Álomszülte szóképek

megosztotta: Porcelánszív





Az éj számtalan csodát tartogat. 
Némelyikük elbűvöl, mások megrémíthetnek. 
Az álmok világa mindannyiunk ezerarcú ismerőse.
Az alábbiakban Álom-szülte verseket gyűjtöttünk össze kortárs verselők tollából.


Kellemes álmodozást kívánunk!











Deák Mária

Álom


Itt van a tündér, szárnya ma hint éj fényjeleket, míg
küszködik itt múlt és a jelen, csillagnevető víg
éjszaka leplén fújja a szemcsét, porzik az égbolt.
Szálldos a tegnap, míg vele fénylőn táncol a régvolt
Illan az álom, még ma kiseprem, múlt pora reppen
Hold teli fénylő udvara tisztán tűnt idejében
Vén banya hintáz, hajlik a sarló, fél a boszorkány
Izzik az ármány, csillagos égen kel fel az orkán
Hűlt helye holdnak, tiszta az udvar, szép ma az álmom
Rebben a tündér, éje ma édes, méze a számon





Sylvester Anita

Álomkép


Álomból ébredek,
mint gyermeket ringatom
lelkemen képedet.
Olyan mélyen vagy szívemben,
hogy észre sem veszem,
mintha egy lennél velem.
Álomkép vagy valóság,
minek is nevezném,
lényege örök titok,
hogy ki vagy te, és
önmagam ki vagyok.
Ünnepként estél belém,
és maradtál végleg,
sorsomból hullottál le,
mint távoli égből csillag.
Hordozom magamban fényed,
azt is, mi rég kihunyt.                     





Sári Szabolcs:

Lezuhannak a csillagok


Amikor a szénfekete szövetű magas égboltív
Minden tajték-ránca lomha síkfölddé idomul;
Amikor ezer-millió éji lámpásban zúgó szív
Szikrát szítván a kéj vágyódó bölcsőjébe hull,

És megannyi csillaggyermek csábítja szilaj parkettre
A végtelen galaxisok dübörgő tengerét,
Hol a mennyeket átszúró holdbéli égtorony szedte
Gyűrűző csokorba az űr színén sarjadó rét

Minden nektárnedűt hintő bimbóját, reszkető szirmát;
Amikor Fent-országnak összes lelke egyesül
És szárnyalja táncát csillagködön és fényéveken át:
Akkor majd egy mindent átszövő erő békét szül

És elszórja az újrakezdés magvait a vetésen,
Könnycseppekkel áldja a holnap zsenge hajtását,
Aztán lezuhannak a fáradt csillagok, és az éden,
Mi tánc s vihar után maradt: végre reményt is lát.








Péter Éva Erika

[tenyeredbe]


a tenyeredbe hulló szavakat hántod,
fölsejlik vére, húsa, csontja.
pattanó hidak ínján át taposol
cseppet sem lélegzetvisszafojtva.

jó lenne hóból a héj,
hogy olvadjon anyanyelvedhez,
ha nincsen szótár.
hogy tudnád magadat megváltani,
hisz énedtől rég messze futottál.

megköt a köd,
oldanád, csikorog.
keresztbehasítod újra s újra
a szabálytalan csend forradásait.
sohasem lesz így a múlt letudva: drótszál.

hánykolódik a jelen naptalan,
az álmok tömegsírja tele van.





Kapocsi Annamária

Álomszabály és jázmin


Jázminillat volt és habfehér,
sárgadinnye-enyhe éjszaka,
sima rézfény és lámpaoltalom,
poros szöszhalom, ó, mind - Hallom.

Százszorszépszirma és pipacsos,
volt rózsavessző is, de harmatos,
esőillatú hideg, friss jelmezbál,
színpadra állóan - öblös száj.


Kacagó, tenyere terhes - dombhegek
mutatták merre élt és azt - milyet,
kézillatú volt, bőre száraz ág,
mégis meleg és védő - bosszúság,

hogy a gyertya is ad, festékszagú térbe,
és az ismét csak cserépkályhás télbe,
de belehozza azt a jázmint s illatát,
koromfeketén ég el a valóság.








Cs. Nagy László

Árnyékpihék


Fáradtan hull az éjszaka,
sötétölelte harmat,
csillagokról eloldozott
árnyékpihék takarnak.

A hold mögött szívem lapul,
fakult, kopottas érem,
napod magamba hordanám
e szédült messzeségben,

míg közénk szorul az álom,
s az égbe rejtett holnap,
lenge hajnallá hasad fel,
hol illatok csorognak,


és halk neszek leheletén
szívigzajongva várlak,
fénnyel csipkés üzenetét
hintve eléd a nyárnak.




Szecsődy Kristóf

 Elhaló üstökös


Betöltötted az eget mámor-fénnyel,
sodort az erő és a merész képzelet,
de szárnyak nélkül csak nem repülhetek,
felugrom, és feneketlen szakadék nyel el.

Fakó valóság! Legyűrted a vágyat,
melynek bömbölését átjárta a hit,
hogy egyszer eljuthat az ablakodig,
de be kell látnom, rossz irányba rángat.

Gyökeret vert lábbal lesem, hívsz-e még.
Minek? Hisz úgysem lehetsz az enyém,
a végtelen kozmosz mélye vár rád.

Akad annyi erőm még, hogy eldobjalak,
vagy tapadsz, mint a talpamra a salak?
Kacéran ringatod tüzes csóvád.





Nagy Ilona

 Hull a csillag...


Jaj, mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol már senki semmit se keresne,
csak árnyak lépnek át az árnyakon,

hol szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s koromba hull az esti „élnikék”,
és vágyfullasztó-sóhajokba haltan
csak semmiket visz messzi, messzi, szét,

és hull a csillag, hull az égi pernye,
s a nincstelenség-fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.







 Képek forrása: http://www.pixelstalk.net/




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése