Okakura Kakudzó - Műélvezet /Teáskönyv, V. fejezet

megosztotta: Porcelánszív

Miként lehet megszelidíteni egy hárfát? Vajon mi köze van ennek a mesének a teázás művészetéhez? Okakura Kakudzo megadja a választ a kérdésre.


Ismerik a taoista mesét a hárfa megszelídítéséről?
Állt hajdanán egy kiri-fa (1) a honani Sárkány-szorosban. Ő volt az erdő királya. Az égig emelte pompás üstökét, hogy beszélhessen a csillagokkal; gyökerei mélyen a föld húsába martak, s bronzszínű fürtjeik összetekeredtek az alant szunnyadó ezüstsárkányéval. Történt egy napon, hogy egy nagy varázsló csodálatos hárfát készített a fából, melynek makacs szellemét azonban csak a legnagyobb muzsikusok szelídíthették meg. A kínai császár kincsként őrizte a hangszert, ám hosszú ideig hiába próbált számtalan zenész dallamot kicsalogatni a húrokból. Minden igyekezet dacára a hárfa megvető nyikorgást hallatott csupán, ami nem illett az énekszóhoz. A hangszer nem talált mesterére.
Végül előállt Pej Vu, a hárfások hercege. Gyöngéd ujjakkal végigcirógatta a hangszert, mintha nyugtalan lovat akarna lecsillapítani, és lágyan megérintette a húrokat. Dalolni kezdett a természetről és az évszakok váltakozásáról, magas hegyekről és csobogó vizekről, s a fa emlékezni kezdett! Újra érezte ágai között a tavasz üde leheletét. A hegyszoros szikláin táncoló fürge zuhatagok ránevettek a bimbózó virágokra. Hamarosan beköszöntött a nyár, rovarok miriádjának álmatag zümmögésével, szelíden doboló záporral, kakukkhanggal. De csitt! Tigris bömböl valahol, s a völgy válaszol neki. Közben beköszöntött az ősz, s a kietlen éjszakában élesen csillan meg a hold fénye a dermedt fűszálon, akár egy kardpengén. Majd jő a tél, s hol hófehér hattyúcsapat kavarog a pelyhes levegőben, hol kopogó jég veri szilaj örömmel a fa ágait.
Pej Vu ekkor hangnemet váltott, s a szerelemről kezdett dalolni. Az erdő ringatózott, akár egy gondolataiba merült szerelmes lovag. Ragyogó felhő vonult át az égen, s a büszke leányzó hosszú árnyékának fátyla sötét volt, akár a gyötrelem. Ekkor ismét változott a hangnem, s Pej Vu a háborúról énekelt - acélpengék csattogásáról és dobogó patájú harci ménekről. A hárfá­ban egyszeriben feltámadt a Sárkány-szoros vihara: a rettenthetetlen fenevad meglovagolta a villámot, s a hegyek közt lavina dübörgött alá. A Mennyei Birodalom uralkodója elragadtatva kérdezte Pej Vutól, mi diadalának titka. „Uram - felelte a muzsikus -, a többiek azért vallottak kudarcot, mert önmagukról énekeltek. Én hagytam, hogy a hárfa válasszon témát, s közben magam sem tudtam, hogy a hárfa volt-e Pej Vu, vagy Pej Vu volt-e a hárfa.”


A mese szemléletesen ábrázolja, mit is jelent a művészi érzék. A remekmű nem más, mint érzelmeink hajszálfinom húrjain előadott szimfónia. A valódi művész Pej Vu, mi magunk pedig a Sárkány-szoros hárfája vagyunk. A szépség varázsérintésére titkos akkordok szólalnak meg bennünk, s hívó hangjukra megremegünk és ujjongva felelünk. Lélek szól a lélekhez. Hallgatjuk a kimondatlant, s elmerengünk a láthatatlanon. A mester olyan hangokat képes előcsalni belőlünk, melyeket sohasem hallottunk még. Rég elfeledett emlékek új erővel törnek fel bennünk. A félelem által elfojtott remények, s a vágyak, melyeket nem merünk saját magunknak sem bevallani, új fényben tündökölnek. Szellemünk festővászon, s a művész festékének színei érzelmeink; az árny és a fény játéka örömünk és bánatunk lenyomata. A mestermű rólunk szól, mivel mi magunk vagyunk a mestermű.
A műélvezethez szükséges szellemi közösség kölcsönös engedményen alapul. A közönségnek megfelelő módon kell közelítenie az alkotáshoz, hogy befogadhassa a mondanivalót, a művésznek pedig pontosan tudnia kell, hogyan közölje azt. Az arisztokrata származású Kobori Ensú teamester hagyta ránk örökül az alábbi figyelemre méltó szavakat: „Úgy közelíts egy pompás festményhez, akár egy fejedelemhez.” Ahhoz, hogy megérthessünk egy remek­művet, alázatosan kell elé állnunk, visszafojtott lélegzettel figyelve a legapróbb rezdülését is. Egy Szung-kori kiváló kritikus így vallott egykoron: „Ifjúként nagyra magasztaltam a művészt, akinek tetszettek a képei, de ahogy ítélőképességem beérett, magamat kezdtem dicsérni azért, hogy tetszik, amit a mester meg akart kedveltetni velem.” Sajnos túlságosan kevesen veszik a fáradságot a művész hangulatának tanulmányozására. Makacs tudatlan­ságunkban vonakodunk megtenni ezt az egyszerű szívességet, ezért gyakran lemaradunk a szépség elénk táruló bőséges lakomájáról. A nagy mestereknek mindig van valami a tarisznyájában, mi mégis éhesen távozunk a művészi érzék hiánya miatt.
A műértő számára azonban a remekmű élő valósággá válik, melyhez baráti szálak szövődnek benne. A mesterek halhatatlanok, mert a bennük dúló félelem és szerelem továbbél a néző­közönségben. Inkább a lélek, mint a mesterkéz, inkább az ember, mint a technika az, ami vonz bennünket - s minél emberibb a hívás, annál mélyebb a reakciónk. A mester és közöttünk létrejövő titkos szövetségnek köszönhető, hogy együtt szenvedünk vagy örülünk a vers vagy az idilli történet főhősével. Csikamacu, a japán Shakespeare, a drámai felépítés fontos követelményének tartotta, hogy a szerző bizalmába avassa a közönséget. Számtalan tanítványa adta oda neki színdarabját bírálatra, de csak egyetlen egy tetszett a mesternek. A darab némiképpen hasonlított a Tévedések színjátékához, melyben egy fiú ikerpár szenved felcserélt személyazonosságuk miatt. „Ez a darab képviseli a dráma igazi szellemét - magyarázta Csikamacu - mivel beavatja a nézőket. A szerző megengedi, hogy többet tudjanak, mint a színészek. Tudják, hol a baj, és sajnálják a tragikus sorsú hősöket, akik ártatlanul a vesztükbe rohannak.”
Úgy Keleten, mint Nyugaton, a nagy mesterek mindig is szem előtt tartották a néző beavatá­sára alkalmas drámai sugalmazás jelentőségét. Ki gondolkodna el egy mesterművön anélkül, hogy ámulatba ejtené eszmeiségének tágas horizontja? Milyen ismerős és rokonszenves is a remekmű, és milyen éles ellentétben áll a modern közhelyekkel! Az előbbinél szívből jövő melegséget érzünk, az utóbbiakból viszont csak formális üdvözletre telik. A technikába belegabalyodott modern szerző ritkán emelkedik saját maga fölé. Akárcsak a zenészek, akik hiába próbálták szóra bírni a Sárkány-szoros hárfáját, ő is önmagáról énekel. Lehet, hogy alkotása közel áll a tudományhoz, de távol az emberiségtől. Van egy régi japán mondás, mely szerint a nő nem szerethet hiú férfit, mert nincs rés a szívén, ahová behatolhatna, s amelyet befoldozhatna. A művészetben hasonlóan végzetes következménnyel jár a rokonérzületre a hiúság, akár a szerző, akár a közönség részéről merül is fel.
Nincs ujjongóbb érzés, mint a rokonlelkek egyesülése a művészetben. A találkozás pillana­tában a fogékony néző felülemelkedik önmagán. Egyszeriben létezik is meg nem is. Megpillantja a végtelent, de szavakkal nem fejezhető ki elragadtatása, mivel a szem nem képes beszélni. Megszabadulva az anyag béklyójától, szelleme a dolgok ritmusára mozog. Ezáltal a művészet hasonlóvá válik a valláshoz, hogy felemelje az emberiséget, s megszentelje a remekműveket. A japánok valaha nagy becsben tartották a művészeket. A teamesterek szent titoktartással őrizték kincseiket, és gyakran egy seregnyi egymásba rakott szelencét kellett kinyitni, amíg eljutottak a selyembélésű ereklyetartóhoz, amelynek puha redői között az oltáriszentség nyugodott. Ritkán tették ki szemlére, és akkor is csak a beavatottak láthatták.
Hajdanán, amikor a teafilozófia emelkedő ágban volt, Taikó hadvezérei jobban örültek egy ritka műkincsnek, mint egy hatalmas földbirtoknak győzelmük jutalmaként. Számos népszerű japán dráma cselekménye forog valamely remekmű eltűnése és visszaszerzése körül. Az egyik Hoszokava urának palotájában játszódik, ahol Szesszon messze földön híres Daruma (Bódhidharma) portréját őrzik. A szolgálatban lévő szamuráj gondatlansága miatt hirtelen kigyullad a kastély. Kockára téve életét a festmény megmentése érdekében, a szamuráj berohan a lángoló épületbe és magához veszi a kakemonót, ám ekkor már minden kijáratot elzárnak a lángok. Csak a festmény épségét szem előtt tartva a szamuráj felhasítja kardjával a testét, a Szesszon-képet ruhája letépett ujjába csavarja, majd benyomja a tátongó sebbe. A tűz lassan kialszik. A füstölgő hamu között félig elégett tetemre bukkannak, melyben ott lapul a sértetlen műkincs. Bármily szörnyű is az ilyesfajta mese, híven tükrözi a szamurájok odaadó hűségét, illetve azt, hogy milyen sokra tartják Japánban a remekműveket.
Nem szabad elfelednünk ugyanakkor, hogy a művészet csak akkor jelent értéket számunkra, ha hozzánk szól. Egyetemes nyelvként is felfoghatnánk, ha mi magunk képesek lennénk egyetemes rokonszenvre. Véges természetünk, hagyománytiszteletünk, valamint örökletes ösztöneink behatárolják műélvezetünket. Individualizmusunk bizonyos értelemben korlátozza befogadóképességünket, míg esztétikai személyiségünk a múlt alkotásaiban keres rokoni szálakat. Való igaz, hogy gyakorlással növelhető a művészi érzék, s megtanulhatjuk értékelni a szépség addig fel nem ismert kifejezési formáit. Végső soron mégis csak saját képmásunkat keressük az univerzumban, s lelki beállítottságunk határozza meg intuitív reakciónkat a külső benyomásokra. A teamesterek csak olyan tárgyakat gyűjtöttek, melyek mindenben megfeleltek egyéni művészi ízlésüknek.
Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy történet Kobori Ensúról. Ensút agyba-főbe dicsérték tanít­vá­nyai gyűjteménye összeállításában megmutatkozó páratlan ízléséért. Így áradoztak: „Minden egyes darab remekmű, amit lehetetlen nem megcsodálni. Nyilvánvaló, hogy még Rikjúnál is jobb ízlésed van, hiszen az ő gyűjteményét ezer közül csak egy ember tudta igazán méltá­nyolni.” Ensú szomorúan felelt: „Ebből látszik, milyen közönséges vagyok. A nagy Rikjú elég bátor volt ahhoz, hogy csak olyan tárgyakat gyűjtsön, melyek kifejezetten tetszettek neki, én pedig öntudatlanul is meghajlok a többség ízlése előtt. Bizony, ezer mester között jó, ha egy Rikjú akad.”
Sajnálatos módon korunk művészet iránti látszólagos lelkesedésének nem sok köze van a valódi ízléshez. Demokratikus világunkban az emberek - függetlenül meggyőződésüktől - azért lelkesednek, amit a közgondolkodás a legjobbnak tart. A drágát akarják, nem a finomat; a divatos kell nekik, nem a szép. A tömeg számára a képes magazinok, melyek iparosítási törekvésük méltó termékei, könnyebben emészthető kulturális táplálékkal szolgálnak, mint a korai olasz vagy az Asikaga-kori mesterek, akiket - saját állításuk szerint - oly nagyra értékelnek. A művész neve fontosabb számukra, mint a mű kvalitása. Sok évszázaddal ezelőtt egy kínai művész így panaszkodott: „Az emberek hallás után bírálják el a festményeket.” A valódi hozzáértés hiánya a felelős mindazért az álklasszikus borzalomért, melybe napjainkban minduntalan belebotlunk.
Egy másik általános hiba a művészet összetévesztése a művészettörténettel. Az antikvitás tisztelete az emberi jellem egyik legnemesebb vonása, és örömest vennénk még nagyobb kultuszát. A régi mesterek méltán kiérdemelték tiszteletünket, amiért megnyitották az utat a jövő generációinak felvilágosodása előtt. A puszta tény, hogy sértetlenül átvészeltek több év­századnyi kritikát, és dicsfényüket megőrizve jutottak el hozzánk, már önmagában is tiszte­lettel parancsol. Ám ostobaság lenne csupán a kor alapján megítélni a mestereket. Mégis hagyjuk, hogy művészettörténeti elfogultságunk győzedelmeskedjék esztétikai ítéletünk fölött. Virágáldozattal fejezzük ki elismerésünket, miután a művészt biztonságosan elnyelte a sír. Az evolúciós elmélettel terhes XIX. században kialakult szemléletünknek köszönhetően hajla­mosak vagyunk szem elől téveszteni az egyedet a fajon belül. A gyűjtő mindent elkövet, hogy egy korszak vagy iskola közös vonásainak illusztrálására különböző darabokra tegyen szert, megfeledkezve arról, hogy egyetlen remekmű többet mondhat, mint az adott korszak vagy iskola középszerű termékeinek egész sora. Túlontúl sokat rangsoroljuk a műtárgyakat, ahelyett, hogy élveznénk őket. Az esztétikai szempontok alárendelése úgynevezett „tudo­mányos” kiállítási elveknek lett nem egy múzeum veszte.
A kortárs művészet létjogosultságát nem lehet elvitatni az élet egyetlen alapvető rendszerében sem. A kortárs művészet az, ami igazán a miénk, mivel mi magunk tükröződünk benne. Ha elvetjük, saját magunkat vetjük el. Korunknak állítólag nincs is művészete: ha ez igaz, ki a felelős? Nagy szégyen, hogy miközben elődeinkért lelkesedünk, szinte semmibe vesszük saját lehetőségeinket. Küszködő művészek, a rideg megvetés árnyékában senyvedő megfáradt lelkek: milyen ösztönzést kaptok egy velejéig önző évszázadban? A múlt sajnálkozva figyelheti civilizációnk szegényességét; a jövő pedig jót nevet majd művészetünk sivárságán. Igen, a művészetet romboljuk le, mikor leromboljuk a szépet. Bárcsak jönne egy nagy varázsló, hogy a társadalom törzséből hatalmas hárfát készítsen, melynek húrjai ünnepi himnuszt zengenének a zseni érintésére!


Nemes Ágnes fordítása

Terebess Kiadó, Budapest, 2003

 Képek: 
1. This image depicts the deity Jade Emperor. Boston: Museum of Fine Arts
2. Chinese cither asia.si.edu


(1) pauwlonia, császárfa

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése