Mikor a halál szellői suhannak…

Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága.

Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye.

De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.

Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.

(Eötvös Károly: A kék temető – részlet)

L. Horváth Zsuzsa

Árnyaim

Velem vagytok sápadt éjeken,

ha Hold remeg a vak tetők felett.

Velem vagytok napjaim sodrában,

ha elvétem fáradt léptemet.

S ha téli egemről hideg csillagok

fény-pengéje ejt sebet szívemen,

vagy álmaim alagút-magányának

sötétjében ott vagytok-e velem?

Életem árnyai, ma is rátok emlékezem,

míg mécseseknek lángja sercen,

s imbolygó fényük egy másik világból üzen

túl a ködbe vesző temetőkerteken.

Tökölyi Bernadett

Merre?

Zörgő ablakok mossák a hegyet,

Megyek még ásítva,

Megyünk most veletek.

Szürke hamu lett

Az ordító szélből,

Egy hangos útirány

Tengernyi részéből.

Felcseng a harang, sötét a reggel,

Merre száll lelkünk,

Ha magától ment el?

Képesnek lenni a fűzfánál menni,

Ha kiszáradt patakból

Vizet kimerni

Nem lehet többé,

Erő a vénában,

Megint a harang

Csendül az imánkban.

Lelkek dala lobban

Az ég felé, tűzzel,

Merre száll lelkünk,

Ha magától tűnt el?

Hajnal Éva

csend van

nem volt alkalmam

elmondani neked

a diófát láttam én is

ágai közt biztonságban

vígan fütyörészett

szép szomorú gyerekkorod

koronáján

most álmot muzsikál a csend

arcodon bölcsesség barázdái

nélkülünk hallgatod

a mindenség fényes dallamát

Jörgné Draskóczy Ilma

(1884-1945)

Végrendelet

Az én sirhalmomra halottak estéjén

Ne tegyenek majdan se gyertyát, se rózsát.

Zavarná odalent mélységes álmomat

Ez a hivalkodó, czifra szomorúság.

De, ha valakinek szívében utánam
Valami búsongó fájdalom maradna:

Dalolja el nekem valamelyik dalom,

Ha senki se látja, ha senki se hallja.

Reviczky Gyula

(1855-1889)

Halottak napján

I.

Most keseregd ki bánatod':
Sirasd magad meg, ez a te napod,
Magános élet gyászos embere!
De szomorú tekinteteddel
Ne a halottakat keresd fel,
Ne menj a temetőbe, ne!
Idegen minden sírja néked;
Ott is csak a magány kisérget,
S csak annál kínosabban érzed
Kietlen egyedűliséged'.
Azért a négy fal közt maradj,
S gondold meg azt, hogy árva vagy;
Élők között is, holtak közt is az,
Halottad sincs, kit megsirass. 

II.

Ez a halál, a hervadás hava.
Emlékezzünk halottainkra ma.
Óh, mert kinek nincsen köztünk halottja,
A temetőben vagy saját szivében!
Menjünk ki s hintsünk a hideg sirokra
Könnyet s virágot; ma a könny se szégyen.
Ki vesztett gyermeket, szülőt, arát;
Ki téged gyászol, hitves, jó barát:
Gondolja meg: e szomorú világon
Nemcsak porhűvelyünk: minden veszendő.
Elszáll az ifjuság, a nyár, az álom,
S hogy ne legyen multtá, nincs oly jövendő.
Melyen kedvünkre, nyiltan sírhatunk,
Egész esztendőben nincs több napunk,
Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell.
Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma.
Sirok között egyenlő minden ember,
Akár ott sirva, akár oda jutva. 

Reményik Sándor

(1890-1941)

Halottak Napja

Halottak napja van. Az első,
Mióta döngve hullott Rá a hant.
A Sír tövében egy-egy fénybogár
Csillog. Különben sötét a határ,
S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,
S virág sincs annyi már,
Elpazaroltuk régi ünnepen;
Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,
Ki ma este a temetőbe' jár.
Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.
S hallatni tompán, fojtottan szavunk,
És aztán: kezet fogni halkan, loppal,
Egyik halott a másik halottal:
Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

Babits Mihály

(1883-1941)

Mindenszentek: hideg ősz
bolyg a szellem fázva,
fázó népség temetőz
sírokon gyertyázva.
Jaj az év temető,
mindennap egy holt,
minden napra minden éj
ráírja, hogy: Volt.

Cs. Nagy László

temetés

koppanó rögökben olvadt sors lebeg

koszorúk hátára hideg dér szitál

fekete fátylak ajka zokogva megremeg

gödör mélyéből sötéten ásító halál

szentelt víz koppan üres tekinteten

a felhőkben megdermedt néma áhítat

kifosztott fénytelen sorstalan életen

magányban zörgő zokogó vádirat

imák dideregnek holt szellők tövén

sebektől vérző nap fénye kibomlik

keresztre roskadt fájdalmak ködén

átsejlő fehér dallam-uszály vonaglik

rezdülve megáll az idő lassan letérdel

percét nehéz  hant  ólmosan takarja

szalagok izzó gyász-fehér színével

átölel ringató mindenség hatalma

porból porrá lett zsoltárok porlanak

lüktető időtlenségbe fordul az élet

suhogó szárnyak súlytalan tartanak

viaszos fohászba dermedt embernyi képet

Gősi Vali

Léleklánggal

(Parafrázis: William Shakespeare - LXXXI. Szonettjére)

Léleklánggal színezem fejfádat,
fölsejlik sok elfeledett emlék,
szereteted majd akkor is árad,
ha elsimulok, eltemet a nemlét,

elmosódik fájó seb és átok,
emlékmű feszül, fel, az égig ér,
holtig dalolt énekem hallják ott,
ahol neved a verseimben él.

Úgy ragyogsz, mint jóság és reménység,
nem lesz földi sír, ami eltemet,
a romló hús, szenny, mocsok, kevélység
az anyagvilág tűnt szégyene lesz.

Minden szempár majd az égre réved,
hol léleklánggal lobog az emléked.

Dvorák Etela

* *

Ma nálad jártam,

szívemben csend dobolt,

mécsest gyújtottam,

hideg az éjszaka,

most van telihold...

(Képek forrása: http:// kegguru.hu

az utolsó kép forrása: http://www.gaiansoul.com )