A kőfejtő - japán népmese

 Volt egyszer egy ember, aki minden nap reggelén kiment a közeli hegyhez, és szikladarabokat fejtett belőle egész nap, aztán eladta őket kőfaragóknak, építkezésekre. Mivel ügyesen dolgozott, szívesen vásároltak nála és ő szépen keresett, sohasem kellet éheznie. A mestersége nagyon nehéz volt, de ő mégis elégedett maradt. Sokat imádkozott és nem vágyott felesleges hiúságokra.

Akkoriban az a szóbeszéd járta, hogy a hegyek között, éppen annak a nagy sziklának a közelében él egy hegyi szellem, és hogy ugyancsak szerencsés, aki találkozik vele, mert teljesíti annak minden kívánságát. Ám a kőfaragó nem nagyon hitt ebben a történetben, hiszen ő még sohasem találkozott vele, pedig nála többet senki sem járt a hegyhez.

Egy szép napon követ szállított egy gazdag emberhez, aki síremléket akart állíttatni elhunyt rokonának. A kőfejtő ámult és bámult ekkora pompa láttán. Aranyozott bútorok, gazdagon terített asztal, színpompás selyemruhák, szolgák sokasága, tüzes paripák. Soha nem látott még hasonlót!

Miután elintézte a dolgát, visszatért a hegyhez, hogy folytassa a munkáját. Melegen sütött a nap. Homlokáról izzadságcseppek hullottak a fehér sziklákra, kezében csúszott a csákány, szemeit csípte a verejték. Eszébe jutott a fényűző palota. Hangosan felsóhajtott:

- Bárcsak én is gazdag lehetnék! Aranyam, s ezüstöm lenne, jószágaim, meg szolgáim! Én lennék a legboldogabb ember a földön!

Furcsa susogás támadt, mintha szél tévedt volna a sziklák közé, mégis, a kőfejtőnek a haja sem lebbent, aztán meghallott egy különös hangot:

- Legyen a kívánságod szerint!

Az ember hiába meregette a szemeit, nem látott senkit. Megvonta a vállát, majd úgy határozott, hogy aznap nincs kedve már dolgozni, így összeszedelődzködött és hazament. Annál nagyobb volt a meglepetés, mikor szerény viskója helyén egy szép palotát talált. Kívánsága valóra vált, mert meghallotta a hegyi szellem.

Hajlongó szolgák fogadták, és ő örömmel foglalta el a helyét új otthonában. A pazar lakomák, a drága selymek, értékes bútorok, illatos fürdők, a temérdek drágakő, arany és ezüst feledtették vele erőt próbáló mesterségét. 

Egy darabig elégedetten élt, ám egy nyári napon szokatlanul meleg volt. A Nap kiégette a mező füvét, s a levegő vibrált a hőségben. A gazdaggá lett kőfejtő egész nap a palotájában gubbasztott, és amikor kinézett az ablakon, meglátott egy díszes gyaloghintót, amit szolgák hada cipelt. Némelyek széles napernyőket tartottak a benne ülő herceg feje fölé.

A kőfejtő nagyot sóhajtott:

- Bárcsak herceg lehetnék! Akkor nem kellene szenvednem a hőségtől!

Alig ejtette ki a szavakat, amikor susogás támadt és az a különös hang hallatszott:

- Legyen kívánságod szerint!

A kőfejtő abban a pillanatban herceggé vált. Ezután őt is szolgák vitték hintóban és ernyőt tartottak a feje fölé, de mégsem volt boldog. A tájat szemlélte, a kiégett füvet, a szomjazó fákat, pihegő madarakat, és hiába volt a széles napernyő, az arca egyre barnább lett.

- A Nap sokkal hatalmasabb nálam! – sóhajtotta. – Nap szeretnék lenni, és én égetném ki a földet, és én barnítanám az emberek arcát!

- Legyen kívánságod szerint! – hallotta az ismerős hangot és a következő pillanatban ott ragyogott az égen és sugaraival megperzselte a réteket, lebarnította az emberek arcát, köztük a hercegét is.

Sokáig élvezte hatalmát, ám egy napon elébe került egy felhő és hiába erőlködött, sugarai nem jutottak el a Földig. Bosszúsan felkiáltott:

- Egyetlen felhő képes visszatartani a sugaraimat? Akkor hatalmasabb nálam! Felhő akarok lenni, hogy eltakarhassam a Napot!

A hegyi szellem meghallotta és így susogott:

- Legyen kívánságod szerint!

És így is történt. A kőfejtőből felhő lett és folyton a Nap elé úszott, elzárta sugarai elől az utat a földig, és a növények erőre kaptak. Dúsan zöldelltek a mezők és erdők, a patakok vígan csobogtak, a kiapadt kutak megteltek friss vízzel, ám a felhő nem elégedett meg ennyivel. Egy idő után hatalmassá dagadt és nehéz esőket zúdított a vidékre. A zsenge vetés belefulladt a növekvő tócsákba, a folyók kiléptek medreikből és elöntötték az emberek falvait, csak a sziklák álltak ellen a víz rohamának. Rendíthetetlen nyugalommal nézték a szürke eget.

- Micsoda? – kiáltott fel a felhő. – A szikla erősebb lenne nálam? Szikla akarok lenni!

- Legyen kívánságod szerint! – susogta a hang, és a felhőből büszke szikla lett.

Gőgösen szemlélte a hömpölygő áradatot, a tornyosuló felhőket, ügyet se vetett a tomboló szélre és hátat mutatott a tűző napsugaraknak, ám egy reggelen furcsa zajra figyelt fel. Egy aprócska embert pillantott meg, amint az jókora kődarabokat hasít ki csákányával hegytestéből.

- Hogyan? Egy kicsiny ember erősebb, hatalmasabb lenne a hegynél? Kőfejtő akarok lenni!

Abban a szempillantásban újra egyszerű kőfejtővé változott, aki hajdanán volt. Soha többet nem elégedetlenkedett, verejtékével kereste meg a kenyerét és boldog volt, a szellem pedig soha többet nem hallatta hangját azon a vidéken.

Forrás:

The stonecutter, japanese folktale

thehenrybrothers.wordpress.com/2012/03/30/the-stonecutter-a-japanese-version-of-the-folktale/

Képek:

thehenrybrothers.wordpress.com

Matt Andrews