Takigucsi Jaszuhikó - Hara-kiri

megosztotta: Porcelánszív



Egy kóbor szamuráj különös esetének hiteles története
(Ibun róninki)

1.
Valamikor az 1600-as évek elején, egy őszi alkonyon, oly metsző hideg szél kerekedett a városban, hogy a rekkenő nyárvégi hőség nyomban feledésbe merült.
Egy rónin érkezett és bebocsátást kért a Cseresznyésen túli Ii-ház portájára, ahol abban az időben az udvari ceremóniamester tartotta főúri rezidenciáját.
A pompás környezetben álló fényes kapu előtt a rónin, földönfutó szegényember létére sem mutatott különösebb elfogódottságot, pedig elég vedlett volt a vitéz a maga ötvenöt, vagy tán ötvenhat évével. Szárnyaszegett varjúnak beillett volna első pillantásra, mégis, valamely baljós elszántság rémlett viharvert külseje mögött. Harcedzett termetét viseltes ruházata sem tudta leplezni, széles válla, erőteljes testalkata vitézi mivoltáról árulkodott.
- Ezt meg mi szél hozta ide? - mormolta az ajtónálló, miközben futó pillantást vetett a kapuban ácsorgó alakra.
- Mit akarsz itt?
A foghegyről odavetett szóra a rónin halkan válaszolt.
- Csak egy kis időre alkalmatlankodnék, lenne ugyanis egy tiszteletteljes kérésem.
Azzal Cugumo Hansiró, mert ez volt a kóbor vitéz becsületes neve, előhozakodott történe­tével.
Urától, bizonyos Geisú Hirosima-i Fukusimától, 1620 hatodik havában minden indok nélkül megvonták megbízatását, ami egy vár építése volt. A kegyvesztett nagyúrra és házanépére nehéz idők jártak. Hansiró azonban nem hagyta el a szolgálatát egészen addig, míg a főúr a Sinsú melletti Kavanakadzsimában, anélkül, hogy a sóguni bizalmát visszanyerte volna, el nem hagyta e földi világot. A ház hanyatlását követően Cugumo Hansiróra nem volt többé szükség. Elűzték az atagói palotá­ból, és a szegénysorra került a többi nyomorult közé.
A béke eseménytelen esztendei jöttek, a szamurájokra meg ínség. Sok hozzá hasonló társa jutott el a szükség végső határáig, ahol szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy nincs tovább. Ebből a szégyenteljes helyzetből csak egy kiút létezik egy becsületes harcos számára, a harakiri! Egy tiszteletreméltó porta biztosan helyt adna kérésének e vitézi végtisztességet illetően.
Így adta hát elő a kérését, határozott, erős hangon, mondandóját kurtára fogva, Cugumo Hansiró, a gazdátlan szamuráj.
Az őrálló vitéz jelentette a rónin kívánságát. Midőn azonban Szaitó Kageju, a háznagy meg­hallotta, mit akar Cugumo Hansiró, felnevetett és gúnyosan így szólt:
- Jönnek és újra jönnek... Csak nem okulnak a történtekből...
- Mi legyen hát vele? - kérdezte a kapus.
- Ereszd csak be, majd kiugratjuk a nyulat a bokorból.
Kisvártatva megjelent az őr kíséretében a színe előtt, a szóban forgó rónin maga, Cugumo Hansiró.
A háznagy megvárta, míg vendége letelepszik, majd nyájasan megszólította.
- Elmondták nekem, mi járatban vagy, hogy elhatároztad, véget vetsz a szégyennek. De minek is tétováznál, ha egyszer férfimód elébe mehetsz az utolsó órának. Vitézhez méltón, nem igaz?
Cugumo Hansiró szótlanul rábólintott, hogy úgy van, nyugodt elszántsága szinte már arcátlansággal volt határos.
- Derék dolog ez, ritka manapság. Döntésed elismerést érdemel!
A háznagy hízelgéssel palás­tol­ta hátsó szándékát. Azután, mint akinek nincsen semmi takargatnivalója, lazított a hivatal­béli ember merev tartásán és így folytatta:
- Bizonyára hallottál róla... Nemrégiben már megfordult itt valaki a házad népéből. Bizonyos Csidzsiva Motome nevezetű.
- Csidzsiva... - tűnődött a rónin. - Motome...?
- Az. Ismerted?
- Nem én.
- Különös… pedig az váltig erősködött, hogy a Fukusima házból való.
A háznagy hirtelen támadt gyanúval nézett Cugumo Hansiró szeme közé, a rónin azonban keményen állta a nagyúr szúrós tekintetét.
Szaitó Kageju háznagyot lassan a káröröm keserédes íze öntötte el. Arra gondolt, miként fut majd ki a vér a merész rónin arcából Csidzsiva Motome történetének halla­tára. Nem habozott.
- Fél éve már annak, hogy jelentkezett itt a fent nevezett vitéz azzal a kéréssel, ami éppen most közöttünk is szóban forog. Vagyis, hogy bocsássunk rendelkezésére portán­kon megfelelő helyet abból a célból, hogy ő az életből méltósággal eltávozhasson.
A beszélő itt szünetet tartott, hallgatója arcát fürkészte. Cugumo Hansirónak azonban a szeme se rebbent.
- Kell-e tovább részleteznem az esetet? - mosolyodott el hidegen a ház­nagy.
Cugumo Hansiró udvarias nyugalommal válaszolt:
- Tisztelettel meghallgatnám.

2. A történet
Kora tavasszal, közvetlenül cseresznyevirágzás után esett meg az alábbi történet. Egy huszon­hét-huszonnyolc körüli férfiú, bizonyos Csidzsiva Motome, aki a Geisú Hirosima-i Fukusima ház szolgálatában állt egykoron, bekopogtatott az Ii-ház portájára. Sokat próbált, kemény róninnak látszott a markáns ábrázatú ifjú, mégis, mintha egy titokzatos, sötét teher árnyéka nyomta volna a vállát.
Rövidre fogva: azzal a kéréssel folyamodott a főúri portához, mint Cugumo Hansiró.
A szekigaharai csata után tömérdek földönfutó szamuráj lepte el a várost. Régen a nagyurak vetélkedtek a legjobb fegyverforgatókért, ám a dicsőséges idők múltával már a kutya sem uga­tott a kipróbált harcosok után. Az ószakai csatazaj elültével néma csend telepedett a vidékre, a Genna-kor idején (1617 után) még az ágak sem zörrentek a szélben. A szamurájok tündöklésének vége szakadt.
Ebben az időszakban sok nagyúr vált kegyvesztetté, ha a sógunátus útjában állt. Kíméletlenül leszámoltak velük, akárcsak azokkal, akiknek családja nem tartozott a Tokugavákhoz. Ecsigóból Macudaira nagyúr, Hirosimá­ból Fukusima, Kuruméből Tanaka, Honda Maszadzumi és még sokan mások.
A Genna-kor közepétől a Kan’ei elejéig (1624) eltelt évtizedben se szeri, se száma nem volt azoknak, akiket rangjuktól megfosztottak, kiforgattak birtokaikból, a nagyúrak bukásával pedig a szolgák is utcára kerültek. A szamurájnép zöme, mint hánykolódó hab a tenge­ren, sodródott Edó felé a szolgálat reményétől kecsegtetve, ám mindhiába.

Azután meg egyszerre csak az jött a szokásba, hogy néhányan zaklatni kezdték a nagyúri házakat: ugyan már adjanak helyet nekik portájukon hasfelmetszés céljára, ha lehetséges. Jól­lehet eszük ágában sem volt igazából harakirit elkövetni, éppen csak némi fortéllyal szerettek volna ideig-óráig szabadulni a megélhetés gondjaitól.
És honnan indult az egész? Egyikük beállított egy bizonyos nagyúrhoz azzal, hogy a vitézi élet számára végleg ellehetetlenült, méltósággal szeretne véget vetni életének. Tiszteletteljes kéré­se csupán csak annyi, hogy adjanak neki a portán egy szamurájhoz illő helyet e célra. Mindezt olyan meggyőző őszinteséggel, elragadó ékesszólással és méltóságteljes eleganciával adta elő, hogy a nagyúr, akit szíven ütött az egyenes beszéd, lebeszélte az illetőt a harakiriről, ráadásul tisztjei­nek parancsba adta, hogy fogadják a rónint a szolgálatában állók sorába.
Nem sok idő telt bele, egész Edót keresztül-kasul járta a hír, és rögtön akadt jó néhány vállal­ko­zó, aki teketória nélkül megrohamozta a főúri házakat. Egyeseket szabályosan alkal­maztak, másokat az erényt megillető tisztelet jeléül némi pénzmaggal láttak el.
Micsoda gyalázatos üzlet! Egymás sarkára hágtak, és a harakiri-komédia járványként terjedt a róninok között.
Pedig tudnivaló, hogy aki komolyan rászánja magát, hogy a balvégzet kínjai helyett a bátrak útjára lépjen, az mindvégig magába fojtva hordozza nemes elhatározását. Bizony ma már az efféle szellemből mutatóba sem akad. Egyik a másik elé tülekedett, a temérdek senkiházi ott taposta egymást a főúri porták előtt, hogy egy kis zsarolással kikecmeregjen a nyomorúságból.A nagyurak hamarosan átláttak a szitán, rájöttek, hogy becsapják őket, és senki sem fogja felvágni a hasát a portájukon.
Ilyen időben bukkant föl tehát ez a Csidzsiva Motome nevű ifjú ember az Ii-ház portáján (ahol először fordult elő ilyesmi).
Feltűnően nagyvonalú fogadtatásban részesült, azonmód bevezették egy szobába, melyben az újonnan cserélt tatami nagyszerű illata terjengett. Rövidesen teát szolgáltak fel neki. Ám azután sokáig rá se nyitották az ajtót. Jó darabig váratták, majd a fürdőbe vezették.
A frissítő forró vízből kilépve odakint egy öltözet vadonatúj ruha várta, a kellemes tapintású szövet az elmúlt napok szennyétől megszabadult testét jólesően ölelte körül. Motome ettől egészen kivirult
Azután egy Omodaka Hikokuró nevű, jó negyvenes tagbaszakadt szamuráj is beállított a szobába. Megszólította Csidzsiva Motomét, meg kell adni, választékos udvariassága igazán nem hagyott semmi kívánnivalót, mégis meglepetést okozott:
- Öltözékét tisztelettel előkészítettük... szíveskedjék átvenni. - jelentette be.
A kérelmező nem értette, mit akarnak tőle, hiszen éppen az imént váltott tisztát. A fura közlés hallatán kérdőn nézett féloldalra, ám Omodaka úgy tett, mintha észre sem venné. Szertartásosan visszavezette az ifjút az első fogadóterembe. Motome, ha furcsállotta is kissé a történteket, még nem fogta fel a közelgő végzetet. Éppen azon tűnődött, hogy vajon hová lettek fegyverei az állványról, mikor kinyílt az egyik tolóajtó, és egy apród lépett be. Csidzsiva Motome ránézett és a döbbe­nettől úgy érezte, mintha villám csapott volna belé. Az apród egy makulátlan kék, címer nélküli öltözet ruhát hozott két karjára fektetve. A halálba menőnek kijáró megkülönböztetett tisztelet jeléül. Omodaka Hikokuró szemét az elsápadt róninra szögezte:
- Valami baj van? - kérdezte barátságos hangon, ám szemében gonosz fény villant.
Ezt kitervelték - döbbent rá Csidzsiva Motome.
- De hiszen nekem azt mondták, hogy a nagyúr színe elé járulhatok!
- Ki tudja, meglehet... - hangzott a semmitmondó válasz, majd hirtelen fordított egyet a köpe­nyegen Omodaka Hikokuró és tömören közölte a kegyetlen valóságot.
- Szíveskedjék átöltözni a szertartáshoz! Minden készen áll, helyt adunk kérésének, nincs kifogásunk ellene. Elkövetheti a hara-kirit.

3.
Az esetet elbeszélő Kageju háznagy türelmetlenül várta a pillanatot, mikor hallgatója mégis­csak kizökken rendíthetetlen nyugalmából, ám várakozását megcáfolva a rónin a legcsekélyebb meglepetést sem mutatta. Ellenkezőleg, az előadás alatt mindvégig mosoly bujkált szája sarkában. Kageju meg­hökkent. Erre egyáltalán nem számított.
- Nos, mit szólsz a történethez? - kérdezte fürkésző tekintettel, reménykedve, hogy megfejtheti a rónin talán titkolt szándékát, ám Hansiró nem szolgált ezzel.
- Figyelemreméltó elbeszélés – bólintott. - A vörös páncélos Ii-ház nem bizonyult méltatlannak dicső hírnevére.
Kageju háznagy bosszúsan meredt a férfira.  Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ez a szedett-vedett, gazdáját vesztett szamuráj, valamit forral. Talán csak színjáték ez az egész, hogy ő is kicsaljon valamit magának, mint az összes többi. Nyugalmat erőltetett magára, mosolyt az arcára.
- Nos hát, ezek után szabadna tudnom, továbbra is kitartasz nemes elhatározásod mellett?
Szúrós tekintete a róninra szegeződött. Ha komédiázik, az most kiderül, ám Hansiró elhúzta tenyerét a hasa előtt, jelezvén, hogy végrehajtja a szándékát.  
- Ezért jöttem és állom a szavam.

Csak kis időbe telt, és Cugumo Hansiró elfoglalhatta az udvarban hara-kirire előkészí­tett helyét. A címertelen öltözetet azonban, melyet Kageju felajánlott neki, udvariasan visszautasította.
- Azt gondolom, a magamfajta éhenkórász rónin menjen csak azonmód a halálba, ahogy utolsó órája érte.
A lassan hanyatló őszi nap sugarai elárasztották az udvart és fénybe borították barázdált arcát. Koráról őszülő szakálla árulkodott, ám szikár, izmos termete még mindig tiszteletet parancsolt.
A szertartás helyét zsúfolásig megtöltötték az Ii-ház körül szolgáló vitézek. Hansiró lassan felemelte a fejét, s ügyet sem vetve a körülötte állókra, Szaitó Kagejuhoz fordult:
- Fogadja e napon hálám őszinte kifejezését körültekintő gondoskodásáért. Mindezeken felül azonban bátorkodom még egy kéréssel önhöz fordulni. Szeretnék segédet választani.
A háznagy engedékenyen bólintott.
- Mondd csak nyugodtan, kit szeretnél?
- Köszönöm – hajtott fejet Hansiró és így szólt: - Szólítom segédemül Omodaka Hikokurót!
- Hikokurót... miért éppen őt?
- Mert, ha jól hallottam az imént, vitézségével még az Ii-ház népéből is kimagaslik.
Kageju hümmögött, mert úgy tudta, hogy épp aznap Omodaka beteget jelentett, távolmaradt a szolgálatból. Cugumo Hansiró erre előhozakodott következő jelöltjével, Macudaira Hajatonoszóval, ám furcsa módon, ő is távolmaradást jelentett.
- Hm – nézett maga elé a rónin. – Akkor mondom a harmadik jelöltemet, Kavabe Umanoszuke.
- Hogyan? – hördült fel a háznagy. Túl sok volt itt a véletlen. Kavabe szintén kimentette magát betegségre hivatkozva. Ebben a pillanatban villámként csapott le a gondolat – ezek hárman eszelték ki, hogy azt a fiatal rónint csapdába csalják, és ők vették rá erőszakkal, hogy vágja fel a hasát.
- Mily különös, hogy az Ii ház három legkiválóbb szamurája éppen ma betegedett le – ingatta a fejét Hansiró értetlen arckifejezéssel, mint aki nem tudja mire vélni a dolgot.
A háznagy összevonta a szemöldökét. Túl sok itt a véletlen! Szinte biztos volt abban, hogy a róninnak titkolt szándéka van. Mit tegyen? Levágassa itt és most, minden teketória nélkül?  Semmi esélye nem lenne, ha a vitézei egyszerre megrohannák, és ugyan ki keresné ezt a koszos csavargót! Ám ha kiderülne, hogy lemészároltak egy fegyvertelen embert, az a ház nevére kitörölhetetlen szégyent hozna.
Hansiró, mintha csak olvasott volna a háznagy gondolataiban, megszólalt. Emelt hangon, mint ahogy egyenrangúak között szokás.
- Hallgassa meg a történetemet, és ha elmondtam, végrehajtom a hara-kirit. Ha mégsem – nézett a háznagy szemébe furcsa mosollyal –, akkor vannak itt elegen, hogy levágjanak.
A ház ura lassan bólintott.
- Rendben van, hallgatjuk a történetét.
Cugumo Hansiró körbenézett a hallgatóságon, majd így szólt:
- Csidzsiva Motomét nagyon jól ismertem.
És hangjából először volt érezhető a megindultság.


4.
Szaitó Kageju jól sejtette, hogy a portájukra kéredzkedő rónin titkol valamit.
Motome apja, Dzsinnai és Cugumo Hansiró ugyanis elválaszthatatlan barátok voltak. Talán a végzet akarta, hogy Dzsinnai – a gazdájuk, Fukusima bukása után röviddel - megbetegedjen. Halálos ágyán ráhagyta barátjára egyetlen fiát, Csidzsiva Motomét, aki éppen akkor lépte át a felnőttkor küszöbét.
Nehéz idők jártak ekkoriban. A sógunátus gyanakvása miatt hamarosan beteljesedett a Fukusimák végzete, de a valódi ok a gazdagságuk volt, ami már régóta szálka volt a Tokugawák szemében. Csak okot kellett találni, hogy eltávolítsák őket. Ez volt a hirosimai vár építése. A Fukusima ház bukása magával rántott sok hűséges családot, akik a biztos megélhetésből a nyomorba zuhantak.
Hansiró emlékezetében elevenen éltek barátja utolsó szavai, melyekkel rábízta egyetlen fiát, Csidzsiva Motomét. Lelkében viharként tombolt a pusztító indulat, ám arcán a halvány mosoly elültette a kevély uraság gyanakvását. Nem is sejtette, hogy a rónin minden részletét ismeri az ifjú Motome utolsó órájának.
Tudta, hogy Csidzsiva Motome miért ment az Ii-házba. Nem meghalni, hanem haladékot kérni az életért, de az urak másképp döntöttek.
Hansiró egyetlen lánya, Miho, Csidzsiva Motome felesége volt. Aztán megszületett kisfiuk, Kingo. A lány rendkívül szép volt, lehetett volna udvarhölgy, vagy egy nagyúr másodfelesége is, de apja még gyerekkorában Motoménak ígérte és ragaszkodott adott szavához, mégha evvel kivívta is egyesek haragját. A boldogságukat beárnyékolta, mikor Miho a szülés után megbetegedett. Állapota egyre rosszabbodott, és az ifjú Motome hiába próbálkozott több pénzt előteremteni a drága gyógyszerekre. Eladta már minden értékét, nem maradt semmije, végül aztán elkeseredett lépésre szánta magát. Apjára bízta a családját és az Ii-házba ment, hogy segítséget kérjen, de a ház gőgjében, meg sem hallgatva jöttének valódi okát, úgy határozott, hogy kövessen el harakirit, s hogy kellően elrettentse az esetleg bolond gondolatot forgató kéregetőket, a szertartáshoz a fiatalember saját fegyvereit használták. Motome nyomorában eladta az acélpengéket és bambusszal helyettesítette őket. Halála kegyetlen volt. A vérvörösbe öltözött vitézek végignézték, ahogy az ifjú megalázottan veszi kezébe a fényét vesztett wakizasit, majd legyőzve a lehetetlent, lemeztelenített hasába döfi, ezután végrehajtja Omoda Hikokuró gonosz kívánságát, és megforgatja magában az életlen fegyvert. Tisztességes esetben a segéd nem várja meg a forgatást, hanem lesújt, most azonban nem ez történt. Csak miután Motome végighúzta az életlen rövidkardot jobbról balra, csak ezután sújtott le a kard.

A rossz hír gyorsan terjedt, s hamarosan egész Edóban beszélték, hogy miként kényszerítették rá Csidzsiva Motomét arra, hogy összekaszabolja magát.
Hansiró szívét iszonyatos fájdalom és harag szorította, gyűlölete egyre hevesebben égette bensejét, s amikor lánya meghalt, majd néhány nappal később magas lázban vergődő unokája is, nem maradt semmije, csak a bosszú. Omodaka Hikokuró, Macudaira Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke! Hikokuró volt az, aki kieszelte és mindvégig erőltette bambuszkarddal a harakirit, nem tudott betelni áldozata kínjaival. A harakiri segédje a lefejezéssel késlekedő Macudaira Hajatonoszó tiszte volt. A gonosz tervet az irgalmatlan Kavabe Umanoszuke főzte ki.
Hansiró sokáig várt, míg eljött a pillanat. Egyesével talált rájuk, majd miután párbajban legyőzte őket, megkímélte az életüket, de cserébe elvette a szamurájok díszét, levágta a varkocsukat. Tudta, hogy szégyenükben nem jelentkeztek szolgálatra.
Hansiró, miután elmondta, hogy milyen szálak fűzték Csidzsiva Motoméhoz, elmondta mindazt, amit megtudott a haláláról, a történet végéhez ért. Felemelte tekintetét és a háznagyra szegezte, aki egy pillanatra visszahőkölt, de összeszedte magát és gúnyos mosollyal megkérdezte:
- Befejezte a siránkozást, vagy még hallgatnunk kell?
- Hm – nézett rá a rónin. – Cugumo Hansirónak nincs már semmi veszítenivalója ezen a világon. Méltóságod kedvét fogja lelni, ahogy végrehajtja a harakirit. Az egyetlen kérésem csupán annyi, mint már említettem, hogy a segédem Omodaka Hikokuró legyen!
- Hikokuró beteg.
- Mily különös… hogy beteg, akárcsak Macudaira Hajatonoszó, Kavabe Umanoszuke is. Ugyan ki hiszi ezt el Kageju háznagy úr? Úgy látszik, a vörös páncéllal ékes Ii-ház büszkeségei közé sorolt legjava vitézek becsülete sem egyéb, mint megtévesztő látszat, hívságos cafrang!
Kageju arcát halálos sápadtság öntötte el, a harcosok dühödten ugrottak fel, ám Hansiró felnevetett. Senki nem volt már ezen a földön, aki visszatarthatta volna.
- Ezeket meg küldjék el nekik! – azzal előhúzta ruhájából  a levágott hajcsomókat és megvetően a háznagy lábai elé dobta. Mindegyiken felirat fehérlett: „A nagyságos Ii-ház csatlósának - itt következett a név - tiszteletre­méltó varkocsa”.
A nagyságos Ii-ház felbőszült vitézei ebben a pillanatban lekaszabolták Cugumo Hansirót. Felte­hetően ezzel egy időben Omodaka Hikokuro és társai szobájukba zárkózva végrehajtották magukon halálos ítéletüket.
Mindhárman ugyanazt a levelet kapták kézhez Hansirótól:
„Van szerencsém e mai napon Nagyságod varkocsát a nagyságos Ii-ház elöljárójának tisztelettel átnyújtani.”





Forrás: Terebess.hu
Erdős György fordítása alapján - Tabi Kazu 
Kép: photo2filmpress.plus


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése