Okakura Kakuzo - A teaház (Teáskönyv)

A Távol-Keletnek csak kevés értelmezője volt képes annak lényegét, rejtett finomságát oly módon átadni, mint Okakura Kakuzo a Teáskönyv című, méltán világhírűvé lett könyvében. A fő téma, a teaszertartás, nem csak egyszerűen előkészületek precíz láncolata, hanem az érzékek „finomhangolása”, a forma, a ritmus és a mozdulatok tökéletessé tétele, amelyek együttesen emelik a művészet szintjére a ceremóniát.

Okakura Kakuzo szemléletesen mutatja be a „Teaizmus”, (ahogy ő nevezi a Chado-t) útját a 8-dik századtól a 20-dik századig.

 IV. A teaház

A kő- illetve téglaépületek hagyományain nevelkedett európai építészek aligha nevezik archi­tektúrának Japán fából és bambusznádból készült házait. Nemrégiben esett meg először, hogy a nyugati építészet egy jeles képviselője felismerte és nagyra méltatta hatalmas templomaink bámulatba ejtő tökéletességét.

Ha így áll a dolog klasszikus építészetünket illetően, aligha várható a külső szemlélőtől, hogy méltányolja a japán teaház rejtett szépségét, mivel építészeti elvei és belső díszítőelemei alapvetően különböznek a nyugatiaktól.

A teaház (szuki-ja) nem akar többnek mutatkozni egyszerű házikónál, illetőleg szalma­kunyhónál, ahogy mi mondjuk. A szuki-ja eredeti írásképe azt jelenti, hogy a „képzelet háza”. Az utóbbi időben bizonyos mesterek több kínai írásjelet megváltoztattak a teaházról alkotott elképzelésük szerint, s így a szuki-ja az „űr ház”-at illetve az „aszimmetria ház”-at is jelentheti. A teaház valójában a képzelet lakhelye, hiszen ideiglenes szerkezetű építmény, amely költői ihlet befogadására készült. Az üresség lakhelyét is jelenti, mivel mentes a díszítőelemektől, leszámítva a kívánt esztétikai hatást szolgáló alkalmi dísztárgyakat. Az aszimmetria lakhelye is, mivel a tökéletlen kultuszának szentelt építmény, amelyben bizonyos részletek szándéko­san befejezetlenek azért, hogy munkát kapjon a szárnyaló képzelet. A teafilozófia eszményei oly mértékben befolyásolták építészetünket a XVI. század óta, hogy a mai Japán hétköznapi belső terei túlzott egyszerűségük és a díszítés letisztultságának következtében egyenesen sivárnak tűnhetnek a külföldiek szemében.

Az első önálló teaház Szen-no-Szoeki alkotása volt, aki később Rikjú néven, a teamesterek mestereként vált híressé. A XVI. században Taikó Hidejosi pártfogásával megalapította és tökélyre vitte a teaszertartást. A szoba arányait eredetileg Dzsóó, egy XV. századi híres teamester határozta meg. A teázó kezdetben a hagyományos fogadószobának csupán egy részét alkotta, s az összejövetel idejére paravánokkal határolták el. Az elkerített részt kakoinak (függeléknek) hívták, ami máig használatos elnevezés olyan teaszobákra, melyeket házon belül alakítanak ki, nem pedig különálló építményként. A szuki-ja részei a teaszoba, ahol egyszerre öten férnek el, vagyis többen, mint a Gráciák, és kevesebben, mint a múzsák; az előszoba (midzuja), ahol a teázás kellékeit mosogatják és rendezik el, mielőtt bevinnék a vendégeknek; a portikusz (macsiai), ahol a vendégek gyülekeznek, mielőtt beszólítanák őket a teaszobába; valamint a kerti ösvény (rodzsi), ami a macsiait köti össze a teaszobával. A teaház küllemében jelentéktelen. Kisebb, mint a legkisebb japán lakóház, ám a felhasznált építő­anyagoknak az a célja, hogy költői benyomást keltsenek. Tudnunk kell ugyanakkor, hogy az összhatás mély művészi elgondoláson alapul, s nagyobb műgonddal dolgozzák ki talán még a fényűző palotáknál és templomoknál látott részleteknél is. A jó teaház többe kerül, mint egy közönséges lakás, mivel az anyagok kiválasztása és megmunkálása hatalmas gondosságot és precizitást igényel. Következésképpen a teamesterek által alkalmazott ácsok mindig is jeles, nagy tiszteletben álló kézművesek voltak, munkájuk pedig éppoly igényes, mint a lakkozott vitrinek készítőié.

A japán teaház nem csupán a nyugati alkotásoktól különbözik, hanem a klasszikus japán építőművészettel is ellentétben áll. Ódon, rangos építményeink - legyenek bár világiak vagy egyháziak - már puszta méretükkel is tekintélyt parancsolnak. Az a néhány, ami megmenekült az évszázadok tűzvészeitől, ma is lenyűgözi az embert méreteivel és gazdag díszítésével. A két-három láb átmérőjű és harminc-negyven láb magas faoszlopokat bonyolult szerkezetű konzolok támogatják, s az óriási gerendák csak úgy nyögnek a cserépborítású, lejtős tető súlya alatt... Az építés módja és anyagai - bár gyengének bizonyultak a tűzzel szemben - jól ellen­áll­tak a földrengésnek, és kiválóan alkalmazkodtak az ország éghajlati viszonyaihoz. Hórjúdzsi Arany Csarnoka és a Jakusidzsi Pagoda méltán példázzák faszerkezeteink tartósságát. E két épület gyakorlatilag sértetlenül áll már közel tizenkét évszázada. Hajdanán a templomok és a paloták belseje gazdagon díszített volt. Az Udzsiban lévő Hóódo szentélyben, amely a X. századból származik, ma is láthatjuk a mennyboltozatot jelképező míves tetőzeteket, a színpompás, tükör- és gyöngyház-berakásos, aranyozott baldachinokat, valamint hajdanán a falakat borító festmények és szobrok maradványait. Nikkóban és a kiotói Nidzsó palotában megfigyelhető, hogy a strukturális szépséget később feláldozták a pazar díszítés oltárán, mely színgazdagsága és részleteinek kidolgozottsága tekintetében vetekszik az arab és a mór törekvések lenyűgöző hatásával.

A teaház egyszerűsége és tisztasága a zen kolostorok versengésének eredménye. A zen kolos­tor eltér az egyéb buddhista szekták építményeitől, mivel kizárólag a szerzetesek lakhelyéül szolgál. Szentélye nem az áhítat és a zarándoklat színtere, hanem kollégiumi terem, ahol a tanítványok összegyűlnek beszélgetni és meditálni. A terem teljesen kopár, kivéve a közép­pontban elhelyezkedő alkóvot, ahol az oltár mögött Bódhidharmának, a szekta alapítójának, vagy az első két zen pátriárka, Kásjapa és Ananda társaságában ábrázolt Sákjamuninak a szobra áll. Az oltáron virágok és tömjénrudak - megannyi felajánlás a zen buddhizmus nagy böl­cseinek emlékére. Mint említettük, a zen szerzetesek vezették be a közös tálból való teaivást Bódhidharma képmása előtt, s ezzel megteremtették a szertartás alapjait. Hozzá­tehetjük azt is, hogy a zen szentélyekben látható oltár volt a tokonoma őspéldánya - így hívják Japánban a fogadó­szoba rangos helyét, ahová festményeket és virágokat helyeznek a vendégek lelki épülésére.

Valamennyi híres teamesterünk tanulmányozta a zent és igyekezett meghonosítani a zen buddhizmus szellemét a mindennapi élet gyakorlatában. Ezért - a szertartás egyéb kellékeihez hasonlóan - a teaszoba számos vonásában tükrözi a zen tanokat. Mérete, ami ma is négy és fél gyékényszőnyeg területével, azaz tíz négyzetlábbal egyenlő, először a Vimalakírti-szútrában volt olvasható. E jeles mű szerint Vimalakírti ilyen kis helyiségben üdvözölte Mandzsusrí bódhiszattvát és Buddha nyolcvannégyezer hívét. A nyilvánvaló allegória lényege az, hogy a megvilágosodottak nem ismerik a tér fogalmát. A macsiaiból a teaszobába vezető gyalog­ösvény, a rodzsi a meditáció első szakaszát, vagyis a megvilágosodás felé vezető utat jelzi. Rendeltetése az, hogy megszakítsa a kapcsolatot a külvilággal és az üdeség benyomását keltse, ami elősegíti a teaszoba esztétikumának élvezetét. Aki járt már japán kertben, nem feledheti a nagyszerű érzést, ahogy szelleme felülemelkedett a hétköznapi gondolatokon, miközben az alkonyi fényben pompázó örökzöldek között végiglépdelt a mohos gránitlámpák mellett szándékos szabálytalanságban elhelyezett járóköveken, melyek alatt vastag tűlevélszőnyeg lapult. Még a nagyvárosi rengetegben is úgy tűnhet, mintha erdő ölén járnánk, távol a civilizá­ció porától és zajától. A szertartás mestereinek páratlan leleményességére vall, ahogy a derű és tisztaság érzését megteremtették. A rodzsin ballagó vendégben keltett hangulat mesterenként változott. Volt, aki Rikjú példáját követve a teljes magány érzésére törekedett, mondván, hogy a kertépítés titkát az alábbi ódon verssorok rejtik:

Az Út végén
Se vadvirág,
Se tarka lomb.
A parti sziklán
Magányos kunyhó áll
Az őszi alkony
Halovány fényében.

Mások, mint például Kobori Ensú (1575-1647), ellenkező hatást kívántak elérni. Ensú szerint a kerti ösvény hangulatának az alábbi sorok felelnek meg leginkább:

Nyáresti lomb susog,
Tengerszem csillan,
Sápadtan kél a hold.

A mester szándéka egyértelmű: az ébredező lélek világát kívánta megidézni. Kísértik még ugyan a múlt borongós álmai, de már a szellem jóleső fényének derűs tudattalanságában fürdik, a túlnan elterülő tágas mezők szabadságára áhítozva.

E hangulati előkészítés után a vendég csendben odaér a szentélyhez, s ha szamuráj, kardját az eresz alatti fogason hagyja, mivel a teaszoba mindenekelőtt a béke szigete. Majd lehajol, s egy három lábnál nem magasabb ajtón bemászik a szobába - ez mindenki számára egyaránt kötelező volt az alázatos viselkedés érdekében. A macsiaiban gyülekező vendégek megálla­pod­nak belépésük sorrendjében, majd némán elfoglalják odabenn a helyüket, tisztelettel meghajolva a tokonomán elhelyezett virágok illetve festmények kompozíciója előtt. A házigazda csak azután lép a szobába, hogy valamennyi vendég elhelyezkedett, és semmi sem töri meg a csendet, kivéve a vaskannában forralt víz zubogását. A kanna hangosan muzsikál az aljára helyezett vasdaraboknak köszönhetően, melyek különleges dallamát ki-ki tetszése szerint társíthatja egy ködbe burkolt vízesés tompa visszhangjával, a tenger szikláin megtörő hullámok távoli dübörgésével, egy bambuszerdőn végigsöprő zápor dobolásával, vagy egy messzi hegyoldalt borító fenyves zúgásával.

A szobában még világos nappal is szürkület honol, mivel a ferde tető alacsony eresze kevés napsugarat enged be az ablakon. A padlótól a mennyezetig minden szín visszafogott, s a vendégek is gondosan választott ruhát viselnek, kerülve a harsány színeket. Minden patinás, hiszen a teaházban nincs helye új holminak, kivéve a bambusznyelű merőkanalat és a vászon­szalvétát, mely vadonatúj és patyolatfehér. Bármily kopottas is a szoba, beleértve a teázás kellékeit, minden makulátlanul tiszta. Egyetlen porszem se lehet a legkisebb zugban sem, különben a házigazda nem mestere a teaszertartásnak. A mester egyik alapvető ismérve, hogy tud takarítani és mosogatni - még a söprögetésnek és a portörlésnek is megvannak ugyanis a művészi fogásai. Megbocsáthatatlan vétek lenne egy holland menyecske vehemenciájával nekiesni az antik fémtárgyaknak! A virágvázáról lecsöppent vizet sem szükséges feltörölni, mivel a harmat és a hűs levegő érzetét keltheti.

Ezzel kapcsolatban elmesélek Rikjúról egy történetet, amely jól illusztrálja a teamesterek nézetét a rendről és tisztaságról.

Rikjú egy napon fiát, Soant figyelte, amint a kertet söprögeti és locsolja. „Nem elég tiszta” - szólt Rikjú, mikor Soan befejezte a munkát, és utasította, hogy kezdje az egészet elölről. Egy órai megfeszített munka után a fiú így szólt Rikjúhoz: „Apám, mindent elvégeztem. A járóköveket harmadszor is megsúroltam, a kőlámpásokat és a fákat alaposan meglocsoltam, a moha és a zuzmó üde zöld, s egyetlen gally vagy falevél sem maradt a földön.” „Ostoba tacskó - dorgálta a mester, nem így kell rendbe tenni a gyalogösvényt” - azzal belépett a kertbe, megrázott egy fát, s hanyagul szétszórta az aranyszínű és karmazsin­vörös leveleket - az ősz brokátjának megannyi foszlányát!  

Rikjú nem csak tisztaságot értett a rend alatt, hanem természetes szépséget is.

A „képzelet háza” elnevezés olyan helyet jelöl, melyet egyéni művészi ízlés céljára hoztak létre. A teaház van a mesterért, nem pedig fordítva. Nem az utókor számára készült, tehát mulandó. Az elgondolás, hogy mindenkinek külön háza legyen, a sintoista Japán ősi szokásán alapszik, mely előírja, hogy legfőbb birtokosa halálakor minden lakást ki kell üríteni. Elkép­zelhető, hogy ki nem mondott higiéniai oka volt e parancsolatnak. Egy másik szokás szerint minden ifjú házaspárnak új házat kellett építeni. Ezzel magyarázható egyúttal, hogy hajdanán gyakran áthelyezték a birodalom fővárosát. A Napistennő legfőbb szentélyének, az Isze Szentély húszévenkénti átépítése azt példázza, hogy az ősi rítus mind a mai napig élő hagyo­mány. E szokásokat csak olyan technika alkalmazásával lehetett fenntartani, mint például a favázas épület, amit könnyű lebontani és újjáépíteni. Tartósabb szerkezet, melyhez téglát és követ használnak, lehetetlenné tette volna a vándorlást, miként be is következett, mikor a Nara-korszak után átvettük a kínaiak súlyosabb és masszívabb szerkezetű faépítményeit.

A zen individualizmusának uralkodóvá válásával a XV. században az ősi eszme mélyebb jelentőséget kapott a teaházat illetően. A zen buddhizmus, amely a mulandóság és a szellem anyag feletti uralmának buddhista elméletére épül, a házat csupán a test átmeneti szállásának tartja. Magára a testre is úgy tekint, mint kunyhóra a vadon mélyén - törékeny menedékházra, amely a környéken növő fűfélék száraz kötegeiből épül, s ha a csomók kibomlanak, a kötegek szétesnek, alkotóelemeik visszakerülnek az enyészetbe. A teaházban a múlékonyságra a zsúp­tető, a törékenységre a karcsú oszlopok, a könnyedségre a bambusz támasztékok, a látszólagos gondatlanságra pedig a közönséges anyagok használata emlékeztet. Az örökkévaló csak a hely szellemében van jelen, ám teljességének titokzatos fényével bearanyozza a puritán környe­zetet.

A teaház egyéni ízlést betöltő funkciója a művészet elevenségének igényéből következik. Ahhoz, hogy igazán élvezhető legyen, a művészetnek hitelesnek kell lennie a kortárs közön­ség számára. Ám azért nem kell semmibe vennünk az utókor igényeit, csupán élvezzük jobban a jelent. Szó sincs arról, hogy söpörjük félre a múlt alkotásait, csupán kíséreljük meg saját tudatunkba asszimilálni azokat. A hagyományokhoz és az előírásokhoz való szolgalelkű alkalmazkodás gátolja az individualizmus kifejeződését az építészetben. Csak sírni lehet az európai épületek értelmetlen másolásán, mellyel lépten-nyomon találkozhatunk a modern Japánban. Felfoghatatlan, miként lehet a haladó nyugati országok építészete híján minden eredetiségnek, s oly terhes az elavult stílusok ismétlődésével. Talán a művészet demokra­tizálá­sának korát éljük, fejedelmi mesterre várva, aki képes új dinasztiát alapítani. Bárcsak jobban szerettük és kevésbé utánoztuk volna az ősöket! A görögöknek állítólag abban állt a nagysága, hogy ők nem az antik kultúrából merítettek.

Az „űr háza” kifejezés, amellett, hogy a mindent magában foglaló Tao eszméjét hirdeti, a díszítőelemek gyakori változtatásának is megfelel. A teaszoba teljesen üres, eltekintve az adott hangulat megteremtésére odahelyezett tárgyakról. Alkalmanként más és más műtárgy kerül a szobába, s minden egyebet úgy választanak meg, hogy kiemelje a fő téma szépségét. Az ember nem hallgathat egyszerre több zeneművet, s a szépséget csak úgy csodálhatjuk igazán, ha a központi motívumra összpontosítunk. Mindezek eredményeként a japán teaszoba belső díszítése éles ellentétben áll a Nyugaton uralkodó tendenciákkal, ahol a lakások gyakran múzeumra hasonlítanak. A japán ember számára, aki egyszerű díszítéshez és a dekorációs módszerek gyakori változtatásához szokott, a nyugati szobabelső, melyet agyonzsúfolnak a festmények, szobrok és egyéb csip-csup holmik, csupán a gazdagság fitogtatásának érzését kelti. Ha meggondoljuk, hogy még egy remekmű állandó jelenléte is csak szívből jövő áhítat esetén élvezhető, nem kétséges, hogy határtalan művészi fanatizmus szorult mindazokba, akik képesek nap mint nap a színek és formák kavalkádja közepette élni - ami oly jellemző az európai és amerikai otthonokra.

Az „aszimmetria háza” kifejezés díszítőművészetünknek egy másik korszakára utal. A nyugati kritikusok sokat foglalkoznak a japán műtárgyak aszimmetriájával, ami szintén a taoista eszmények és a zen buddhizmus kölcsönhatásának eredménye. A konfucianizmus, a dualiz­mus mélyen gyökerező eszményével, illetve a háromságot bálványozó északi buddhizmus semmiképpen sem ellentétes a szimmetrikus ábrázolással. Tulajdonképpen, ha Kína ősi bronz tárgyait vagy a Tang-dinasztia és a Nara-korszak vallásos művészetét tanulmányozzuk, nem kerülheti el figyelmünket a szimmetriára való törekvés. Klasszikus belső tereink díszítése határozottan szabályos elrendezésű volt. A tökéletesség taoista és zen felfogása azonban mást sugallt. Filozófiájuk dinamikus jellege nagyobb hangsúlyt fektetett a folyamatra, melynek révén inkább a tökéletességre törekedtek, mint magára a teljességre. Az igazi szépséget csak az tudja meglátni, aki képes gondolatban kiegészíteni a befejezetlent. Az élet és a művészet nemzőereje növekedési potenciáljában rejlik. A teaszobában minden egyes vendég saját felfogása és vérmérséklete szerint egészítheti ki képzeletben az összhatást. 

Amióta a zen buddhizmus lett az uralkodó irányzat, a Távol-Kelet művészete szándékosan kerüli a szim­metriát, ami nem csak teljességet, de ismétlődést is sugall. Az egyforma díszítőelemeket a képzelőerő hóhérának tekintik. Ezért a tájképek, a madarak és a virágok váltak a legked­veltebb művészi témává az emberi alak helyett, amely már jelen van a néző személyében. Amúgy is sokat kell saját magunkkal foglalkoznunk, s az emberi hiúság dacára az önbecsülés is lehet egyhangú.

A teaházban érezhető az állandó félelem a felesleges ismétlődéstől. A szoba díszítésére szolgáló különféle tárgyakat úgy kell kiválasztani, hogy egyetlen szín vagy minta se ismét­lődjék. Ha élő virág van a szobában, nem kívánatos a virágcsendélet. Ha kerek formájú teáskannát használunk, a vizeskorsónak szögletesnek kell lennie. A fekete mázas csésze mellé nem illik feketére lakkozott teásdoboz. Ha vázát vagy füstölőtartót helyezünk a tokonomába, semmiképpen se tegyük középre, nehogy két egyenlő részre osszuk a teret. A tokonoma egyik oszlopa készüljön más fából, mint a másik, hogy kerüljük az egyhangúságnak még a látszatát is.

A japán belsőépítészet ebből a szempontból is különbözik a Nyugatétól, ahol a tárgyakat szim­metrikusan rendezik el, példának okáért a kandallópárkányon. A nyugati lakásokban gyakran találkozunk olyan megoldásokkal, melyek felesleges ismétlődésnek tűnnek a mi szemünk­ben - mintha úgy beszélgetnénk valakivel, hogy közben életnagyságú portréja bámul vissza ránk a háta mögül. Közben azon tűnődünk, hogy melyik alak a valódi: aki a képen szerepel, vagy aki hozzánk beszél, s nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy egyikük hamis. Hányszor megesett már az is, hogy egy terített ünnepi asztalnál az ebédlő falát díszítő bőséges lakomán legeltettük a szemünk, titkos támadást idézve emésztőrendszerünk ellen. Mire való a hajtóvadászat áldozatait, s megannyi halat és gyümölcsöt ábrázoló, aprólékosan kidolgozott metszetet közszemlére tenni? Az ősök portréi is csak arra jók, hogy emlékeztessenek bennün­ket mindazokra, akik szintén ott étkeztek, és már nincsenek az élők sorában.

A teaház - egyszerűsége, illetve a közönséges anyagoktól való mentessége révén - valóságos menedékül szolgál a külvilág elől. Ott, és egyedül csak ott, végre a szépség zavartalan csodálatának szentelheti magát az ember. A XVI. században a teaház hívogató pihenőhelyül szolgált a Japán egységesítéséért és átalakításáért küzdő rettenthetetlen harcosok és állam­férfiak számára. A XVII. században, Tokugava uralmának megszilárdulása után ez volt az egyetlen lehetséges hely a művészi szellemű emberek szabad érintkezésére. Műélvezet közben daimjó, szamuráj és közember egyenrangúvá váltak. Korunk iparosodása egyre nehezebbé teszi a lélek letisztulását. Nincsen hát nagyobb szükség a teaházra, mint valaha? 

Nemes Ágnes fordítása
Terebess Kiadó, Budapest, 2003
 Fotók: pinterest.com