Magyar Teremtéstörténet - A Föld teremtésének mondája
Hol volt, hol nem volt, bizony régen
volt.
A Tetejetlen Fa legtetején volt egy
pázsitos domb és a domb tetején állott Arany Atyácska palotája. Mellette ragyogott
a pázsit, s a közeli aranyerdő. Atyácska kint üldögélt a palota hétpántos
kapujában, napfényes asztalánál.
Roppant jobbja támlásszéke karján
nyugodott, hét hajfonata, mint tengeri füzér aláfolyt; lépesméz-fényű arca
nevetett, s nevettek nagy tavirózsa-szemei.
Jókedvű
volt, mint soha máskor. Kora délutáni
sétája közben édes mézet lelt száz teli kaptárral, a leshelyeken száz
evet vergődött a hurokban, s a varsák mind telis-tele voltak kövér
potykákkal, meg
piros szárnyú keszegekkel.
Jókedvében hatalmasat kurjantott,
valósággal zengett bele a palota.
- Hé, lurkók, hozzátok csak elő a
vaskötelet, meg az ezüst bölcsőt! Ma jókedvem van, s a bölcsőt a tengernek
lebocsátom.
Erre mi, királyfiak s királylányok mind
köré sereglettünk, mert szerettünk volna egy szálig alárepülni az ezüstbölcsőben, és
egy kicsit hintázni a nagy víz felett. Arany Atyácska azonban nevetve parancsolta
hátra a tülekedő gyereksereget.
- Várjatok csak, lurkók! Hadd lássam
előbb, ki érdemli meg az ezüstbölcsőt. Ide elém, gyereksereg! Ó, te kis huncut
Hold Királylány, tüske megtépte szép hímzett kötényedet. Te csak állj hátra!
No, busa Szélkirály, de nagyon igyekszel! Látom, vérzik a bal füled. Rókát
fogtál megint, pedig megtiltottam. Ugorj csak odébb! Hát te Tűzkovács Király,
kormos a kötőd. Megint a kovácsoknál kujtorogtál. Ereszd csak el a bölcsőt,
ízibe! Napkirály, kis táltosom, te voltál a legszorgalmasabb, megfoldoztál
három lyukas varsát, s megtanultad a varázsmondókákat, s ez a mostoha kis
Levegő Tündérke három gombolyag hálókötő fonalat font az aranyrokkán. Ti ketten érdemeltek jutalmat! Ide azzal a vaskötéllel, s a bölcsőt le is eresztem ízibe.
Beültem Levegő Tündérkével az
ezüstbölcsőbe, és az leereszkedett, s hamarosan ott függött a kék vizű Óperenciás-tenger
felett.
Ekkor Atyácska erős torkú szelet
támasztott a mélyben, és a bölcsőt a szél jobbra taszította, aztán erős torkú szél
támadt a magasban, ami a bölcsőt balra ugrasztotta. Így hintáztunk hét nap, hét
éjszaka. Ez volt az első hintajáték, és bizony megtetszett nekünk a
hinta-palinta, s a lenti világ. Hetedik este felkiáltottunk Atyácskának:
- Hadd maradjunk lenn! Bocsáss alá egy
tutajt a tengerre, hogy legyen hol megvetni a lábunk!
Atyácska menten lebocsátott egy tutajt.
Szelet támasztott a mélyben, s a tutajt jobbra repítette, felszelet támasztott,
s a tutajt balra terelgette.
Hét újabb nap s hét éjszaka telt el, aztán
a hetedik nap reggelén, ahogy Levegő Tündérke felébredt, így szólt hozzám:
- Azt álmodtam, hogy Atyácskánk egy
kisfiút küld nekünk, hogy ne legyünk magunkban.
Csodák csodájára a hetedik nap reggelén
Levegő Tündérke elém tartott egy hüvelykpici embert, el is neveztük
Hüvelykpicinynek, és lett öröm, boldogság, kacagás, vigalom!
Eltelt újabb hét nap s hét éjszaka, és a
cseperedő Hüvelykpiciny futna, szaladna, partra iramodna, hogy aranypontyot, piros
szárnyú keszeget fogjon, de hiába fut-szalad, nincs varsája, amivel a halat
megfoghatná. Menne az erdőbe, hogy nyulat, rókát fogjon, de hát nincs sehol
erdő, de még egy bokrocska sincs a közelben. Ekkor így szólott hozzám:
- Jó Napkirály, ha felszél fú, tutajunk
jobbra szalad, ha alszél fú, balra kanyarodunk. Életünk végéig így futkosunk
jobbra, balra? Mit kéne tennünk, hogy ennek a bolond szaladgálásnak véget vessünk?
Így válaszoltam neki:
- Látod, mi már lassan görbe botra
jutunk, s még tanácsot adni se tudunk. Hogy mit kéne tenni, kis emberfia, azt
biz mi nem tudjuk megmondani, hanem eredj fel Arany Atyácskához, majd ő szóval
kiokosít téged.
Hüvelykpiciny ekkor kapta magát, és
nyomban felmászott a tutaj végibe hajló ezüsthágcsón, egészen az égig, majd nagy
bátran Atyácska asztala elé lépett, s háromszor illemtudóan meghajolt.
Arany Atyácska ekkor hajfonattal
ékesített homlokát felé fordította, fehér gyöngysorral ékesített száját
felnyitotta, s így szólt:
- Alsó Föld emberkéje, gyenge kezű
kisfiam, talán csak nem étel, ital szűkében vagytok odalenn? Miért szaladtál
fel ilyen lóhalálában?
Hüvelykpiciny újra meghajolt, s így
szólt:
- Nem éhezünk mi odalenn, s nem is
szomjúhozunk. Tanácsért jöttem hozzád, Atyácska. Lásd, rozoga tutaj ez a lenti,
ha felszél fúj, jobbra repül, ha alszél fúj, balra lökődik. Szeretnénk valahogy
megtámasztani, de nem tudjuk a módját.
Arany Atyácska erre lehajtotta szép
fejét, s míg mellette főtt a hal a bográcsban, elgondolkodott, aztán így szólt:
- Kicsi fiam, egy búvárkacsa bőrét adom
oda neked. Azt, ha magadra húzod, s a kék tenger vizébe alámerülsz, pázsitos
szép földemet a tenger fenekéről felbuktathatod.
Hüvelykpiciny a kacsabőrrel nyomban
leereszkedett a tutajra. Ott lenn belebújt, s alábukott az elérhetetlen fenekű
tenger vizébe. Úszott hét nap, hét éjjel, de földre csak nem akadt. Aztán nem
bírta tovább a víz alatt, s feljött lélegzetet venni. Másodszorra már tovább
bírta lenn, de még akkor sem akadt föld nyomára. Végre, amikor harmadszor is
lebukott, s legtovább volt a víz alatt, végre megtalálta, amit keresett. Jókora
darabot felmarkolt, s felgörgette. A víz színén a földdarabka dagadni kezdett,
s íme, nagy föld lett belőle. Hüvelykpiciny másodszor is felgörgetett egy marékra
valót, amit aztán addig kerekített, addig formált, mígnem zúgó erdő nem lett belőle.
Harmadjára is felhozott egy kupaccal, abból meg rét támadt egy kerek tó két
partján. Hüvelykpiciny ekkor gyönyörködve tekintett a szép földdarabra, melyet
a tenger fenekéről buktatott föl. Szép pázsitos föld volt, nagy rengeteg erdő vetett
rá hűs árnyékot. Egyetlenegy hibája volt csak. Úgy forgott, pörgött, akár az
ördögmotolla. Nem állt az meg egy helyben még egy pillanatra se.
Hüvelykpiciny nyomban szaladt az
ezüsthágcsóhoz, és meg sem állt Atyácska palotájáig. Ahogy odaért, menten
elfújta panaszát:
- Arany Atyácska, én a földedet
felhoztam a tenger mélyéből, de nem ér egy fabatkát se, csak kering, csak
forog. Meg kéne valahogy állítani a bolond forgását.
Atyácska lehajtotta fejét, s kisvártatva
így szólt:
- Ott él négy hatalmas cethal a tenger
mélyében. Fogd meg őket, aztán tedd, amit most mondok neked! Íme, itt van az
ezüstgombos övem - azzal már csatolta is le a derekáról. - Eredj vissza az Alsó
Földre, állítsd a forgó földet a cethalak hátára, s kerítsd körül az övemmel.
Meglátod majd, hogy attól fogva veszteg áll.
A kis emberke szélsebesen lemászott az
ezüsthágcsón, elfogta a négy cethalat, majd a földet a hátukra állította, és az
abban a pillanatban abbahagyta a pörgést, forgolódást. Az ezüstövvel
körülkerítette, hát nyomban égig érő magas hegy támadt körös-körül, ameddig
csak az öv elért.
Hüvelykpiciny megcsodálta a szép magas
hegyet, de hamarosan megint elszomorodott. Újra felszaladt az ezüsthágcsón, és
meg sem is állt Atyácska asztaláig. Leborult előtte, háromszor meghajolt, s így
szólt:
- Atyácskám, veszteg áll már a föld,
szép hegy is támadott, de mégsem ér az egész egy fabatkát se! Mit ér a szép
föld, ha nem laknak rajta?
Arany Atyácska erre így válaszolt:
- Hamarosan éles, csípős szelet
támasztok, s ha a földre csillagos, vastag szemű hó hull, gyúrj abból emberi
alakot. De előbb sárral összekeverd, s lábat, kezet is formálj neki, ahogy
illik. Így alkosd meg népemet. Aztán gyúrj lábas állatokat, formálj szárnyas
madarakat, dagassz körmös jószágokat! Így alkosd meg állataimat, madaraimat!
Mire Hüvelykpiciny lejutott, vastag
hótakaró fedte a földet, s ahogy Atyácska meghagyta, rendre megcselekedett
mindent, és lássatok csodát, a hóbábuk megelevenedtek. Belőlük támadt Arany
Atyácska népe. A kétlábú emberek járni kezdtek a földön. A négylábúak az erdőbe
iramodtak, a szárnyasok felrepültek, s a körmös állatok egy szálig a bokrok alá
bújtak. Hüvelykpiciny gyönyörködve pillantott Arany Atyácska világára, de
hamarosan elszomorodott. Legott szaladt az ezüsthágcsóhoz, s meg sem is állt
Atyácska napfényes asztaláig.
- Arany Atyácska, benépesült lenn a
föld, tán sokan is vagyunk, mégsem ér az egész egy fabatkát. Mit együnk, ha
éhesek vagyunk, mit húzzunk magunkra, ha fázni fogunk? A négylábúakra s a
madarakra mivel vadásszunk?
Atyácska Hétfonatú szép kerek fejét
lehajtotta, s míg főtt a hal a bográcsban, gondolkodott, majd szemeit felvetve
így szólt:
- Nesze, kicsi fiam, fogd e néhány halat!
A tavi halat a tóba ereszd, a patakbélit a patakba, s rögvest megtanítalak
vadászni is. Eridj majd be az erdőbe, vágj le egy jó kemény, hajló ágat!
Hasítsd ketté, aztán illeszd egybe a két darabot! Fogj ki a patakból jókora
kecsegét, főzd meg bográcsban, s véle ragaszd össze az ágat, így formálj íjat
magadnak. Formálj vashegyű nyílvesszőt, s szárnyasra lőhetsz vele és vadra
vadászhatsz. Ha hajlós vesszőből kosarat fonsz, s behelyezed a patakba, a vízi
hal magától megyen abba. Az erdei vadnak nyúzd le a bőrét, s abból bundát csinálhatsz,
bekecset formálhatsz. Ha mindezt megtanulod, akkor nem fogtok fázni és éhezni többet.
A kisfiú mindent úgy cselekedett, ahogy
Atyácska meghagyta. Eltelt hét nap, hét éjszaka, elkészítette az íjat, szaladt
az erdőre, lőtt egy kövér nyulat, a patakból kihalászott egy lapos keszeget, s
az emberek, a puszta fiai olyan nagy lakomát csaptak, hogy hét nap, hét éjszaka
folyt a dáridó. Ettek, ittak, jól mulattak és még ma is élnek, ha meg nem
haltak
(Komjáthy István feldolgozása alapján)
Forrás: http://mek.oszk.hu
Képek:
Arany Atyácska titokzatosmult.wordpress.com
A Föld teremtése emf-kryon.blogspot.com
Képek:
Arany Atyácska titokzatosmult.wordpress.com
A Föld teremtése emf-kryon.blogspot.com
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése