Japán mitológia: Japán és a világ születése

Vajon mi a különbség valóság és mese között? Talán a valóság csupán álom, s álmaink a valóság, melyek között (át)láthatatlan fátyol lebeg, érzékeinket megvakítva. De mi van akkor, ha ez a fátyol létezik és csak álmaink képesek áthatolni valóság és illúzió határán?

Az első történet a japán mitológia, a shinwa (神話) alapján elmesélt történet. A második álmaimban született. Sokan erre legyintenek és azt mondják, hogy színes a fantáziám, de állíthatjuk-e teljes bizonyossággal, hogy álmaink nem lehetnek emlékek egy régesrégi létezésből?

Japán teremtéstörténete

Japán születésének, a Világ keletkezésének a legendája, a legkorábbról megmaradt krónikákban, a Kojiki-ben (古事記,712) és a Nihon shoki-ban (日本書紀,720) lelhető. Bennük található minden történet és mítosz a történelem előtti időkről, melyek a Világ teremtésétől a legkorábbi japán uralkodókig nyúlnak vissza. Ezekben az elbeszélésekben nagyon fontos és hangsúlyos szerepe van a japán istenek, vagy kamik és az uralkodók (tennó) közötti kapcsolatnak. A legjelentősebb, ún. klasszikus mítoszokat a sintó hittel kapcsolják össze, ezért sintó mítoszoknak is nevezik őket.
 

Japán születése és a Világ teremtése a Nihon shoki szerint

 
A Világ kezdetben Káosz volt egy tojás alakjában, amiben a Föld és a Víz még egymásban léteztek. Miután a szétválásuk megtörtént, a vizekben medúza- és halszerű lények lebegtek, amikből később nádszerű rügyek fakadtak, és ezekből a rügyekből lettek az első ősistenségek. Hat, meglehetősen ködös leírású generáció után születik meg a hetedik testvérpár, a mitológiai kezdetet jelentő Izanagi és Izanami, és a Teremtés kerekei mozgásba lendültek.

A Mennyei mezőkből leereszkedett az isteni pár, Izanagi és húga, Izanami. Az eredendő Káosz végtelen messzesége fölött, a mindeneken átívelő, lebegő Égi Hídról tekintettek lefelé az akkor még vízből levő világra. Sehol egyetlen szikla, sehol egy aprócska földdarab, ahová leszállhattak volna!

Izanagi ezért fogta csodálatos égi lándzsáját és belemerítette az óceánba, majd lassan kavarni kezdte. Amikor kihúzta a lándzsát a vízből, annak hegyéről só hullott le, és ebből lett az első szárazföld, Onogoro szigete. Leszálltak rá, palotát emeltek, majd házassági szertartást végeztek. Mivel Izanami a szertartás alatt elsőként szólalt meg, elsőszülötte egy torz gyermek lett, Hiruko (蛭子), vagy Pióca-gyermek. Miután helyesen ismételték meg a rítust, ezután már sok ép utódjuk született, közöttük Japán nagy és kis szigetei. Utoljára Kagutsushi no Kamit, a Tűzistent hozta a világra Izanami, de teste olyan súlyosan megégett, hogy hamarosan belehalt a szülésbe, de még ezek után is születtek belőle istenségek. Izanagi fájdalmában agyoncsapta a Tűzistent, aki két kamira hasadt szét, és Izanagi könnyeiből is újabbak teremtődtek.

Orfeusz legendájához hasonlóan Izanagi is leszáll a Holtak Birodalmába, Yomi-ba, hogy megkeresse nővér-feleségét. Mire leérkezik, addigra Izanami már megízlelte az alvilág étkeit, ezért a sötétség istenei nem engedik szabadon. Az asszony heves tiltakozása ellenére Izanagi meggyújt egy fésűjéből kitört fogat és iszonyodva látja, hogy kedvese teste férgekkel teli és nyolc viharisten lakik benne. Fejvesztve menekül, de a démonná vált Izanami követi, ám férje egy hatalmas sziklával eltorlaszolja az alvilág bejáratát, ezért az asszony megesküszik, hogy mindennap ezer embert visz le magához, Izanagi pedig megfogadja, hogy mindennap ezerötszáz szülőkunyhót készít.

Ezután tisztára mossa magát egy folyó vízében. Megtisztulása alatt születik meg Amateraszu, a Napistennő, Susanoo a Viharisten és Tsukiyomi a Holdisten.

Ezek után Izanagi visszavonul egy úgymond mennyei kikötőbe, Amateraszu átveszi a hatalmat az istenek felett. A Világ teremtésének első és legfontosabb lépései megtörténtek.

(Megjegyzés: Inazagi égi lándzsáját egyes források drágakő lándzsának írják le, máshol korallból van.)

 

Érkezés

/Részlet a Mesélők Könyve és a Jáde című könyveimből/

A világ koromsötét volt... időtlen... más. De a változás közeledett.

Belőle szakadt ki az addig rejtőzködő, mindent túlragyogó fény, és eltakarta a sötétséget. Lassan körvonalak tünedeztek elő, és a sötét testet kezdett ölteni.

…és a sötét alakot öltött a fényben, a fény pedig a sötétben. Összefonódásukból a világ újjászületett. Csillagok gyúltak ki, körülöttük bolygók keringtek, újabb és újabb égi vándorok jöttek elő és járták be a születő galaxisokat.

Valahol egy újabb lángoló nap bukkant elő, aranylóan, fényével bevilágítva az addig fekete űrt.  Ebből az első sugárzásból fehér szikra reppent és kígyózva siklott a csillag körül felderengő bolygók felé. Leszállt az elsőn. Kevés időt töltött csak rajta, mert az hamarosan izzani kezdett, ezért a másodikra költözött. A bolygó szívéből viharok születtek, amik vadul száguldottak kiszámíthatatlan útjaikon, így egy napon innen is útra kelt és a harmadikra indult. A bolygóban, mélységesen mélyen, ott rejtőzött az élet csírája. Bár bensőjében féktelen tűz égett, hűvös és párás felszíne magába zárta az izzást. Folytonos harcuk egyre alakította a felső világot. Hegyek emelkedtek a magasba, majd süllyedtek le ismét, tengerek és folyók mosták ki medreiket.

Aztán hosszú idő után a bolygó szép lassan megnyugodott. Még a sötét uralkodott, de fellegein, melyek mindent betakartak, néha kis időre átszűrődött az aranyló nap fénye. Gigászi, soha nem látott teremtmények lakták a hegyeket, a földeket és az óceánok mélyét, és ahogy az árnyék lassanként kivált a feketeségből és látszódni kezdett, ők mélyebbre menekültek, egyre mélyebbre rejtőztek.

Abban a pillanatban, mikor a fényből érkezett jövevény lába megérintette a bolygó testét, tudta, hogy megérkezett. A végtelen homályt kémlelte aranyló szemeivel, és a hely, ahol állt, befogadta a derengést, ami hófehér testéből áradt. Lassan felemelkedett, és lágyan hullámozva suhanni kezdett. Odakinn újabb és újabb csillagok születtek, és megtöltötték a fekete éjszakát szikrázó fényükkel. Ahogy a bolygóban tomboló harc alábbhagyott, felszíne elcsendesedett, s a vastag felhőtakaró foszladozni kezdett.  A fény útnyerésével egy időben tünedezni kezdtek a homály gigászai.

Egy tiszta éjszakán megint égi útját rótta a végtelen óceán felett a fény teremtménye. Érezte, hogy a tűz közelében jár, de a szárazföld még messze volt. Aztán valami mást is megérzett, hatalmasat, ősit, szomorút. Lejjebb ereszkedett és meglátta. A hullámok mélyén úszott nagyon lassan, a messzi partok irányába, a tűz felé. Követte. Jó ideig folyamatosan haladtak előre, és ahogy közeledtek a mélységben tomboló tűzhöz, úgy lassult a lenn úszó lény, aztán megállt és emelkedni kezdett. Páncélszerű, kérges bőrrel borított sötétszürke test bukkant fel. Hosszú nyakon ülő fej, erős test, karmos lábak, kígyózó farok a végén bojtszerű elágazással. Fénytelen tekintete vakon bámult a felette hullámzó derengésre. Haldokolt. A sötétség utolsó teremtményei közé tartozott, vagy talán ő volt az utolsó. A fény jelenléte és térhódítása, társaihoz hasonlóan az ő pusztulását is jelentette. Pontosan az eleven tűz gyűrűje felett voltak. A fehér lény ámulva nézte végtelenbe nyúló testét, ami mintha az ő testének árnyékból teremtett gigantikus mása lenne. Magasból érkező dallamos kiáltására elnyújtott, mélyből jövő hang felelt. Az elmúlás és a kezdet egyezséget kötött. Ereszkedni kezdett, és ahogy gyöngyházfényű karmos lába hozzáért a sötét kérges háthoz, ragyogás tört fel. A vak szemek egyetlen pillanatra meglátták a vakító  fehérséget, aztán lezárultak. A test elaludt, a fény körbeölelte.

Mikor reggel a nap sugarai először érték el akadálytalanul a bolygó felszínét, nem találták annak előző lakóit. Az óceán mélykéken tündökölt, kanyargó folyók csillantak és zöldellő foltok tűntek fel a szárazföldeken. Nem túl messze a nagy kontinenstől egy sziget emelkedett ki a vízből hosszan kígyózva, mint egy gigászi sárkány teste. Háta közepén egy csodálatosan tökéletes kúp alakú hegy magasodott. A magasból látszott a tölcsér mélyén lobogó tűz. A hófehér sárkány felegyenesedett és felkiáltott. Ujjongó hangja, amiben ott volt a köszönet és hála, végiggördült a szigeten. A sötét sárkány az életet kapta, amiért otthont adott a következőknek. Teste elaludt, nem halt meg. A tűz, ami alatta ég, megkülönbözteti a majd rajta születő eljövendő életet az összes többitől. Csodálatos lesz és egyedülálló! Sok mindenre lesznek képesek, nagy dolgokat fognak végrehajtani. Szívükben lobog a láng, de életük nem lesz felhőtlen. A sárkány nem halott, csak alszik, szíve a mélyben dobog fáradhatatlanul. Teste néha megremeg, meg-megmoccan, és talán egyszer felébred, ami pusztulásukat jelentheti.
Az aranyló tekintet egy pillanatra lecsukódott. Ma a kezdet jött el, ne gondolkozzunk a végen! Ráérünk akkor, hiszen az egy újabb kezdetet jelent. A mai kezdet új élet, új korszak kezdete. Itt az idő testvéreim, gyertek elő!

Képek:
Kagaya Yutaka http://www.v3wall.com/en/html/pic_down/1366_768/pic_down_31120_1366_768.html
Kobayashi Eitaku: Izanagi és Izanami,  tus, pinterest.com
Tabi Kazu: Érkezés, akril fára 
Források a Japán teremtésének történetéhez:
Florenz, Karl (1919). Die historischen Quellen der Shinto-Religion. Göttingen: Vandenhoeck und Ruprecht. (Übersetzungen von Kojiki und Nihon shoki [in Auszügen] sowie Kogo shūi [ganz].)
Naumann, Nelly (1996). Die Mythen des alten Japan. München: Beck
Aston, William George (Ü.) (1896). Nihongi: Chronicles of Japan from the earliest times to a.d. 697. London: Kegan Paul. (Zahlreiche Neuauflagen, JHTI Onlineversion