tudok regényeket olvasni, mert most van rá időm.

De valami nem stimmelt. Amit csak később vettem észre, miután megnéztem a filmet a könyvespolcomhoz mentem, hogy kiválasszam azt, ami a legrégebben áll ott olvasatlanul, amikor hirtelen megakadt a szemem valamin. Megállt a kezem, amely eddig a különféle könyvek gerincét simogatta és értetlenül meredtem az előttem álló hógömbre. Az apró kis tárgyban csupán egy karácsonyfa állt és egy hóember, mely szélesen mosolygott gombokból kirakott szájával. Ismerem ezt a hógömböt, ezt kaptam az utolsó karácsonyra, amikor még édesanyám élt, ez volt az utolsó ajándékom tőle. Utána romlott el minden.

– Hogy került ide ez a vacak? – dünnyögtem magam előtt és ingerülten megragadtam a hógömböt, berohantam vele a hálószobámba, majd a ruhásszekrényem egyik eldugott fiókjának legaljába süllyesztettem.

Utána visszatértem a polcomhoz és kivettem az első könyvet, ami a kezem ügyébe került, levetettem magam a kanapéra és olvasni kezdtem. De bármennyire igyekeztem a sorokra koncentrálni akaratlanul mindig újra a hógömb köré szálltak gondolataim, és eszembe juttatta azt a bizonyos utolsó karácsonyt.

Nem! Nem akarok erre gondolni! Még most, ennyi év után is fájdalommal tölt el ez az emlék, eltemettem magamban minden egyes percét évekkel ezelőtt, de most minden kezd újra a felszínre kerülni, amit nem akarok. Még idejében kell elfojtanom magamban. Megint a filmjeimhez fordultam, elindítottam az egyiket, de nem igazán segített, bekapcsoltam a rádiómat és olyan hangosan üvöltettem a zenét, amennyire csak bírtam. Ez kicsit segített, ugyanis még azt sem hallottam, amit a filmben mondtak, nem még azt, ami a fejemben keringett. Egy óra múlva, mikor a CD-m a végére ért kikapcsoltam és újra olvasni kezdtem. Mikor eszembe jutott valami apróság arról, gyorsan másra gondoltam, ez volt az én harcom önmagammal. Így nyomott el az álom órákkal később, amikor már egészen elfáradtam ebben a küzdelemben, a kanapén fekve, a könyvemmel a kezemben.

Mikor kinyitottam a szememet már reggel volt. A fény úgy tört be az ablakomon, mint valami isteni sugár, megvilágította az egész szobát és vele együtt engem is majd elvakított. Nagyon meleg az idő ebben a decemberben, a hőmérséklet jóval plusz fölött jár, néha még a nap is kisüt, így az igazi karácsony fanatikusok bánatára idén sem lesz hó karácsonykor. Félig kinyitott szemekkel próbáltam felfogni mégis hol vagyok, a könyvem mellettem hevert a földön félig kinyitva, a kanapén lévő párnákat lelöktem a földre a karommal, mikor álmomban forgolódtam. A szemem kezdte megszokni az erős fényt és már képes voltam nyitva tartani, így nagyobb behatásom nyílt az egész szobára, már minden egyes négyzetcentiméterét beláttam, amint körbeveszi őket a fény. De ez a különös fénysugár megtört egy helyen, az asztalnál sokkal szikrázóbb volt, mint bárhol máshol a helyiségben, odapillantottam és ijedtemben majd leestem az ágyról. Ott állt az asztalszélén a hógömb, benne a hóemberrel, amit előző nap olyan gondosan tettem el egy dobozba. Ez meg hogy a francba került ide?!

Fel akartam ülni, de olyan hirtelen tettem mindezt, hogy belerándult a nyakam, igen, a karfán aludtam és ennek meg is lett az eredménye, alig bírtam megmozdítani. Masszírozni kezdtem, de nem sokat segített rajta, közben pedig le sem vettem a szemem a hógömbről. Mégis hogy mászhatott elő a szekrényem aljából? Valaki iderakta volna? De mégis kicsoda? Ha járt itt valaki igazán rakhatott volna egy párnát a fejem alá, akkor most nem fájna annyira a nyakam.

Lassan közelebb hajoltam az üveghez, az orrom hegye szinte már súrolta olyan közelről vizsgáltam, a hópelyhek az alján pihentek, néhány rátapadt az üvegre, és a hóember ott állt a közepén, mereven maga elé bámult gombszemeivel. Hosszú perceken keresztül nézegettem, míg egyszer csak a hóember rám nézett, egyenesen a szemembe, majd kacsintott egyet. Ijedten húzódtam el és dőltem hátra a kanapén. Ez mégis mi volt? – túrtam a hajamba idegesen. – Biztosan csak képzelődtem. Egy műanyag hóember nem tud kacsintani!

De akkor sem hagyott nyugodni a tudat, hogy az a valami tényleg él, és tényleg rám kacsintott. Kezembe kaptam a tárgyat és újra farkasszemet néztem vele. Mintha megijedt volna tőlem, nem akart megmozdulni, ugyanúgy bámult maga elé, mint az elmúlt tizenöt évben. Az agyamra ment a karácsony. Már képzelődöm is. Ekkor megnyugodtam. Csak a képzeletem játszott velem egy kicsit, nincs semmi gond.

Ahogyan én azt gondoltam. Amint lelassult a szívverésem a hóember megérezve nyugodtságomat felém fordította a fejét, elmosolyodott, majd integetni kezdett. De időm se volt felfogni mindezt, éreztem, amint valami felemel a kanapéról, körbezár és magával ránt. Olyan volt, mintha repülnék, pedig nem mentem sehová, a magasban voltam, aztán elengedett és lezuhantam, egyenesen a hóba.

Ijedten pattantam fel és néztem körül, nem volt ott semmi, csak hó és hó. Hogy lehet ennyi? Rohanni kezdtem, de csak körbe-körbe futottam, nem volt se eleje, se vége. Mégis hol lehetek? Majd egyszer csak nekimentem valaminek. Bevertem a fejemet és a földre estem, magam elé néztem, de nem volt ott semmi sem, mégis nekimentem valaminek, amitől nagyon fájt a fejem. Kinyújtottam a kezem, belenyúltam a levegőbe és vártam, hogy megérintsem fájdalmam okozóját. Egyszer csak az ujjhegyem beleütközött valamibe, kemény volt és hideg, ki tudtam tapintani, egyenes volt és sima, pont olyan, mint egy fal. Rátámasztottam a kezemet és úgy bámultam a semmibe. Akkor már sejtettem, hol vagyok.

Egy ismeretlen alak közeledett felém hangtalanul, de én tudtam, hogy jön, éreztem, ahogyan azt is, hogy megállt mögöttem. Megfordultam és egyenesen abba a fekete szempárba meredtem, ami olyan ijesztően kacsintott rám nemrég. A hóember mosolygott, ugyanolyan jósággal, mint a Mikulás szokott, de én mégis megrémültem tőle, nem volt nagy, alig érte el a százötven centit, barátságosnak tetszett, de én az ellenségemet láttam benne, minden baj okozóját.

– Engedj ki innen! – követeltem tőle azonnal.

– Sajnálom, nem tehetem – tárta szét gallyakból készült vékony kezeit.

– Nem rabolhatsz csak így el! – háborogtam. – És nem zárhatsz be egy ilyen üvegkoporsóba! Hiányolni fognak!

– Mégis ki hiányolna? – kezdett el nevetni gúnyosan. – A barátaid? Egy sincs. A munkatársaid? Még a karácsonyi bulira sem mész el. Az apád? Szóba sem állsz vele. Mégis ki hiányolna?

Döbbenten meredtem rá. Mégis honnan tud ilyen sokat ez a hóember az életemről? De igaza volt. Tudtam, hogy igaza van és ezért fájtak annyira a szavai.

– Akkor sem tarthatsz itt! – húztam össze akaratosan a szemöldökömet. – Ki akarok menni! Engedj ki!

– Sajnálom, nem tehetem – rázta a fejét.

– Miért nem? – fürkésztem őt gyanúsan.

– Gyere velem – intett egyet, majd megfordult és elindult az egyik irányba.

Értetlenül meredtem hol magam elé, hol a hóemberre, végül feltápászkodtam, leporoltam a havat a ruhámról és utána siettem. Mégis mi mást tehettem volna?

Hóember létére egész gyorsan mozgott, de sikerült utolérnem, összefontam a karjaimat és szótlanul magam elé bámultam.

– Hova megyünk? – kérdeztem meg végül, mire a hóember előre bökött.

– Oda.

Egy aprócska fából készült ház volt az, karácsonyi izzókkal feldíszítve, fényesen kivilágítva, kéménnyel, melyből szürke füst szállt fel beszínezve a kék égboltot.

– De... ez... mégis hogy került ide? – dadogtam értetlenül, hiszen fél perccel ezelőtt még semmi sem volt ott csak a hórengeteg.

Magam mellé pillantottam és már nem volt ott, tovább haladt előre, én pedig újra utána siettem. Nagyon otthonos kis ház volt, tele díszekkel és képekkel, benn is izzók égtek, az egyik sarokban egy díszes karácsonyfa állt és az egész házban valami édes, fahéjas illat terjengett. Mindez undorral fogott el, olyan volt, mintha egyenesen a karácsonyba csöppentem volna. Leültem a piros és sárga kockás kanapéra, mire a hóember gondosan elém rakott egy tál mézeskalácsot és egy bögre forrócsokit. Egy pillanatig némán bámultam az édességre, hányingerem lett már csak a mézeskalács látványára, de a bögrét a kezembe kaptam és csöndben kortyolgatni kezdtem. A hóember a tőlem alig két méterre lévő ugyanilyen mintájú fotelban foglalt helyet, kezébe vett egy mézeskalácsot és rágcsálni kezdte, nézni sem bírtam.

– Beszéljünk a karácsonyról – jelentette ki végül, amolyan elhatározásképpen, mire összehúztam a szemöldökömet és rázni kezdtem a fejem.

– Ne. Bármiről szívesebben beszélek, csak a karácsonyról ne kelljen.

– Pedig kislány korodban nagyon szeretted ezt az ünnepet – hagyta figyelmen kívül az ellenkezésemen és nosztalgikus hangon folytatni kezdte. – Már december elején lázban voltál, alig bírtad kivárni a szentestét, olyan izgatott voltál, hogy nem tudtál megmaradni egy helyben, fel-alá mászkáltál, folyton a szüleidet kérdezgetted, akik mindig csak a fejüket rázták, hogy nem tudják, mit fogsz kapni karácsonyra. Csak úgy faltad egymás után a süteményeket, forró csokit ittál és mézeskalácsot mártogattál bele, az évben soha nem voltál olyan boldog, mint azon a napon. Nem lehetett levakarni a vigyort az arcodról, nevetésed betöltötte a házat. És a szüleid mindent megtettek azért, hogy boldog karácsonyod legyen, a plafonig érő fa, a sok ezer dísz és izzó, a különféle sütemények, ezek mind azt szolgálták, hogy örömet szerezzenek neked.

Szótlanul meredtem magam elé, emlékeztem ezekre a pillanatokra, amikor anya mézeskalácsának édes illata terjengett az egész házban, amikor feldíszítettük a házat, amikor apa felemelt, hogy a csúcsdíszt feltehessem a fa tetejére... Mindenre emlékszem. Ahogyan arra is, ami ezután történt.

– De aztán anya meghalt... – tettem hozzá halk, fájdalmas hangon.

– Igen – bólintott -, mindez alig néhány nappal karácsony után történt. Emlékszem rá én is. Soha nem láttalak még olyan szomorúnak, eltűnt belőled a karácsony szelleme, olyan dühös voltál, hogy leszedtél minden díszt és beledobáltad őket egy dobozba, látni sem bírtad őket.

– Mert a karácsony csak úgy volt jó, hogy együtt voltunk. Azért szerettem annyira, mert az egész család együtt volt és közösen csináltunk mindent. De ezután már nem lehetett minden ugyanolyan.

– És soha többé nem jött elő az a régi rajongás, az ott, azon a napon örökre elveszett – folytatta egy sóhaj kíséretében. – Aztán jött édesapád új felesége és új családja, akik mindig eléd furakodtak és elvették tőled még azt a kicsit is, ami neked jutott.

– És apa semmit se csinált. Engem szidott le, hogy miért nem osztozom velük, hogy miért panaszkodom folyton.

– Nagy hibát követett el akkor. De ezt már ezerszer megbánta.

– Igen, miután elhagyta az a nő és tényleg nem maradt senkije – vágtam oda indulatosan. – Akkor már szüksége volt rám, de eltaszított magától, előtte nem kellettem neki, akkor most se kelljek!

– Nem haragudhatsz rá örökké! Rég megbánta, amit tett és igyekszik helyrehozni a hibáját, hiszen még nem késő jóvátenni.

– De az – ellenkeztem és indulatosan összefontam a karjaimat. – Akkor kellett volna cselekednie, amikor még kislány voltam, akkor nem kellene semmit sem helyrehoznia.

– Mindenki követ el hibákat, nem ő az egyedüli, te is ezernyi hibát ejtettél már, mégis, mindet jóvá lehet tenni. Betti hányszor segített neked és te mégis olyan durván utasítottad el, de ha elé állnál és bocsánatot kérnél tőle, elnézné a hibádat. Miért nem tudsz te is így cselekedni?

– Ez a fájdalom már hosszú évek óta bennem van – hadonásztam a mellkasomnál -, a részemmé vált, nem tudom semmissé tenni.

– A fájdalom soha nem válhat a részünkké – vetette ellen a fejét rázva. – Az csak ránehezedik lelkünkre és addig kínozza, míg el nem pusztítja. Te is efelé rohansz, magányba sodrod magad, eltaszítasz mindenkit a környezetedből, aki kicsit is törődik veled, kezdve Bettivel, egészen édesapádig, aki szeretne újra az életed része lenni, ameddig még megteheti.

– Akkor sem vagyok rá képes – ráztam a fejem tehetetlenül és ekkor már folytak a könnyeim. Nem akartam így elérzékenyülni, de kihozta a mélyen bennem rejlő fájdalmat, mely utat nyert magának a könnyek által.

– Az édesanyádat már elveszíttetted, ne veszítsd el az édesapádat is az önfejűséged miatt! – parancsolt rám, mire megállíthatatlanul kezdtek folydogálni könnyeim, tenyerembe temettem arcom és lehajtottam a fejem, el akartam rejteni őket, mintha nem is lennének, de nem tudtam. Ezt már nem tudtam a szőnyeg alá söpörni, ahogyan tettem az elmúlt tizenöt évben, túl sok dolog volt már ott és már semmi sem fért oda. – Ez itt a fájdalmad. Ez az, ami tizenöt év alatt felgyülemlett benned és ez az, ami most a felszínre került. Hát, nem lenne jó megszabadulni tőle? Nem akarod, hogy eltűnjön az életedből?

– De... – nyögtem ki akadozva, levegő után kapkodva.

– Akkor csak annyit kell tenned, hogy megbocsátasz az édesapádnak.

A szemeimet dörzsöltem, iszonyatosan fájt és égett, biztos voltam abban, hogy vérben úszik mindkettő. Ahogyan dörzsöltem, csak még rosszabb lett, de úgy viszketett, hogy muszáj volt megtennem. A könnyeim kezdtek elapadni, csak heves szívverésem és akadozó légzésem maradt meg, fulladoztam és levegő után kapkodtam, de soha sem jutott elég a tüdőmbe. Percekkel később, mikor már részben megnyugodtam, kinyitottam a szememet és legnagyobb meglepetésemre már nyoma sem volt annak az otthonosan feldíszített kis viskónak, ahol még az imént voltam. Saját, csupasz falaimmal néztem farkasszemet, melyeket most visszataszítónak és elszomorítónak gondoltam. Újra a kanapémon ültem, ahol az estét is töltöttem, minden úgy volt, ahogyan hagytam, párnák a földön, filmek az asztalon, a könyvem kinyitva a földön és a hógömb is ott állt előttem az asztalon. A látványára elmosolyodtam, majd felpattantam és a telefonomért siettem, amit a konyhaasztalon találtam meg. Tárcsázni kezdtem a számot, majd minden egyes sípolás elhangzásával párhuzamosan dobolni kezdtem az asztalon.

– Anna? – hangzott meglepett hangja a vonal túlsó végén ezernyi csengés után.

– Szia, Apa – túrtam bele zavartan a hajamba. – Átmehetek hozzád szenteste?

képek: wallpaperswide.com