Lir Morlan: Annie

megosztotta: Porcelánszív


Mandy-nek
Jó éjt, drága lélek!


– Hívhatnánk Annie-nek…
Azt hiszem, ezzel kezdődött minden.
Jól van, jól van… kezdem az elején.
Nagyjából két éve költöztünk ide. Kis város, amit világ életemben utáltam. Én a fővárosban születtem, a nyüzsgése hozzá tartozott a létezésem legalapvetőbb eleméhez, egyszerűen úgy éreztem, nem létezhetek nélküle. Még a nyaralásokat sem tudtam hosszasan elviselni a tömeg nélkül. Szerintem ez korunk egyik pszichózisa lehet…
Szóval, én az a fajta ember vagyok, akinek a jó közérzetéhez hozzá tartozik, hogy eltűnhessen a tömegben. Persze, ismerem ennek az életnek minden hátrányát, de ezekkel együtt is, inkább választom ezt, mint a vidéki nyugalmat!
Gyerekként sok nyarat töltöttünk anyám vidéki rokonainál… ott azt is tudták egymásról az emberek, hogy kinek milyen az emésztése. Számomra ez agyrém…
Igen. Itt következik a jogos kérdés. Akkor miért?
A feleségemmel úgy döntöttünk, ideje a családalapításnak. Fogtuk hát minden vagyonunkat, eladtuk a másfél szobás kis lakásunkat, és házat vettünk… itt. A miértre rendkívül egyszerű okunk volt. Annyiba se került, mint a főváros rosszabb kerületeiben egy lakás. Erre volt pénzünk. És mondhatjuk, hogy jó vásárt csináltunk, mert a ház olcsó volt, és kocsival fél órán belül a belvárosban lehetünk, ha muszáj. Olyan, mint egy külső kerület.
Hogy ilyen olcsón jutottunk hozzá, az minket is meglepett, én, az örök pesszimista persze meg is voltam győződve róla, hogy valami eltitkolt oka van, de láss csodát… ezúttal tévedtem.
Fél év alatt tökéletesen felújítottuk, és utólag a családjaink is elismerték, hogy jó vásárt csináltunk.
Igen. Ők nálam is pesszimistábbak. Főként, ha arról van szó, hogy valaki más jól járhat…
Kiköltöztünk hát a csendes, nyugodt, gyereknevelésre teremtett kis utcába, ahol alig jár autó, minden szomszéd köszön, és igen, a sövénynyírót is kölcsön adják, mégpedig azonnal, ahogy látják, hogy nem boldogulsz a saját, kézi vackoddal. Megkérdezik, hozzanak-e neked valamit a boltból, ha már úgyis mennek, és karácsonykor bekopognak egy tányér sütivel, hogy boldog ünnepeket kívánjanak.
Őrület! Nem? Hát ki ne imádná?!
Bevallom, még én is kezdtem megkedvelni a hangulatát.
A házunk gyönyörű lett.
Mindketten afféle művészlelkek vagyunk, és bár minket is meglepett, de az ízlésünk is hasonló. Olyan, amit a legtöbben ódivatúnak, sőt avíttasnak, porosnak tartanak. De mi örömmel bogarásztuk az antikvitás boltok polcait és jártuk a bolhapiacokat. Így is találkoztunk.
Anna szenvedélyei a régi bútorokra irányultak. Felújította és eladta őket. Én a régi könyvek szerelmese vagyok. És, meg kell mondjam, a több száz éves iratok istenien mutatnak a több száz éves polcokon!
Amúgy írogatok is. Csak úgy magamnak, a legtöbb ismerősöm nem is tud róla. Anna mindig hitt bennem, azt mondta, egyszer az én könyveimet olvassa majd az egész világ, nem győzzük majd a megfilmesítési ajánlatokat elutasítani. De ez sosem következhet be. Az inkább hozzá illene. Ő az, aki sikeres abban, amibe belefog, bármi is legyen, én pedig…
Nos, én kudarckerülő vagyok, aki nem szereti a megmérettetést. Bölcsész diplomám van, pontosan tudom, mennyit érnek a firkálmányaim. Talán a kétszáz éves íróasztal fiókja túl jó is nekik…
Szóval igen, mi mást tehettem volna, tanár lettem!
Azt mondják, egy kisvárosban minden sokkal könnyebb!
Szerintem ez a tévhit azoktól származik, akik még csak filmeken láttak kisvárost.
Szóval Annie…
Fél évvel ezelőtt Anna gyertyafényes vacsorával várt. Valahogy az első pillanattól éreztem, hogy valami különös történik, valami olyasmi, ami mindent megváltoztat… A kedvencemet főzte… ezt csak ünnepi alkalmakkor tette. Az egész estét átjárta a várakozás, és egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy valamit tartogat. Valami fontosat… Az ölembe bújt, és végül suttogva kinyögte.
– Gyerekünk lesz!
Minden megváltozott.
Azt hiszem, a következő néhány hónap volt életünk legboldogabb időszaka.
Tervezgettünk. Gyerekszobát festettünk, és közben tettük az átlagos dolgokat. Hétköznap a munka után a bababoltokat, szombatonként a bolhapiacokat jártuk. Kitavaszodott.
Azon a szombaton is hazafelé tartottunk. Néhány nagyon szép, és nagyon értékes könyvre bukkantam nagyon olcsón, úgyhogy rendkívül jó kedvem volt. Így amikor Anna felkiáltott örömében, és arra kért, nézzük meg az egyik ház előtt kipakolt kis vásárt, minden morgás nélkül örömmel félreálltam.
Néhány nappal korábban tudtuk meg a jó hírt, lányunk lesz! A férfiak többsége fiúra vágyik, az „örökösre” a férfiasság szimbólumát látják benne… mindig is csökött felfogásnak tartottam! Sokkal inkább szerettem volna egy gyönyörű kislányt, olyat, mint az anyja, szépet, kedveset, ölbe bújósat… Ragaszkodtam hozzá, hogy az ő neve is Anna legyen, és hogy megkülönböztessük a mamájától, hívhatnánk Annababának.
Szégyen, vagy sem, a városnak ezt a részét kevéssé ismertük, de úgy tűnt az öregembernek jó sok eladni valója akadt, és közülük nem egy a mi ízlésvilágunknak is megfelelt. Sőt… Talán csak a miénknek, mert a legtöbben csak fintorogva nézelődtek, arrébb toltak ezt-azt, és tovább álltak, kevés volt az igazán komoly érdeklődő.
Épp egy tökéletesen ép sakk-készletet nézegettem, remek faragású, egyedi darab volt, ami jól mutatott volna a dolgozószoba kis asztalkáján a két fotel közt, valami kellően érdekes, soha el nem mozduló állásban beállítva, amikor Anna magával ragadott. Szinte az egyensúlyomat sem tudtam megtartani.
– Ezt látnod kell! Nem is hittem, hogy találhatok ilyesmit, ráadásul ilyen épen!
És ott volt… Amire olyan rég vágyott, egy régi, viktoriánus korabeli fonott babakocsi. Tökéletes állapotban. Koszosan, és festésre is szorult, de mégis… tudtam, hogy milyen régi álma, és a babakocsiban egy valaha fehér csipkés szélű takaró…
– Megvesszük – bólintottam azonnal, nem is kérdezve az árát.
– Nem kellene meggondolnunk?
Mindig is ő volt az okosabb kettőnk közül…
– Szeretnéd?
– Gyönyörű… de biztosan egy vagyon!
– Megvesszük! – ismételtem, és elvigyorodtam.
Talán a korábban vett könyvek, talán az, hogy nagyon is tetszett, ahogy egyre látványosabban gömbölyödött a pocakja, vagy egyszerűen a tudat, hogy mekkora örömet jelent majd neki… nem is tudom… De egy pillanatnyi kétségem sem volt. Meg kellett vennünk!
– Sosem gondoltam, hogy valakinek kellhet ez az ócskaság – mondta az öreg a vállát vonogatva. – Mennyit akarnak adni érte?
Megrökönyödve néztem rá, és az általam saccolt érték töredékét mondtam. Azonnal rábólintott.
– Még ajándékot is adok hozzá! – mondta, és az asztal alól előhúzott egy babát, majd végigmérte Annát. – Pont illik a hölgyhöz!
– Ááá, – csóváltam a fejem, kissé lelkiismeret-furdalásom volt, mert úgy éreztem, becsaptam az árral – nem szükséges!
Az öreg vállat vonva a tábla felé bökött a pázsit szélén: „Minden vásárlás után ajándék”
– Na, vigyék, nem kell itt udvariaskodni!
Anna a baba után nyúlt. Régi porcelán darab volt, egykor fehér ruhácskáját mostanra megrágták a molyok, és évek pora ült meg a szeme, szája, orra hajlataiban, de a koszt leszámítva egészen jó állapotban volt. Ezért is jó összeget kértek volna egy városi bolhapiacon, az öreg meg egyszerűen csak odaadja…
Anna odahajolt, és egy puszit nyomott a vénember ráncos képére.
– Miért adja ilyen olcsón? – kérdeztem gyanakodva.
– Nekem már nem kell – mondta megint vállat vonva, és egy pipát húzott elő a zsebéből. – Csak ne jöjjenek vissza reklamálni, és akkor rendben vagyunk.
Anna mosolyogva indult kifelé. Olyan volt, mint egy kislány, a májusi dél hátterével, kétoldalt befont aranybarna hajával, laza, lenge fehér ruhájában, ahogy egy játék babakocsit tolt a gyepen, és a karjában fogta a babát. Mint egy nagyra nőtt kislány. Egy pillanatra felrémlett előttem, hogy talán öt év múlva egy épp ilyen kicsi lány tologatja majd a babáját a kertünkben… és emlékszem az elégedettségre, ami ekkor elöntött.
– Hívhatnánk Annie-nek – mondta mosolyogva, amikor beszállt a kocsiba, kezében még mindig a babával, én pedig a csomagtartóba próbáltam úgy betenni a babakocsit, hogy meg ne sérüljön.
És itt kezdődött minden.
Aznap éjjel sikoltva ébredt.
A hirtelen hangra majdnem kiugrottam az ágyból, és néhány pillanattal később hallottam, hogy zokog.
– Mi történt?! – kérdeztem aggódva, és felkapcsoltam a villanyt.
– Rossz álom – nyögte sírva, és könnyek csorogtak az arcán.
Az ágy végében kuporgott, lábait felhúzva, ami ekkora hassal meglehetősen furcsa látvány volt. Az aggodalmamat mindenképpen megsokszorozta. Főként, hogy Anna sosem volt az a rémálmoktól felriadó fajta. Az inkább rám volt jellemző.
– Azt álmodtam, hogy eltűnt a kisbabánk! Felébredtem, egy kórházban voltam, és a hasam sehol… mindenkit próbáltam faggatni, de senki nem mondott semmit! Annyira megrémültem…
Megpróbáltam megnyugtatni, de jó időbe telt, mire valamelyest sikerült. Hoztam neki egy kis vizet, de inkább tejre vágyott, így mi mást tehettem volna… végtére is jobb, ha megszokom az éjszakai sétákat.
A lépcső alján megtorpantam. Csak egy pillanatig tartott, de ma is jól emlékszem. Az a hátborzongató érzés, mint amikor valaki figyel minket… tömegben is érezni, és akik hozzá vannak szokva, azok semmivel nem tévesztik össze…
Elhessegettem a gondolatot, de a kellemetlen érzés velem maradt. Villanyt kapcsoltam a konyhában, pedig nem szoktam, benéztem a sarkokba, és folyamatosan forgattam a fejem, míg a tejet öntöttem…
Aztán meghallottam…
A hang a nappali felől jött, olyan volt, mint valami halk, óvatos kopogás…
Meg voltam győződve róla, hogy betörő!
Kést rántottam, és azonnal berohantam, az összes villanyt felkapcsoltam… a hang azonnal elhallgatott. Még biztosabb voltam benne, hogy valaki járhatott erre, a kerítésen könnyű volt átugrani, és a kerten keresztül belesni az ablakon. Talán valaki jó mókának tartotta, vagy túlzottan érdeklődött a szomszédok éjjeli tevékenysége iránt?! Vagy csak egy macska keresett bejárást egy új területre?
Bárki, vagy bármi is volt, az érzés ott maradt bennem a világosság ellenére, az üres szobák, és nyugodt sarkok ellenére, minden ép ész ellenére… az érzés, hogy figyelnek, hogy nem vagyunk egyedül!
Másnap reggel indulásnál aggódva figyeltem Annát. Látszott rajta, hogy nem aludta ki magát, és hogy még nem heverte ki a megrázó álmot, csendes volt, és nem dudorászott, míg a reggelit készítette. Pedig hogy szerettem ezeket a reggeleket!
Még köntösben állt a tűzhely előtt, a konyhaablakon beszökött a reggeli nap fénye… ez volt a ház egyik keleti ablaka, így már az első sugarak is lélegzetelállító színeket varázsoltak a fehérre festett lambériákra. Odakint egy terebélyes platán árnyéka vetült a jázmin és rododendron bokrokra. Az idill most azonban nem volt teljes.
Amikor délután hazaértem, Anna már teljesen nyugodtnak tűnt. A kanapén ült, és éppen a porcelánbabát tisztogatta. Egy rakás piszkos vatta hevert előtte, néhányuk mintha véres lett volna.
– Mi történt?! – kérdeztem ijedten, de a meglepetése valahogy banálissá tette az egészet.
– Ja? Ez?! – felnevetett – Csak megvágtam az ujjam, te csacsi! Nem aggódsz kicsit túlságosan is sokat?!
Be kellett látom, hogy igaza van.
– Hogy haladsz?
– Új ruhát kell varrnom Annie-nek… – mondta meleg hangon, és megsimogatta a baba fejét. – Úgy tűnik nem bántak vele szépen az elmúlt években…
Ő ilyen volt. Amióta csak ismertem… Szerette a tárgyakat, épp, ahogy mások az embereket. Lelket tulajdonított nekik, olykor beszélt is hozzájuk, és ha valami tönkrement, megsiratta. Sokan nevetségesen szentimentálisnak, mások gyengének tartották. Volt, aki őrültnek is nevezte… Én azt hiszem, mindössze csodás lelke volt, amibe belefért mindennek a szeretete. Az út menti kavicsokat is sajnálta.
Az ilyen lélek áldás és átok egyszerre.
Aznap éjjel már nem sikoltott, csak csendes sírdogálásra ébredtem.
– Mi…?
– Az álom…
– Ugyanaz?
Csak bólintott csendben, és szipogva törölgette az arcát.
Azt kérte, mondjam, hogy nem lesz semmi baj, és én biztosítottam róla… Hogy elhittem-e? Talán aznap még igen.
Az álom ismétlődött, újra, és újra.
Néhány nap múlva már magamtól ébredtem. Ő ott ült az ablak előtt, és csendesen könnyezett.
Kezdett nagyon aggasztani. A depresszió jeleit mutatta, a félelme pedig, akár indokolt volt, akár nem, egyre jobban átragadt rám is. Valamiért közénk fészkelte magát a gondolat, hogy baj van, baj lesz a babával, a szülés körül, a legrémesebb dolgok szaladtak végig az agyunkon, és akár kimondtuk, akár nem folyamatosan mérgezte a ház levegőjét!
 A következő hétfőn elkísértem az orvosi vizsgálatra, és bár nem beszéltem meg vele előre, szóba hoztam a dolgot.
– Mesélje el! – kérte a doki, amikor szóba került az álom és csendben végighallgatta.
Bár minden rezdülését figyeltem, nem láttam, hogy aggódna, vagy, hogy nekem kellene. Sőt, végül megnyugtatóan elmosolyodott.
– A nők nagy részének rossz álmai vannak szülés előtt. Főleg az első alkalomnál. Ez nem meglepő, sőt, teljesen normális! Az egyik leggyakoribb álom, hogy rosszul megy valami a szülés során, ahhoz képest a korházban elkeveredett baba egészen… egyszerű, nem gondolja?
Úgy láttam Anna megnyugszik. És csodák csodájára az álmok véget is tértek!
Hogy az orvos volt-e az oka? Nem tudom. Talán Vagy esetleg…
Anna felszabadult, és mintha csak átok lett volna, minden rám szállt!
Azon az éjjelen ugyanúgy felébredtem, mint az előző kilenc mindegyikén. De ezúttal a feleségem aludt, csendben szuszogott mellettem. A szokás hatalma volt? Akkor erre gondoltam és megpróbáltam mielőbb visszasüllyedni az álomba, mielőtt végleg elszáll… Azonban ott, azon a furcsa érzékhatáron, amikor még éppen nem alszunk, amikor minden zsibbadt, és sötét, de ugyanakkor élesen különváló, akkor meghallottam…
Gyermeksírás!
Felültem és füleltem. Igen… olyan volt, mint egy csecsemő sírása… alig több, egy macska vinnyogásánál!
Igen, biztosan az utóbbi! Hiszen még nincs gyerek a házban!
Felkeltem, és kiosontam a hálóból. A hang nem szűnt meg, és lassan, lépésről lépésre próbáltam közelebb jutni a forrásához. A hajópadló minden lépésem alatt nyikordult egyet, és a kintről beszűrődő holdfénynél a falon táncoló árnyak most valahogy cseppet sem varázsoltak el annyira, mint máskor!
Tudom, sokan mondják, hogy kicsit túlteng bennem a fantázia! Hogy szörnyeket keresnék egy üres konzervdobozban is, csak hogy érdekesebb legyen az élet… De ez nem igaz! Épp elég izgalom van a mindennapokban, ehhez hasonlóra egy cseppet sem vágytam!
Esküszöm, hogy sírt egy baba! És olyan hangon, amitől kirázott a hideg!
Amikor benyitottam a gyerekszobába, elhallgatott, és az egész valami gügyögő nevetéssé változott. Csak álltam ott, a szememet meregetve, és nem tudtam elhinni, hogy már nem álmodom… A kezem reszketett a kilincsen, a szám kiszáradt, és hosszú pillanatok után vettem csak észre, hogy csend van… Mély csend. Ahogy az éjszakához illik…
Reggel meggyőztem magam, hogy csak álmodtam az egészet. Talán nem Anna az egyetlen, akinek joga van a rossz álmokra…
Persze nem ez lett volna az első eset… És nem is az utolsó…

Elkészült Annie új ruhája… Olyan volt, mint egy igazi, viktoriánus baba, azokban a hosszú, fehér ruhácskákban, csipkével, főkötővel, apró, puha, kötött cipőcskével… Anna behozta őt a hálószobába, és a hintaszékbe tette.
Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött bennem valami…
Egyszerűen utáltam.
Úgy bámult rám, mint egy kötekedő gyerek, aki azt hiszi, hogy kiharcolhatja a cukorkát, ha kellően sokáig, és durcásan néz a másik szemébe… ha elég nagy hisztit csinál, megkapja, amit akar!
És tényleg ez történt!
Annie egyszerűen felforgatta az életünket!
A feleségem babusgatta, ringatta, énekelt neki! Úgy sétálgatott vele a házban, mintha ő lenne a gyermekünk, és nem az, aki hamarosan megszületik! És ha egyedül hagytuk, Annie felhívta magára a figyelmet…
Jó! Igen! Felhúztam magam!
De a frász kitört, mikor egy véres álomból arra ébredek, hogy ott ül a hintaszékben, fel-alá ringatva magát, és engem bámul! Ettől szerintem minden normális ember bekattanna!
Úgyhogy, bár Anna nem örült, kipateroltam a szobánkból! Még szép!  Hagyjam, hogy egy ócska játékbaba nyerjen? És akkor kezdődött aztán a haddelhadd!
Mert mint mondtam, Annie kiharcolta magának a figyelmet!
Sírás, ajtócsapkodás, suttogások, leeső tárgyak…
A kis mocsok többnyire úgy időzített, hogy Anna gyanút se fogjon. A háború kettőnk között zajlott! És a legrémisztőbb az volt, hogy tudtam, neki van ideje, míg az enyém vészesen fogy!
Ez a gondolat beférkőzött az álmaimba is, bekúszott, akár a falon növő vadszőlő, mely belemélyeszti a ház oldalába a gyökereit, és növekedésével szétrepeszti, megroggyantja az egészet, úgy, hogy a végén szinte más nem is tartja össze… ilyen lettem!
Az álmaimról szólt az életem, az éjjelekről! Egész nap az emléküktől próbáltam szabadulni, és amikor sötétedni kezdett, rám telepedett a félelem.
Annának nem beszéltem róla, de azt hiszem, érezte. Ostobaság! Tudta! Annyira része volt a lelkemnek, olyan egyértelműen benne élt, hogy nem rejthettem el, ami odabent zajlott! Tudta, hogy valami nincs rendben, tudta, hogy gondjaim vannak, és az, hogy nem beszéltem meg vele, csak tovább rontott mindent! Óvni akartam őt, de csak még több bajt okoztam!
Kerülni kezdte a társaságom. Amikor hazaértem, a konyhában volt, vagy olvasott, olyasmit csinált, amihez én egyáltalán nem kellettem. Előbb lefeküdt, már nem beszélgetett velem az ágyban a kezemet fogva. Mire a hálónkba értem, már aludt, vagy úgy tett… Szörnyű ezt mondani, főleg a történtek után, de nem is bántam… Néha megrökönyödve láttam, hogy sírt a hazaérkezésem előtt, de ha kérdeztem, tagadta, így hamarosan inkább szóba sem hoztam. Az egész éket vert közénk, és még ezek voltak a nap kellemesebb pillanatai!
Az éjszakákat rémálmok tarkították. Nem tudom, hogy Ő okozta őket, vagy csak miatta, az állandó stressz miatt jöttek, de egyszerűen múlhatatlannak tűntek! És az enyémek nem voltak olyan egyöntetűek, mint Annáé! A vér, a fájdalom, és a félelem voltak a legjellemzőbb elemei, mindig új és új formában, új elegyben…
– Ha a kis Annababa megszületik, és Annie mellé fektetjük, az olyan lesz, mintha ikrek lennének – mondta egy reggel mosolyogva, és szinte megszédültem a gondolatra. 
Tennem kell valamit!
Határozottan emlékszem, hogy ebben a pillanatban döntöttem el… és innen már nem volt visszaút…

Aznap éjjel felriadtam, és a feleségem nem volt mellettem. Azonnal magamhoz tértem, azt hittem valami baj van! Kipattantam az ágyból, és a nevét kiáltottam, de semmi válasz! Csak a kedvenc karosszéke ringott az ablak mellett… nem volt üres.
Egy hatalmas, jó fél méter magas befőttes üveg volt benne, furcsa, lekvárszerű masszával. Nem tudnám megmondani, miért emeltem fel… Furcsa volt, édeskés, de rendkívül kellemetlen szagú, és mintha nemrég zárták volna csak le, langyos…
Megfordítottam és egy pillanattal később ordítva ejtettem el.
A másik oldalon sötétlő folt volt a masszában, olyannak tűnt, mint egy sikoltó száj elmosott kontúrja, és fölötte… fölötte két felismerhető, ép szemgolyó lebegett a pépben!
Az üveg a földre esett, és millió darabra tört, szilánkokkal, és a különös tartalmával borítva be a padlót! Két nagyobb, egyben maradt csomó közül az egyik éppen a lábam előtt ért földet, a másik elszánkázott az ajtó felé.
Döbbent rémülettel bámultam rá! A lábam előtt egy felnőtt emberi szív hevert! Rémülten hátráltam volna, de elcsúsztam, és hanyatt estem a masszában! A kezemen, és mezítelen lábamon éreztem a hideget, ahogy a ragacsos anyag bevonta, mintegy rátelepedve a bőrömre… Kapálózásomban néhány szilánk beleállt a tenyerembe, és saját véremen csúsztam el ismét… Az ajtó felé másztam, és ekkor megláttam a másik csomót! Valamivel nagyobb volt, mint a szív, de csak amikor a közelébe értem tudtam kivenni, hogy mi az… Egy még nem teljesen kifejlett magzat, vékony lábacskái és karocskái a hosszú köldökzsinór mellett szinte elvesztek, hatalmas feje előrebukott hordószerű mellkasára! Megrángott…
Én pedig zihálva, és izzadságtól vizesen ültem fel az ágyban…
Anna nyugodtan szuszogott mellettem…
A kezembe temettem az arcom. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig! Tudtam, milyen hatása van a kialvatlanságnak, hogy hamarosan nem leszek már képes kontrollálni a tetteimet, és teljesen kicsúsznak a kezemből a dolgok… Ezt nem engedhettem! Véget kellett vetnem ennek valahogy, és tudtam, hogy azzal kell kezdenem, hogy megszabadulok Annie-től…
Tudtam, hogy most egy ideig nem tudok visszaaludni, így felkapcsoltam az ágyam melletti kis villanyt, és döbbenten meredtem a tenyeremre… Mindkettő véres volt!
Első ijedtségemben azonnal Anna után nyúltam, és magam felé fordítottam, de édesdeden aludt… Morgott egy picit álmában, hogy megbolygattam, de fel sem ébredt. A fehér paplanhuzaton azonban elmaszatolt véres tenyérlenyomatok éktelenkedtek, mint egy átkozott jel…
A kezem nem volt sebes, és csak az első rémület csillapodtával döbbenten rá, hogy az orrom vérzik! Talán a feszültség, talán túlzottan felment a vérnyomásom, vagy az agyam tréfált meg…
Kikászálódtam az ágyból, és kitántorogtam a fürdőbe, hogy rendbe hozzam magam. Jó néhány percbe telt, mire elállt a vérzés, megmosdottam, és pizsamát cseréltem… A mocorgás a gyerekszoba felől már meg sem lepett.
Annie oda költözött, miután kiutáltam a hálóból.
Lassan indultam el a folyosón.
A félelem szinte megbénított. A legrosszabb nem is az, ha megtörténik… az, amíg várjuk, hogy meglegyen! Amikor a szemünket meregetjük a sötétben, keresve valami anomáliát, egy mozduló árnyat, egy elsuhanó alakot, vagy egy pillanatra feltűnő arcot… és közben jeges verejtéket izzadva könyörgünk magunkban, hogy meg ne történjen! Amikor minden lélegzetvétel egy újabb, és újabb évet vesz el az életünkből, és a szívünk olyan hevesen ver, hogy nem tudjuk, nem robban-e fel a mellkasunkban…
– Gyere ide! – suttogta felém, és minden szavát értettem, mintha nem is lenne köztünk egy folyosó, és egy zárt ajtó – Unatkozom!
Benyitottam, és azonnal a kapcsoló után nyúltam.
Odabent nem volt semmi mozgás.
A halvány krém és fenyőszín, amit a gyerekszobának választottunk tökéletes kis birodalmat varázsolt a korábban üres helyiségből. Minden passzolt egymáshoz. A kiságy, a baldachin, a pelenkázó, és a ruhás komód, a játékok, és a karosszék, ami csak Annára várt, hogy benne ülve kényelmesen vigyázhassa a kicsi álmát…
Annie egy polcon ült, kiemelt helyen a komód fölött, mellette egy régi Teddy maci, kettejük közt a falon egy kép, Annáról készült néhány hete. Nyári ruhában, és szalmakalapban, gömbölyödő hasa előtt egy csokor friss virágot tartott.
Úgy tűnt odabent minden rendben.
Leoltottam a villanyt, és éppen kifelé fordultam volna, amikor ismét meghallottam a suttogást.
– Gyűlöllek!
És abban a pillanatban a maci topa puffanással leesett a polcról, arccal a földre.
Egy pillanatig farkasszemet néztem a sötétséggel, aztán beléptem, és felemeltem a plüss játékot. Ez is régi darab volt, jellegzetesen szomorkásra varrott orral és szájjal, hatalmas, csillogó barna szemekkel, és puha, döbbenetesen kellemes tapintású anyaggal. Ahogy felemelkedtem, éppen szemben találtam magam Annie-vel. Az arca esküszöm, hogy megváltozott! Gonosz, torz vigyor terült el a képén, és egyenesen a szemembe bámult!
Úgy hátráltam ki, farkasszemet nézve vele, mintha attól kellene tartanom, hogy ha csak egy pillanatara is elveszítem a szemkontaktust, borzalmas dolog történik…
Amikor behúztam magam mögött az ajtót, a macit letetten a földre, és visszamentem a gyógyszeres szekrényhez. Bevettem két altatót, bár napokkal ezelőtt megfogadtam, hogy ki se nyitom azt az üveget…
Kapd be, Annie! Akkor is kialszom magam!!
Reggel, amikor felébredtem, még mindig nem voltam kipihent. Nem emlékszem, hogy álmodtam volna bármi mást, mégis, talán kevés volt az idő az óracsörgésig… Anna szörnyülködve húzta le az ágyneműt, de sokkal inkább aggódott, mint bosszankodott.
Kitámolyogtam a folyosóra, és mielőtt elindultam volna lefelé, még a gyerekszoba felé néztem. Megfagyott bennem a vér! A plüss nem volt a földön, ahová tettem…!
Rosszat sejtve indultam meg a szoba felé, és úgy nyitottam be, mint aki rajta akar kapni valakit…
Teddy  a polcon ült, a helyén, Annie viszont nem volt sehol… Egy pillanatra megremegett a kezem, aztán visszahúztam az ajtót, és elindultam. Férfi vagyok! Családfő! Nemsokára apa! Nemcsak nem félhetek semmitől, de meg is kell tudnom védenem a családomat!
Ahogy leértem a lépcsőn, ott volt… Ott ült a kanapém közepén! Nyugodtan, elégedetten! Vigyorogva!
– Azt hiszed, győzhetsz?! – kérdeztem, és észre sem vettem, hogy hangosan ejtem ki a szavakat… ha bárki hallja, biztosan őrültnek néz, hogy egy játékhoz beszélek!
Megragadtam azt az átkozott babát, és mielőtt Anna észrevehetett volna minket kivittem a kertbe. Ott volt a kis kerti sütő, kövekből emelt, kör alakú kis építmény, amit egy éve építettünk, megtömtem száraz levéllel, meggyújtottam, majd Annie-t a tetejére dobtam!
Nem tudtam végignézni…
Lelkiismeret-furdalásom volt, tudtam, hogy Anna mennyire szerette ezt a babát, de biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen megoldása a gondjainknak! El kell tűnnie! Mintha sosem létezett volna!
Elmentem dolgozni, de amikor délután hazaértem, az első utam a sütőhöz vezetett. Csak hamu maradt az alján, semmi más, a tűz jó munkát végzett.
Elégedett voltam!
Valamiért a győzelem biztos tudatával, sokkal felszabadultabban lélegeztem! Büszke voltam magamra! Megtettem, amit kell! Megvédtem a családomat!
Az érzés csodás volt, mámoros és felemelő, de csak néhány pillanatig tartott.
Ahogy beléptem a házba, megláttam!
A földön feküdt, összegörnyedve, kínlódva, és körülötte mindenütt vér! Rengeteg, rengeteg vér…
Valahogy feltámogattam, kocsiba ültettem, és azonnal a kórházba vittem.
Hallottam a nyöszörgését, a sírását, hallottam, ahogy szinte a fájdalomtól félájultan, reszkető ajkakkal kérdezget…
– Túl korai… – suttogta – még túl korai…
Azt kellett volna mondanom, hogy minden rendben lesz, de nem jött ki hang a számon! Meg kellett volna nyugtatnom, de ha lehet, jobban féltem, mint ő, és valamiért biztos voltam benne, hogy nem lesz rendben semmi!
A gondolattól is rettegtem, hogy elveszíthetem őket, és nem mertem rá nézi! Így is a vért láttam csak magam előtt, és tudtam, biztosan éreztem minden sejtemmel, minden idegvégződésemmel, hogy Annie tehet az egészről!
– A méhlepény nagy része idő előtt levált – mondta az orvos, és bár hallottam a szavait, az egész olyan volt, mintha egy másik világból beszéltek volna hozzám… tompán, és nehezen érthetően jutottak el a szavai a tudatomig. – Ez egy rendkívül veszélyes állapot mindkettejükre…
– Meg fognak halni?!
A hangom remegett, és szinte nem volt több suttogásnál.
– Mindent megteszünk, hogy ne így legyen…
Ez a diplomatikus válasz olyan volt, mint egy tőrdöfés a szívembe. Igen… jó eséllyel meg fognak halni – akár ezt is mondhatta volna!
Annie!
Ő tehetett mindenről!
– Menjen haza – mondta egy nővér valamivel később, és amikor látta, hogy tiltakozni akarok, gyorsan hozzátette – A feleségének ruhákra lesz szüksége. És a kicsinek is, ha úgy alakul, hogy világra kell jönnie! Szedjen össze néhány holmit, és hozza be nekik!
Nem tudom, hogy mit gondolt… Biztosan jót akart! Talán tényleg csak azt akarta, hogy minden kéznél legyen, talán nem tett jót, hogy a folyosón ültem órák óta...
Végül olyan logikusnak tűntek a szavai, hogy engedtem. Látni akartam Annát, de nem volt eszméleténél. Azt mondták, hogy a vérveszteség okozta sokk miatt…
Nem tudom, hogy jutottam haza… épp olyan ködös emlék csupán, mint az út a kórház felé. Nem tudom, meddig tartott, hogy melyik úton mentem… hogy amikor hazaértem nyitva volt-e a ház, vagy volt még időnk becsukni, amikor indultunk… Fogalmam sincs…
Gépiesen pakoltam a ruhákat, fehérneműket, pizsamákat, törölközőt… mindent, ami csak kellhet, és közben rettegve gondoltam rá, vajon használhatja-e még őket?
Amikor kész voltam, a gyerekszobába mentem. Kihúztam a komódot, és kivetten néhány összekészített ruhácskát. Annyira aprók voltak, olyan picik, és az a cseppnyi lény, akire tervezték olyan törékenynek tűnt még a képzeletemben is… remegett a kezem, ahogy összeszedtem őket, legfelül azt, amiről tudtam, hogy Anna azt szeretné először ráadni a kicsire…
Elmorzsoltam néhány könnycseppet, és a pont szemmagasságban lévő polcon trónoló Teddyre néztem.
– Most aztán nagyon szoríts, öregem!
Megfordultam…
És ott volt!
A kiságyban ült a lányom helyén! Épp csak megpörkölődött a ruhája széle, kormos volt kissé, de szinte semmi baja nem volt!
Úgy éreztem, ez már a vég! Megőrülök, ha eddig még nem történt meg!
Megragadtam azt a szörnyet a nyakánál fogva, kirántottam az ágyból, és visszamentem a gardróbba. 
– Itt az ideje, hogy befejezzük végleg! Te és én! Most örökre elválunk!
Jó néhány percig tartott, mire a legfelső polc legeldugottabb zugából előkerült a rejtegetett doboz! Egy doboz, pisztollyal…
megtöltöttem…
és elindultam…
Egyik kezemben a fegyver, a másikban az az átkozott baba!
A csengetésre az öreg egészen gyorsan kinyitotta az ajtót…
– Beszélnünk kell – mondtam, és meglengettem az orra előtt az ördögi játékot.
Szó nélkül arrébb állt, majd a nappaliba vezetett.
– Kér valamit inni?
– Nem! Semmit! Csak magyarázatot!
Mélyet sóhajtott.
– Nekem viszont kell valami erős…
Töltött magának, én pedig türelmetlenül markolásztam a zsebemet…
– Emlékszik az egyezségre? – kérdezte aztán leülve, ványadt lábait keresztbe vetve egymáson. – Nem jöhet reklamálni. Elfogadta, amikor még azt hitte, jó üzletet csinált…
– Maga mocsok! – sziszegtem, és közel jártam hozzá, hogy leköpjem. – Tudta…
– Tudtam? – kérdezte cinikus vigyorral a képén. – Mit?
– Ne szórakozzon velem! – üvöltöttem elveszítve az önkontrollt, előrántottam, és rá szegeztem a pisztolyomat – Mondja el, amit tud!
A babát hozzávágtam, mellé hullott a kanapéra. Félig ülő, félig fekvő pózba dőlve is rám bámult… csak bámult azokkal a hideg, festett, kék szemekkel…
– Jól van… – mondta az öregember csendesen – legyen, ahogy kívánja… De üljön le!
Magam alá húztam az egyik fotelt, de a pisztolyt nem fordítottam el… Sosem lehet tudni.
Felmerül a jogos kérdés, hogy ha úgy adódik, megöltem volna-e az öreget… Hogy akkor, még az elején képes lettem volna-e meghúzni a ravaszt, és kioltani egy embertársam életét…? 
Őszintén nem tudom..
A félelem, a féltés és az elmúlt napok teljesen kifordítottak önmagamból. Már nem tudtam, ki vagyok, és most nem tudom, ki voltam akkor… de szeretném hinni, hogy a fegyver csak fenyegetésnek kellett… szeretném hinni, hogy nem tettem volna meg… akkor még nem…
– Ezt a babát az 1800-as évek végén gyártották Párizsban. Sorszámozott darab, rengeteget ér!
– Akkor miért adta oda?
– Hogy miért? – kérdezte felnevetve, és szinte értetlenül nézett rám – Pontosan ugyanazért, amiért maga vissza akarja hozni! Hogy megszabaduljak tőle!
– Miért?! – üvöltöttem rá, teljesen kikelve magamból.
– A babát egy Graham Payne nevű férfi rendelte a kislányának. A lánya, Ellie másfél évesen meghalt valami járványban. A felesége felakasztotta magát néhány hónappal később… Ez volt az első eset, amit találtam.
– Micsoda?!
Hogy nem hallotta a kérdésemet, vagy csak nem érdekelte, azt nem tudom… talán nem is kérdeztem, csak akartam… talán suttogtam, talán üvöltöttem, nem tudom! Mindenesetre figyelmen kívül hagyta, és folytatta.
– Payne eladta a házát, egy másik család vette meg, az otthagyott babával együtt. A családban egyetlen leány volt, a baba minden bizonnyal hozzá került, és vele is maradt, igen hosszasan. A lányról maradt néhány fénykép. Apró termetű, szomorú szemű nő lett belőle. Végül mégis férjhez adták, és gyermeke született. A gyermek néhány napos korában meghalt…
– Hogy… halt… meg?!
Nem akartam tudni! Valójában mindezt nem akartam hallani! Nem kellett, hogy tudjam! El kellett volna mennem, de féltem, hogy az öreg visszahozza hozzánk azt az átkozott vackot! Mert el volt átkozva, ehhez kétség sem férhetett!
– Megfojtották!
– Micsoda?!
– Nem tudták megállapítani, hogy mivel, de megfojtották! Az anyát vádolták, aki amúgy is depressziós volt, és persze a szülés még inkább meggyengítette lelkileg… Börtön helyett végül elmegyógyintézetbe került…
– Ő tette…?
A torkom kiszáradt, a hangom recsegett, mint a letörni készülő, vén fa ága a viharban… én is ott ültem… egy vihar közepén, ahol a villámok egyre közelebb, és közelebb csaptak le…
– Szerintem a baba volt… Bent volt a csecsemő mellett a kiságyban… A nő, Elisabeth gazdag család lánya volt. Hogy el ne veszítse a pénzt, a férje nem ált el tőle, és sok pénzért jó ellátást kapott. Magával vihette a babáját is! Ha hiszi, ha nem, élete végéig úgy babusgatta, mintha a gyereke lett volna… Akar képeket látni róla?!
– Megőrült?!
Rémült döbbenettel néztem rá, és bár szerettem volna, nem tudtam nyelni…
– A baba aztán a kórház pincéjébe került jó hosszú időre… míg végül egy ápoló rátalált, és hazavitte… Odaadta a retardált kishúgának, aki nagyon, de nagyon boldog volt vele! Élete végéig minden nap megfürdette, megsétáltatta, mesét mondott neki… Azt állította, hogy a baba válaszol… hogy ő az egyetlen barátja! Hetvenhat évesen halt meg, a babával a karjában. A nagynéném volt.
Legszívesebben képen töröltem volna, ahogy ott ült, whiskyvel a kezében, elégedetten…
– Honnan tudja ezt az egészet? Honnan tud az előzményekről?!
– Amikor beköltöztem, elkezdődtek a furcsa események… zajok, suttogások… Amikor rájöttem, hogy ettől erednek – itt azért észrevehetően megnőtt benne a feszültség, és Anniere nézve már nem volt olyan magabiztos, mint korábban – utánanéztem.
– Hogyan?!
– Nem volt nehéz. Ez volt a munkám…
Eszembe sem jutott megkérdezni, mit jelent ez. Elfogadtam, ahogy mondta, pedig bármit rejthetett a mondat. De olyan egyértelműen jelentette ki, hogy egy szemernyi kétséget sem hagyott bennem az igazáról.
– Végül megszabadult tőle…
– Egy idő után nem bírtam tovább! De bármit tettem, mindig visszajött! A szeméttelepen, a folyóból, az árvaházból… bárhová dobtam, bárhol hagytam ott, végül mindig arra ébredtem, hogy az ágyam végében ül, és bámul! Ha tudná, hányszor próbáltam meg sikertelenül… végül jöttek maguk…
– Miért mi?!
Megrebbent a tekintete.
– Ő választotta a feleségét. 
Elhallgatott.
Keserű düh kúszott bennem felfelé. Mint egy kegyetlen, erős szárú vadnövény, egyre tekergett, kapaszkodott a fény felé, egyre közelebb, és közelebb a mellkasomhoz hogy végül kitörjön…
Felálltam, és felemeltem a pisztolyt.
Nem tudom, mire gondoltam.
Azt hiszem semmi másra, csak arra, hogy véget kell vetnem ennek!
Arra, hogy meg kell védenem Annát, és a kicsit, hogy az én gyermekem nem végezheti megfojtva a bölcsőjében…
Meghúztam a ravaszt… és fejbe lőttem!
A babát, nem az öregembert!
Szinte ugyanabban a pillanatban berontottak a rendőrök.
Nem tudom, hogyan, és mikor érkeztek. nem tudom, hogyan, és mikor hívta őket, ha egyáltalán ő volt… Nem tudom, hogy történt, csak azt tudom, hogy letepertek, megbilincseltek, és most itt vagyunk…
Hinnie kell nekem!
Ki kell jutnom innen!
Nem vagyok biztos benne, hogy az a lövés végzett vele! Bármit túlélhet! Lehet, hogy már vissza is ment Annához, aki mit sem sejt!!
Hát nem érti?!
Ki kell jutnom!!
Ha bajuk esik, az a maga lelkén szárad!
Nem vagyok őrült!! Most mondtam el mindent! Fogja már fel, a veszély valódi!
Ha nem enged ki, megöli őket!!!                                                    

„Részletek az elmekórtani intézet aktájából:
Súlyos pediofóbia, mely kifejezetten, és fokozottan jelentkezik egy bizonyos porcelánbaba esetén, melyet a beteg Annie-nek nevez. A beteg feleségének és a lányának is Anna a neve, ezt az egyértelmű kapcsolatot feltétlenül szem előtt kell tartanunk a helyzet elemzésekor.
…..
A kiváltó ok valószínűleg az apasággal való, nem kellően feldolgozott szembesülés, melynek részese lehet saját gyerekkorának negatív példája, a brutális és elnyomó apakép, valamint az ebből fakadó, a kérdés körül felgyűlt kezeletlen feszültség, mely pszichózissá nőtte ki magát.

A kezelés egyértelműen zárt intézetben kell, hogy megkezdődjön, a családjához mindaddig nem térhet vissza, míg nem vagyunk biztosak benne, hogy a félelmeit és agresszív viselkedését nem vetíti ki az idő közben megszületett gyermekre…
Látogatását egyelőre semmiképpen nem javasoljuk!”


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése