Álomszülte szóképek
Az éj számtalan csodát tartogat.
Némelyikük elbűvöl, mások megrémíthetnek.
Az álmok világa mindannyiunk ezerarcú ismerőse.
Az alábbiakban Álom-szülte verseket gyűjtöttünk össze kortárs verselők tollából.
Kellemes álmodozást kívánunk!
Deák
Mária
Álom
Itt van a tündér,
szárnya ma hint éj fényjeleket, míg
küszködik itt múlt és a jelen, csillagnevető víg
éjszaka leplén fújja a szemcsét, porzik az égbolt.
Szálldos a tegnap, míg vele fénylőn táncol a régvolt
Illan az álom, még ma kiseprem, múlt pora reppen
Hold teli fénylő udvara tisztán tűnt idejében
Vén banya hintáz, hajlik a sarló, fél a boszorkány
Izzik az ármány, csillagos égen kel fel az orkán
Hűlt helye holdnak, tiszta az udvar, szép ma az álmom
Rebben a tündér, éje ma édes, méze a számon
küszködik itt múlt és a jelen, csillagnevető víg
éjszaka leplén fújja a szemcsét, porzik az égbolt.
Szálldos a tegnap, míg vele fénylőn táncol a régvolt
Illan az álom, még ma kiseprem, múlt pora reppen
Hold teli fénylő udvara tisztán tűnt idejében
Vén banya hintáz, hajlik a sarló, fél a boszorkány
Izzik az ármány, csillagos égen kel fel az orkán
Hűlt helye holdnak, tiszta az udvar, szép ma az álmom
Rebben a tündér, éje ma édes, méze a számon
Sylvester Anita
Álomkép
Álomból
ébredek,
mint gyermeket ringatom
lelkemen képedet.
Olyan mélyen vagy szívemben,
hogy észre sem veszem,
mintha egy lennél velem.
Álomkép vagy valóság,
minek is nevezném,
lényege örök titok,
hogy ki vagy te, és
önmagam ki vagyok.
Ünnepként estél belém,
és maradtál végleg,
sorsomból hullottál le,
mint távoli égből csillag.
Hordozom magamban fényed,
azt is, mi rég kihunyt.
mint gyermeket ringatom
lelkemen képedet.
Olyan mélyen vagy szívemben,
hogy észre sem veszem,
mintha egy lennél velem.
Álomkép vagy valóság,
minek is nevezném,
lényege örök titok,
hogy ki vagy te, és
önmagam ki vagyok.
Ünnepként estél belém,
és maradtál végleg,
sorsomból hullottál le,
mint távoli égből csillag.
Hordozom magamban fényed,
azt is, mi rég kihunyt.
Sári
Szabolcs:
Lezuhannak a csillagok
Amikor a szénfekete
szövetű magas égboltív
Minden tajték-ránca
lomha síkfölddé idomul;
Amikor ezer-millió éji
lámpásban zúgó szív
Szikrát szítván a kéj
vágyódó bölcsőjébe hull,
És megannyi
csillaggyermek csábítja szilaj parkettre
A végtelen galaxisok dübörgő
tengerét,
Hol a mennyeket átszúró
holdbéli égtorony szedte
Gyűrűző csokorba az űr
színén sarjadó rét
Minden nektárnedűt
hintő bimbóját, reszkető szirmát;
Amikor Fent-országnak
összes lelke egyesül
És szárnyalja táncát
csillagködön és fényéveken át:
Akkor majd egy mindent
átszövő erő békét szül
És elszórja az
újrakezdés magvait a vetésen,
Könnycseppekkel áldja a
holnap zsenge hajtását,
Aztán lezuhannak a
fáradt csillagok, és az éden,
Mi tánc s vihar után
maradt: végre reményt is lát.
Péter Éva Erika
[tenyeredbe]
a
tenyeredbe hulló szavakat hántod,
fölsejlik vére, húsa, csontja.
pattanó hidak ínján át taposol
cseppet sem lélegzetvisszafojtva.
jó lenne hóból a héj,
hogy olvadjon anyanyelvedhez,
ha nincsen szótár.
hogy tudnád magadat megváltani,
hisz énedtől rég messze futottál.
megköt a köd,
oldanád, csikorog.
keresztbehasítod újra s újra
a szabálytalan csend forradásait.
sohasem lesz így a múlt letudva: drótszál.
hánykolódik a jelen naptalan,
az álmok tömegsírja tele van.
fölsejlik vére, húsa, csontja.
pattanó hidak ínján át taposol
cseppet sem lélegzetvisszafojtva.
jó lenne hóból a héj,
hogy olvadjon anyanyelvedhez,
ha nincsen szótár.
hogy tudnád magadat megváltani,
hisz énedtől rég messze futottál.
megköt a köd,
oldanád, csikorog.
keresztbehasítod újra s újra
a szabálytalan csend forradásait.
sohasem lesz így a múlt letudva: drótszál.
hánykolódik a jelen naptalan,
az álmok tömegsírja tele van.
Kapocsi Annamária
Álomszabály
és jázmin
Jázminillat
volt és habfehér,
sárgadinnye-enyhe éjszaka,
sima rézfény és lámpaoltalom,
poros szöszhalom, ó, mind - Hallom.
Százszorszépszirma és pipacsos,
volt rózsavessző is, de harmatos,
esőillatú hideg, friss jelmezbál,
színpadra állóan - öblös száj.
sárgadinnye-enyhe éjszaka,
sima rézfény és lámpaoltalom,
poros szöszhalom, ó, mind - Hallom.
Százszorszépszirma és pipacsos,
volt rózsavessző is, de harmatos,
esőillatú hideg, friss jelmezbál,
színpadra állóan - öblös száj.
Kacagó, tenyere terhes - dombhegek
mutatták merre élt és azt - milyet,
kézillatú volt, bőre száraz ág,
mégis meleg és védő - bosszúság,
hogy a gyertya is ad, festékszagú térbe,
és az ismét csak cserépkályhás télbe,
de belehozza azt a jázmint s illatát,
koromfeketén ég el a valóság.
Cs. Nagy László
Árnyékpihék
Fáradtan
hull az éjszaka,
sötétölelte
harmat,
csillagokról
eloldozott
árnyékpihék
takarnak.
A
hold mögött szívem lapul,
fakult,
kopottas érem,
napod
magamba hordanám
e
szédült messzeségben,
míg
közénk szorul az álom,
s
az égbe rejtett holnap,
lenge
hajnallá hasad fel,
hol
illatok csorognak,
és
halk neszek leheletén
szívigzajongva
várlak,
fénnyel
csipkés üzenetét
hintve
eléd a nyárnak.
Szecsődy
Kristóf
Elhaló üstökös
Betöltötted az eget
mámor-fénnyel,
sodort az erő és a merész képzelet,
de szárnyak nélkül csak nem repülhetek,
felugrom, és feneketlen szakadék nyel el.
Fakó valóság! Legyűrted a vágyat,
melynek bömbölését átjárta a hit,
hogy egyszer eljuthat az ablakodig,
de be kell látnom, rossz irányba rángat.
Gyökeret vert lábbal lesem, hívsz-e még.
Minek? Hisz úgysem lehetsz az enyém,
a végtelen kozmosz mélye vár rád.
Akad annyi erőm még, hogy eldobjalak,
vagy tapadsz, mint a talpamra a salak?
Kacéran ringatod tüzes csóvád.
sodort az erő és a merész képzelet,
de szárnyak nélkül csak nem repülhetek,
felugrom, és feneketlen szakadék nyel el.
Fakó valóság! Legyűrted a vágyat,
melynek bömbölését átjárta a hit,
hogy egyszer eljuthat az ablakodig,
de be kell látnom, rossz irányba rángat.
Gyökeret vert lábbal lesem, hívsz-e még.
Minek? Hisz úgysem lehetsz az enyém,
a végtelen kozmosz mélye vár rád.
Akad annyi erőm még, hogy eldobjalak,
vagy tapadsz, mint a talpamra a salak?
Kacéran ringatod tüzes csóvád.
Nagy Ilona
Hull a csillag...
Jaj, mi legyen, ha szürkét szőtt az este
és széjjelfolyik hideg vállakon,
ahol már senki semmit se keresne,
csak árnyak lépnek át az árnyakon,
hol szétfeszül a csend ezernyi hangban,
s koromba hull az esti „élnikék”,
és vágyfullasztó-sóhajokba haltan
csak semmiket visz messzi, messzi, szét,
és
hull a csillag, hull az égi pernye,
s a nincstelenség-fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.
s a nincstelenség-fonta vágyruhát
fojtja rád, s ezt a „senkisemfelelte-
kérdésekbe” hamvadó éjszakát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése