Adventi Hangulatban - Első Vasárnap

megosztotta: Porcelánszív

Sütő Fanni:

A hóember karácsonya




A téli hideg csipkefinomságú jégvirágokat lehelt az ablakra, s az üveg áthatolhatatlan akadályként feszült az étkező meleg fénye és a kint süvítő jeges szél közé. A szoba közepén aranyos glóriába burkolva kucorgott a kis kövér fenyő, melynek tüskés ujjaira, mint megannyi ragyogó ékszert húztak színes üveggömböket a gyerekek. A kislány a szüleivel kártyázott, míg a fiú a kandalló tüzéhez közelebb húzódva egy könyvhalomba ásta bele magát. Az asztalon büszkén égett az adventi koszorú összes gyertyája, a várakozás végetért, a szeretet és a család ünnepe megérkezett fahéj és széttépett csomagolópapír illattal beburkolva. A bentiek annyira belefeledkeztek a játékba és a mesébe, hogy meg sem hallották a tompa koppanást az ablaküvegen.

– Aú – szisszent fel Gömbi, és ösztönösen odakapott volna a fájós répaorrához, amit az imént véletlenül nekikoccantott az üvegnek, de sajnos a gyerekek kart nem formáztak neki. Nagyon érdekesnek találta a benti jelenetet, és amikor közelebb húzódott, hogy jobban lásson, az orra nekikoppant az üvegnek. Nem tehetett róla szegény Gömbi még csak pár napja díszelgett a sárgarépa az orra közepén, és még nem volt ideje hozzászokni, mint ahogy ehhez az ormótlan, hideg testhez sem. Csíntalan tél lidérc volt, aki a hópelyhekkel táncolt és a szélen lovagolt, de egy fergeteg elkapta és belependerítette abba a golyóba, amit a gyerekek gyúrtak. Onnantól már nem volt menekvés. Fogalma sem volt, hogy tudna újra kiszabadulni, folytatni akarta a csintalankodást a hulldogáló hóval vagy a zenélést a zengő jégcsapokon. Most azonban túlságosan lekötötte a szemlélődés, ahhoz hogy ilyeneken rágódjon.
Csodálta a melengető, narancssárga fényt, ami annyira más volt, mint a havon hidegen tükröződő utcai lámpák sápatagsága. Lenyűgözték a varázslatos alakokat formázó mézeskalácsok és a színes karácsonyfa díszek, főleg az apró hóember figurák, akik kellemesen ringatóztak a faágakon. Milyen jó lehetett nekik, hallgathatták a tűz ropogását, a gyerekek néha odaszaladtak hozzájuk, hogy megcsodálják őket. Őt bezzeg senki nem csodálta. Egy délután alatt összegyúrták a gyerekek, belenyomták a fejébe az anyukájuktól kapott két fénylő széndarabot meg a fonnyadozó répát, örvendeztek neki pár percig, aztán már sutty be is szaladtak, és szegény Gömbivel már senki se foglalkozott. Bele telt neki egy kis időbe, mire megszokta a kerek hótestet, és kitanulta, hogyan lehet mozgatni és merre érdemes kóricálni.
Most ott állt tehát az ablakban, és csodálta az idilli jelenetet, aminek ő nem lehetett a részese. A kislány hirtelen felpattant, és az asztalhoz szaladt, hogy vegyen egy mézeskalács csillagot. Szeme álmodozón az ablak felé vándorolt, és tekintete találkozott Gömbijével. A kislány eltátotta a száját, majd becsukta, aztán megint kinyitotta. Visszanézett a szüleire, de ők most bátyjával beszélgettek, nem figyeltek rá. Gömbi ijedten megrázta a fejét, aztán úgy döntött jobb lesz, ha arrébb húzódik. Nem kellenek neki a komplikációk: kíváncsiskodó gyerekek, aggodó szülők, satöbbi. Egy hóember testbe szorult tél lidércnek legyenek elvei, na meg büszkesége!


Nem kellett volna ilyen ostoba módon felhívnia magára a figyelmet, de hát, ha egyszer olyan szépen ragyogott bent minden. Nagyot sóhajtott, és visszasomfordált eredeti helyére. A házban lassan elaludtak a fények, és a hó is elkezdett szállingózni. A bosszantó kis pelyhek egyre csak csiklandozták az orrát, amit kéz és kar híján nem tudott megvakarni. A nagy csiklandásban és viszketésben észre sem vette, hogy valaki áll mellette. A kislány volt, macis mamuszában, egy ormótlanul nagy kabátban és egy sapkában, ami állandóan a szemébe csúszott.
– Órákig kellett alvást színlelnem, amíg végre mindenki kifeküdt. Ne lógasd azt a répa orrodat, inkább gyere, nézd meg, milyen szép a karácsonyfánk.
Gömbi nem mozdult, igyekezett átlagos hóembernek tettetni magát. A kislány gyanakodva méregette, de nem tágított. Gömbi orrára egyre csak szálltak, szálltak azok a fránya hópelyhek, egyre jobban csiklandozva és kuckurászva azt. Hirtelen a csiklandás elviselhetetlenné vált, és Gömbi tüsszentett egy hatalmasat.
– Na, ezek után próbáld letagadni, hogy nem egy átlagos hóember vagy – kuncogott a kislány. – Gyere szépen! – mondta, és elindult befelé.
Gömbi mit volt mit tenni, követte. A téllidérc az ajtóhoz közeledvén egyre jobban izgult. Vajon mi vár rá odabenn? Ugyanolyan szép és hívogató lesz minden, mint odakintről vagy csalódnia kell? Nagy levegőt vett, és belépett. A házban fenyő-, és mézillat keringett és hirtelen melegség öntötte el Gömbi szívét és egész testét. A kislány elégedetten szemlélte a hóember ámulatát, és betessékelte gömbölyű barátját a nappaliba. A karácsonyfa még mesésebbnek látszott innen, mint kintről. Az apró hóember díszek cinkosan Gömbire kacsintottak, aki elégedetten mosolygott vissza rájuk. Kicsit mintha elgyengült volna. A téllidércek nem a finom lelkükről és az érzékenységükről voltak híresek, de az a titokzatos valami, ami belengte a szobát, még Gömbi fagyos szívét is megenyhítette.
– És most elcsórom a testvérem egyik könyvét, és esti mesét fogok neked olvasni. De nem szabad neki elmondanod, mert utálja, ha piszkálom a dolgait. Irigy kutya! Ülj szépen ide, és legyél jó fiú, ne szakíts félbe – adta ki az utasítást a lányka.
Gömbi megpróbált elegánsan helyet foglalni, de a manőver kevésbé kecsesesre sikeredett, mint tervezte, inkább elborult, mintsem leült. A kislány még gondosan be is takargatta, majd mellé kucorodott, és mesélni kezdett. A hangja egyre lassúbb lett és álomittasabb. Gömbi is érezte, ahogy egyre inkább úrrá lesz rajta a fáradtság, és szétkúszik a testében valami nehézkes, álmatagon hömpölygő érzés.
Reggel a házat felháborodott kiáltozás rázta fel.
– Anya, anya, Panni ellopta a könyvemet! És még be is pisilt!

A kislány arra ébredt, hogy a bátyja áll felette, és mérgesen vicsorog, majd idegesen fújtatva kifeszíti a kezéből a könyvet. De miért vannak a nappali közepén, és ő miért fekszik a földön? Aztán eszébe jutott a furcsa álma a sétáló hóemberről és a szén-szemeiben bujkáló szomorúságról. Felpattant, mint akit rúgó lőtt ki, és körbeszaladt a szobában, de a különös éjszakai vendéget nem látta sehol. Csak akkor vette észre a földön a két vizes széndarabot és a fonnyadozó répát, amikor a bátyja arrébb állt. Panni gyorsan felszedegette őket, és sírva beszaladt velük a szobájába. Hiába kérlelték a szülei, egészen ebédig nem volt hajlandó előjönni. Így arról is lemaradt, amikor Gömbi, az immár szabad téllidérc, kiszökött a szellőztetéskor kinyitott konyhaablakon. Búcsúzóul egy jégvirág kertet csókolt Panni ablakára, majd elsuhant a hideg északi szél hátán.





A Mese először az Aranymosás magazinban jelent meg

Képek forrása: kepguru.hu



0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése