Takigucsi Jaszuhikó - Hara-kiri
Egy kóbor szamuráj különös esetének hiteles története
(Ibun róninki)
(Ibun róninki)
1.
Valamikor az 1600-as évek elején, egy őszi alkonyon,
oly metsző hideg szél kerekedett a városban, hogy a rekkenő nyárvégi hőség
nyomban feledésbe merült.
Egy rónin érkezett és bebocsátást kért a Cseresznyésen
túli Ii-ház portájára, ahol abban az időben az udvari ceremóniamester tartotta
főúri rezidenciáját.
A pompás környezetben álló fényes kapu előtt a rónin,
földönfutó szegényember létére sem mutatott különösebb elfogódottságot, pedig
elég vedlett volt a vitéz a maga ötvenöt, vagy tán ötvenhat évével. Szárnyaszegett
varjúnak beillett volna első pillantásra, mégis, valamely baljós elszántság
rémlett viharvert külseje mögött. Harcedzett termetét viseltes ruházata sem
tudta leplezni, széles válla, erőteljes testalkata vitézi mivoltáról
árulkodott.
- Ezt meg mi szél hozta ide? - mormolta az ajtónálló,
miközben futó pillantást vetett a kapuban ácsorgó alakra.
- Mit akarsz itt?
A foghegyről odavetett szóra a rónin halkan válaszolt.
- Csak egy kis időre alkalmatlankodnék, lenne ugyanis
egy tiszteletteljes kérésem.
Azzal Cugumo Hansiró, mert ez volt a kóbor vitéz
becsületes neve, előhozakodott történetével.
Urától, bizonyos Geisú Hirosima-i Fukusimától, 1620
hatodik havában minden indok nélkül megvonták megbízatását, ami egy vár építése
volt. A kegyvesztett nagyúrra és házanépére nehéz idők jártak. Hansiró azonban
nem hagyta el a szolgálatát egészen addig, míg a főúr a Sinsú melletti
Kavanakadzsimában, anélkül, hogy a sóguni bizalmát visszanyerte volna, el nem
hagyta e földi világot. A ház hanyatlását követően Cugumo Hansiróra nem volt
többé szükség. Elűzték az atagói palotából, és a szegénysorra került a többi
nyomorult közé.
A béke eseménytelen esztendei jöttek, a szamurájokra meg
ínség. Sok hozzá hasonló társa jutott el a szükség végső határáig, ahol szembe
kellett nézniük a ténnyel, hogy nincs tovább. Ebből a szégyenteljes helyzetből
csak egy kiút létezik egy becsületes harcos számára, a harakiri! Egy
tiszteletreméltó porta biztosan helyt adna kérésének e vitézi végtisztességet
illetően.
Így adta hát elő a kérését, határozott, erős hangon, mondandóját
kurtára fogva, Cugumo Hansiró, a gazdátlan szamuráj.
Az őrálló vitéz jelentette a rónin kívánságát. Midőn
azonban Szaitó Kageju, a háznagy meghallotta, mit akar Cugumo Hansiró,
felnevetett és gúnyosan így szólt:
- Jönnek és újra jönnek... Csak nem okulnak a
történtekből...
- Mi legyen hát vele? - kérdezte a kapus.
- Ereszd csak be, majd kiugratjuk a nyulat a bokorból.
Kisvártatva megjelent az őr kíséretében a színe előtt,
a szóban forgó rónin maga, Cugumo Hansiró.
A háznagy megvárta, míg vendége letelepszik, majd
nyájasan megszólította.
- Elmondták nekem, mi járatban vagy, hogy elhatároztad,
véget vetsz a szégyennek. De minek is tétováznál, ha egyszer férfimód elébe
mehetsz az utolsó órának. Vitézhez méltón, nem igaz?
Cugumo Hansiró szótlanul rábólintott, hogy úgy van,
nyugodt elszántsága szinte már arcátlansággal volt határos.
- Derék dolog ez, ritka manapság. Döntésed elismerést
érdemel!
A háznagy hízelgéssel palástolta hátsó szándékát.
Azután, mint akinek nincsen semmi takargatnivalója, lazított a hivatalbéli
ember merev tartásán és így folytatta:
- Bizonyára hallottál róla... Nemrégiben már
megfordult itt valaki a házad népéből. Bizonyos Csidzsiva Motome nevezetű.
- Csidzsiva... - tűnődött a rónin. - Motome...?
- Az. Ismerted?
- Nem én.
- Különös… pedig az váltig erősködött, hogy a Fukusima
házból való.
A háznagy hirtelen támadt gyanúval nézett Cugumo
Hansiró szeme közé, a rónin azonban keményen állta a nagyúr szúrós tekintetét.
Szaitó Kageju háznagyot lassan a káröröm keserédes íze
öntötte el. Arra gondolt, miként fut majd ki a vér a merész rónin arcából Csidzsiva
Motome történetének hallatára. Nem habozott.
- Fél éve már annak, hogy jelentkezett itt a fent
nevezett vitéz azzal a kéréssel, ami éppen most közöttünk is szóban forog.
Vagyis, hogy bocsássunk rendelkezésére portánkon megfelelő helyet abból a
célból, hogy ő az életből méltósággal eltávozhasson.
A beszélő itt szünetet tartott, hallgatója arcát
fürkészte. Cugumo Hansirónak azonban a szeme se rebbent.
- Kell-e tovább részleteznem az esetet? - mosolyodott
el hidegen a háznagy.
Cugumo Hansiró udvarias nyugalommal válaszolt:
- Tisztelettel meghallgatnám.
2. A történet
Kora tavasszal, közvetlenül cseresznyevirágzás után
esett meg az alábbi történet. Egy huszonhét-huszonnyolc körüli férfiú,
bizonyos Csidzsiva Motome, aki a Geisú Hirosima-i Fukusima ház szolgálatában
állt egykoron, bekopogtatott az Ii-ház portájára. Sokat próbált, kemény
róninnak látszott a markáns ábrázatú ifjú, mégis, mintha egy titokzatos, sötét
teher árnyéka nyomta volna a vállát.
Rövidre fogva: azzal a kéréssel folyamodott a főúri
portához, mint Cugumo Hansiró.
A szekigaharai csata után tömérdek földönfutó szamuráj
lepte el a várost. Régen a nagyurak vetélkedtek a legjobb fegyverforgatókért,
ám a dicsőséges idők múltával már a kutya sem ugatott a kipróbált harcosok
után. Az ószakai csatazaj elültével néma csend telepedett a vidékre, a
Genna-kor idején (1617 után) még az ágak sem zörrentek a szélben. A szamurájok
tündöklésének vége szakadt.
Ebben az időszakban sok nagyúr vált kegyvesztetté, ha
a sógunátus útjában állt. Kíméletlenül leszámoltak velük, akárcsak azokkal,
akiknek családja nem tartozott a Tokugavákhoz. Ecsigóból Macudaira nagyúr,
Hirosimából Fukusima, Kuruméből Tanaka, Honda Maszadzumi és még sokan mások.
A Genna-kor közepétől a Kan’ei elejéig (1624) eltelt
évtizedben se szeri, se száma nem volt azoknak, akiket rangjuktól
megfosztottak, kiforgattak birtokaikból, a nagyúrak bukásával pedig a szolgák
is utcára kerültek. A szamurájnép zöme, mint hánykolódó hab a tengeren, sodródott
Edó felé a szolgálat reményétől kecsegtetve, ám mindhiába.
Azután meg egyszerre csak az jött a szokásba, hogy
néhányan zaklatni kezdték a nagyúri házakat: ugyan már adjanak helyet nekik
portájukon hasfelmetszés céljára, ha lehetséges. Jóllehet eszük ágában sem
volt igazából harakirit elkövetni, éppen csak némi fortéllyal szerettek volna
ideig-óráig szabadulni a megélhetés gondjaitól.
És
honnan indult az egész? Egyikük beállított egy
bizonyos nagyúrhoz azzal, hogy a vitézi élet számára végleg
ellehetetlenült,
méltósággal szeretne véget vetni életének. Tiszteletteljes kérése
csupán csak
annyi, hogy adjanak neki a portán egy szamurájhoz illő helyet e célra.
Mindezt olyan meggyőző őszinteséggel, elragadó ékesszólással és
méltóságteljes
eleganciával adta elő, hogy a nagyúr, akit szíven ütött az
egyenes beszéd, lebeszélte az illetőt a harakiriről, ráadásul tisztjeinek
parancsba adta, hogy fogadják a rónint a szolgálatában állók sorába.
Nem sok idő telt bele, egész Edót keresztül-kasul
járta a hír, és rögtön akadt jó néhány vállalkozó, aki teketória nélkül
megrohamozta a főúri házakat. Egyeseket szabályosan alkalmaztak, másokat
az erényt megillető tisztelet jeléül némi pénzmaggal láttak el.
Micsoda gyalázatos üzlet! Egymás sarkára hágtak, és a
harakiri-komédia járványként terjedt a róninok között.
Pedig tudnivaló, hogy aki komolyan rászánja magát,
hogy a balvégzet kínjai helyett a bátrak útjára lépjen, az mindvégig magába
fojtva hordozza nemes elhatározását. Bizony ma már az efféle szellemből mutatóba
sem akad. Egyik a másik elé tülekedett, a temérdek senkiházi ott taposta
egymást a főúri porták előtt, hogy egy kis zsarolással kikecmeregjen a
nyomorúságból.A nagyurak hamarosan átláttak a szitán, rájöttek, hogy becsapják
őket, és senki sem fogja felvágni a hasát a portájukon.
Ilyen időben bukkant föl tehát ez a Csidzsiva Motome
nevű ifjú ember az Ii-ház portáján (ahol először fordult elő ilyesmi).
Feltűnően nagyvonalú fogadtatásban részesült, azonmód
bevezették egy szobába, melyben az újonnan cserélt tatami nagyszerű illata terjengett.
Rövidesen teát szolgáltak fel neki. Ám azután sokáig rá se nyitották az ajtót.
Jó darabig váratták, majd a fürdőbe vezették.
A frissítő forró vízből kilépve odakint egy öltözet vadonatúj ruha várta, a kellemes tapintású szövet az elmúlt napok szennyétől
megszabadult testét jólesően ölelte körül. Motome ettől egészen kivirult
Azután egy Omodaka Hikokuró nevű, jó negyvenes
tagbaszakadt szamuráj is beállított a szobába. Megszólította Csidzsiva Motomét,
meg kell adni, választékos udvariassága igazán nem hagyott semmi kívánnivalót,
mégis meglepetést okozott:
- Öltözékét tisztelettel előkészítettük...
szíveskedjék átvenni. - jelentette be.
A kérelmező nem értette, mit akarnak tőle, hiszen
éppen az imént váltott tisztát. A fura közlés hallatán kérdőn nézett féloldalra,
ám Omodaka úgy tett, mintha észre sem venné. Szertartásosan visszavezette az ifjút
az első fogadóterembe. Motome, ha furcsállotta is kissé a történteket, még nem
fogta fel a közelgő végzetet. Éppen azon tűnődött, hogy vajon hová lettek fegyverei
az állványról, mikor kinyílt az egyik tolóajtó, és egy apród lépett be.
Csidzsiva Motome ránézett és a döbbenettől úgy érezte, mintha villám csapott
volna belé. Az apród egy makulátlan kék, címer nélküli öltözet ruhát hozott két
karjára fektetve. A halálba menőnek kijáró megkülönböztetett tisztelet jeléül.
Omodaka Hikokuró szemét az elsápadt róninra szögezte:
- Valami baj van? - kérdezte barátságos hangon, ám
szemében gonosz fény villant.
Ezt kitervelték - döbbent rá Csidzsiva Motome.
- De hiszen nekem azt mondták, hogy a nagyúr színe elé
járulhatok!
- Ki tudja, meglehet... - hangzott a semmitmondó
válasz, majd hirtelen fordított egyet a köpenyegen Omodaka Hikokuró és tömören
közölte a kegyetlen valóságot.
- Szíveskedjék átöltözni a szertartáshoz! Minden
készen áll, helyt adunk kérésének, nincs kifogásunk ellene. Elkövetheti a
hara-kirit.
3.
Az esetet elbeszélő Kageju háznagy türelmetlenül várta
a pillanatot, mikor hallgatója mégiscsak kizökken rendíthetetlen nyugalmából,
ám várakozását megcáfolva a rónin a legcsekélyebb meglepetést sem mutatta.
Ellenkezőleg, az előadás alatt mindvégig mosoly bujkált szája sarkában. Kageju
meghökkent. Erre egyáltalán nem számított.
- Nos, mit szólsz a történethez? - kérdezte fürkésző
tekintettel, reménykedve, hogy megfejtheti a rónin talán titkolt szándékát, ám
Hansiró nem szolgált ezzel.
- Figyelemreméltó elbeszélés – bólintott. - A vörös
páncélos Ii-ház nem bizonyult méltatlannak dicső hírnevére.
Kageju háznagy bosszúsan meredt a férfira. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez
a szedett-vedett, gazdáját vesztett szamuráj, valamit forral. Talán csak színjáték ez az egész, hogy ő is kicsaljon
valamit magának, mint az összes többi. Nyugalmat erőltetett magára, mosolyt az
arcára.
- Nos hát, ezek után szabadna tudnom, továbbra is
kitartasz nemes elhatározásod mellett?
Szúrós tekintete a róninra szegeződött. Ha komédiázik,
az most kiderül, ám Hansiró elhúzta tenyerét a hasa előtt, jelezvén, hogy
végrehajtja a szándékát.
- Ezért jöttem és állom a szavam.
Csak kis időbe telt, és Cugumo Hansiró elfoglalhatta
az udvarban hara-kirire előkészített helyét. A címertelen öltözetet azonban,
melyet Kageju felajánlott neki, udvariasan visszautasította.
- Azt gondolom, a magamfajta éhenkórász rónin menjen
csak azonmód a halálba, ahogy utolsó órája érte.
A lassan hanyatló őszi nap sugarai elárasztották az
udvart és fénybe borították barázdált arcát. Koráról őszülő szakálla
árulkodott, ám szikár, izmos termete még mindig tiszteletet parancsolt.
A szertartás helyét zsúfolásig megtöltötték az Ii-ház
körül szolgáló vitézek. Hansiró lassan felemelte a fejét, s ügyet sem vetve a
körülötte állókra, Szaitó Kagejuhoz fordult:
- Fogadja e napon hálám őszinte kifejezését
körültekintő gondoskodásáért. Mindezeken felül azonban bátorkodom még egy
kéréssel önhöz fordulni. Szeretnék segédet választani.
A háznagy engedékenyen bólintott.
- Mondd csak nyugodtan, kit szeretnél?
- Köszönöm – hajtott fejet Hansiró és így szólt: - Szólítom
segédemül Omodaka Hikokurót!
- Hikokurót... miért éppen őt?
- Mert, ha jól hallottam az imént, vitézségével még az
Ii-ház népéből is kimagaslik.
Kageju hümmögött, mert úgy tudta, hogy épp aznap
Omodaka beteget jelentett, távolmaradt a szolgálatból. Cugumo Hansiró erre
előhozakodott következő jelöltjével, Macudaira Hajatonoszóval, ám furcsa módon,
ő is távolmaradást jelentett.
- Hm – nézett maga elé a rónin. – Akkor mondom a
harmadik jelöltemet, Kavabe Umanoszuke.
- Hogyan? – hördült fel a háznagy. Túl sok volt itt a
véletlen. Kavabe szintén kimentette magát betegségre hivatkozva. Ebben a
pillanatban villámként csapott le a gondolat – ezek hárman eszelték ki, hogy
azt a fiatal rónint csapdába csalják, és ők vették rá erőszakkal, hogy vágja
fel a hasát.
- Mily különös, hogy az Ii ház három legkiválóbb
szamurája éppen ma betegedett le – ingatta a fejét Hansiró értetlen
arckifejezéssel, mint aki nem tudja mire vélni a dolgot.
A háznagy összevonta a szemöldökét. Túl sok itt a
véletlen! Szinte biztos volt abban, hogy a róninnak titkolt szándéka van. Mit
tegyen? Levágassa itt és most, minden teketória nélkül? Semmi esélye nem lenne, ha a vitézei egyszerre
megrohannák, és ugyan ki keresné ezt a koszos csavargót! Ám ha kiderülne, hogy
lemészároltak egy fegyvertelen embert, az a ház nevére kitörölhetetlen szégyent
hozna.
Hansiró, mintha csak olvasott volna a háznagy gondolataiban,
megszólalt. Emelt hangon, mint ahogy egyenrangúak között szokás.
- Hallgassa meg a történetemet, és ha elmondtam,
végrehajtom a hara-kirit. Ha mégsem – nézett a háznagy szemébe furcsa mosollyal
–, akkor vannak itt elegen, hogy levágjanak.
A ház ura lassan bólintott.
- Rendben van, hallgatjuk a történetét.
Cugumo Hansiró körbenézett a hallgatóságon, majd így
szólt:
- Csidzsiva Motomét nagyon jól ismertem.
És hangjából először volt érezhető a megindultság.
4.
Szaitó Kageju jól sejtette, hogy a portájukra
kéredzkedő rónin titkol valamit.
Motome apja, Dzsinnai és Cugumo Hansiró ugyanis
elválaszthatatlan barátok voltak. Talán a végzet akarta, hogy Dzsinnai – a gazdájuk,
Fukusima bukása után röviddel - megbetegedjen. Halálos ágyán ráhagyta barátjára
egyetlen fiát, Csidzsiva Motomét, aki éppen akkor lépte át a felnőttkor
küszöbét.
Nehéz idők jártak ekkoriban. A sógunátus gyanakvása
miatt hamarosan beteljesedett a Fukusimák végzete, de a valódi ok a gazdagságuk
volt, ami már régóta szálka volt a Tokugawák szemében. Csak okot kellett
találni, hogy eltávolítsák őket. Ez volt a hirosimai vár építése. A Fukusima
ház bukása magával rántott sok hűséges családot, akik a biztos megélhetésből a
nyomorba zuhantak.
Hansiró emlékezetében elevenen éltek barátja utolsó
szavai, melyekkel rábízta egyetlen fiát, Csidzsiva Motomét. Lelkében viharként
tombolt a pusztító indulat, ám arcán a halvány mosoly elültette a kevély uraság
gyanakvását. Nem is sejtette, hogy a rónin minden részletét ismeri az ifjú
Motome utolsó órájának.
Tudta, hogy Csidzsiva Motome miért ment az Ii-házba.
Nem meghalni, hanem haladékot kérni az életért, de az urak másképp döntöttek.
Hansiró egyetlen lánya, Miho, Csidzsiva Motome felesége volt. Aztán megszületett kisfiuk, Kingo. A lány rendkívül szép volt, lehetett volna udvarhölgy, vagy egy nagyúr másodfelesége is, de apja még gyerekkorában Motoménak ígérte és ragaszkodott adott szavához, mégha evvel kivívta is egyesek haragját. A boldogságukat beárnyékolta, mikor Miho a szülés után megbetegedett. Állapota egyre rosszabbodott, és az ifjú Motome hiába próbálkozott több pénzt előteremteni a drága gyógyszerekre. Eladta már minden értékét, nem maradt semmije, végül aztán elkeseredett lépésre szánta magát. Apjára bízta a családját és az Ii-házba ment, hogy segítséget kérjen, de a ház gőgjében, meg sem hallgatva jöttének valódi okát, úgy határozott, hogy kövessen el harakirit, s hogy kellően elrettentse az esetleg bolond gondolatot forgató kéregetőket, a szertartáshoz a fiatalember saját fegyvereit használták. Motome nyomorában eladta az acélpengéket és bambusszal helyettesítette őket. Halála kegyetlen volt. A vérvörösbe öltözött vitézek végignézték, ahogy az ifjú megalázottan veszi kezébe a fényét vesztett wakizasit, majd legyőzve a lehetetlent, lemeztelenített hasába döfi, ezután végrehajtja Omoda Hikokuró gonosz kívánságát, és megforgatja magában az életlen fegyvert. Tisztességes esetben a segéd nem várja meg a forgatást, hanem lesújt, most azonban nem ez történt. Csak miután Motome végighúzta az életlen rövidkardot jobbról balra, csak ezután sújtott le a kard.
Hansiró egyetlen lánya, Miho, Csidzsiva Motome felesége volt. Aztán megszületett kisfiuk, Kingo. A lány rendkívül szép volt, lehetett volna udvarhölgy, vagy egy nagyúr másodfelesége is, de apja még gyerekkorában Motoménak ígérte és ragaszkodott adott szavához, mégha evvel kivívta is egyesek haragját. A boldogságukat beárnyékolta, mikor Miho a szülés után megbetegedett. Állapota egyre rosszabbodott, és az ifjú Motome hiába próbálkozott több pénzt előteremteni a drága gyógyszerekre. Eladta már minden értékét, nem maradt semmije, végül aztán elkeseredett lépésre szánta magát. Apjára bízta a családját és az Ii-házba ment, hogy segítséget kérjen, de a ház gőgjében, meg sem hallgatva jöttének valódi okát, úgy határozott, hogy kövessen el harakirit, s hogy kellően elrettentse az esetleg bolond gondolatot forgató kéregetőket, a szertartáshoz a fiatalember saját fegyvereit használták. Motome nyomorában eladta az acélpengéket és bambusszal helyettesítette őket. Halála kegyetlen volt. A vérvörösbe öltözött vitézek végignézték, ahogy az ifjú megalázottan veszi kezébe a fényét vesztett wakizasit, majd legyőzve a lehetetlent, lemeztelenített hasába döfi, ezután végrehajtja Omoda Hikokuró gonosz kívánságát, és megforgatja magában az életlen fegyvert. Tisztességes esetben a segéd nem várja meg a forgatást, hanem lesújt, most azonban nem ez történt. Csak miután Motome végighúzta az életlen rövidkardot jobbról balra, csak ezután sújtott le a kard.
A rossz hír gyorsan terjedt, s hamarosan egész Edóban
beszélték, hogy miként kényszerítették rá Csidzsiva Motomét arra, hogy
összekaszabolja magát.
Hansiró szívét iszonyatos fájdalom és harag szorította, gyűlölete egyre hevesebben égette bensejét, s amikor lánya meghalt, majd néhány nappal később magas lázban vergődő unokája is, nem maradt semmije, csak a bosszú. Omodaka Hikokuró, Macudaira Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke! Hikokuró volt az, aki kieszelte és mindvégig erőltette bambuszkarddal a harakirit, nem tudott betelni áldozata kínjaival. A harakiri segédje a lefejezéssel késlekedő Macudaira Hajatonoszó tiszte volt. A gonosz tervet az irgalmatlan Kavabe Umanoszuke főzte ki.
Hansiró szívét iszonyatos fájdalom és harag szorította, gyűlölete egyre hevesebben égette bensejét, s amikor lánya meghalt, majd néhány nappal később magas lázban vergődő unokája is, nem maradt semmije, csak a bosszú. Omodaka Hikokuró, Macudaira Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke! Hikokuró volt az, aki kieszelte és mindvégig erőltette bambuszkarddal a harakirit, nem tudott betelni áldozata kínjaival. A harakiri segédje a lefejezéssel késlekedő Macudaira Hajatonoszó tiszte volt. A gonosz tervet az irgalmatlan Kavabe Umanoszuke főzte ki.
Hansiró sokáig várt, míg eljött a pillanat. Egyesével
talált rájuk, majd miután párbajban legyőzte őket, megkímélte az életüket, de
cserébe elvette a szamurájok díszét, levágta a varkocsukat. Tudta, hogy
szégyenükben nem jelentkeztek szolgálatra.
Hansiró,
miután elmondta, hogy milyen szálak fűzték Csidzsiva Motoméhoz,
elmondta mindazt, amit megtudott a haláláról, a történet végéhez ért.
Felemelte tekintetét
és a háznagyra szegezte, aki egy pillanatra visszahőkölt, de összeszedte
magát
és gúnyos mosollyal megkérdezte:
- Befejezte a siránkozást, vagy még hallgatnunk kell?
- Hm – nézett rá a rónin. – Cugumo Hansirónak nincs
már semmi veszítenivalója ezen a világon. Méltóságod kedvét fogja lelni, ahogy
végrehajtja a harakirit. Az egyetlen kérésem csupán annyi, mint már említettem,
hogy a segédem Omodaka Hikokuró legyen!
- Hikokuró beteg.
- Mily különös… hogy beteg, akárcsak Macudaira
Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke is. Ugyan ki hiszi ezt el Kageju háznagy úr? Úgy
látszik, a vörös páncéllal ékes Ii-ház büszkeségei közé sorolt legjava vitézek
becsülete sem egyéb, mint megtévesztő látszat, hívságos cafrang!
Kageju arcát halálos sápadtság öntötte el, a harcosok
dühödten ugrottak fel, ám Hansiró felnevetett. Senki nem volt már ezen a
földön, aki visszatarthatta volna.
- Ezeket meg küldjék el nekik! – azzal előhúzta ruhájából a levágott hajcsomókat és megvetően a háznagy
lábai elé dobta. Mindegyiken felirat fehérlett: „A nagyságos Ii-ház csatlósának
- itt következett a név - tiszteletreméltó varkocsa”.
A nagyságos Ii-ház felbőszült vitézei ebben a
pillanatban lekaszabolták Cugumo Hansirót. Feltehetően ezzel egy időben
Omodaka Hikokuro és társai szobájukba zárkózva végrehajtották magukon halálos
ítéletüket.
Mindhárman ugyanazt a levelet kapták kézhez
Hansirótól:
„Van szerencsém e mai napon Nagyságod varkocsát a
nagyságos Ii-ház elöljárójának tisztelettel átnyújtani.”
Forrás: Terebess.hu
Erdős György fordítása alapján - Tabi Kazu
Kép: photo2filmpress.plus
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése