Cotter Blackstone: Kápolna a tisztás közepén

Áldor az íróasztalánál ébredt dobhártya hasogató csengőhangjára. A telefon négyszer is megcsörrent, mire az újságíró föleszmélt. Felvette.
- Tessék!
- Én vagyok – szólt bele a rejtelmes hang. Azonnal rájött, kivel beszél. – Itt az idő!
Hónapok óta várta ezt a hívást. Remegő kézzel magára kapta szemüvegét, majd félrekotorta a cikket, amin éppen dolgozott.
- Rendben… izé… hol? – habogta. - Hova menjek?
- 47.114913, 18.893004. – Olyan gyorsan sorolta a számokat, hogy Áldor keze belefájdult az írásba. – Van ott egy tisztás. Rajta egy domb. Azon egy kápolna. Ott fog megtörténni… hajnal háromkor.
- Jó, és… mit vigyek? – Kattanást hallott. A vonal megszakadt.

Az órájára pillantott. A mutató az egyesen állt. Volt még ideje. 

Rákeresett a koordinátákra. Messze volt tőle. Szüksége volt arra a két órára. Feltápászkodott, aztán összeszedte a dolgait: notesz és toll, diktafon, rejtett kamera és persze a bicskája. Az újságíró – ha olyan életet akart élni, mint amilyenre Áldor vállalkozott – folyamatos veszélynek volt kitéve, különösen, amikor egy titkos társaság szeánszára invitálják az éjszaka közepén. 

Kiszaladt a kocsijához, beszállt és elindult.

Magányos volt a belvárosi éjszaka. Csak néhány egyetemista mulatott, s kiabált öblös hangon, de a csönd, amit maguk után hagytak, szomorú volt. Mint ő. 

Nem volt senkije. Nem adatott meg számára férfias testalkat, vagy sárm, mellyel felkeltethette volna a nők figyelmét. Egyszer volt házas, huszonöt évesen. Egy afrikai lányt vett el, nem sokkal azután, hogy megismerte. Azonnal beleszeretett, hisz olyan sokáig nélkülözte egy nő kedves szavait, s gyöngéd érintését. Nászajándék gyanánt kapott tőle állampolgárságot, ő pedig cserébe – mielőtt lelépett volna - megajándékozta egy gyógyíthatatlan nemi betegséggel.
Azóta nem kezdett senkivel. Nem volt már mersze hozzá. A munkájára koncentrált. Már szinte a szerkesztőség volt az otthona.
Jobb volt neki így. Addig sem emlékezett a bánatára.
 

Ahogy haladt, a városi irodaházakat felváltották a kertes házak, azokat pedig a tanyák. Végül nem látott mást, csak üres, feltúrt földeket, melyek az utat szegélyezték.

Sokáig kanyargott, mire a távolban meglátta a fáklyák fényét.

A terebélyes tisztást nyírfák sora ölelte körbe. Hepehupás földút vezetett a mélyére, melynek végén toronymagas kápolna több százéves falán járta táncát a lángok szülte árnyék. Fekete alakokat látott alatta.

- Ezek rám várnak?

Mielőtt elérte volna őket, egy csuhás férfi állt elé. Csuklyája nem takarta arcát, ezért megismerte. Ő volt az, aki hívta.
Széttárta kezeit. Mosolygott.
Félreállt, majd lehúzta az ablakot.
- Könnyen idetaláltál? – Áldor nem emlékezett rá, hogy tegeződtek volna.
- Igen – Megnézte az időt. Volt még húsz perc háromig. – Nem volt gond…
- Jó’ van. Állítsd le, aztán gyere.
Szavai nyugalomra biztatták, mégis izgatott volt.
Gyorsan bekapcsolta a mellső zsebébe rejtett diktafont, de a kamerára már nem volt ideje. A férfi figyelte őt.

Égett az ágyéka. Az orvosok rendszeresen kezelték, néha mégis előjött. Kénytelen volt hozzászokni.

Végigbotladozott a sötét földúton. Egyre közelebb került a kápolnához. Széles lépcső vezetett le a lelakatozott ajtóktól a tisztásig. Pár méterre álltak tőle a szeánsz résztvevői, legalább harmincan. Fekete köpenyes, kapucnis emberek. A gyenge fény mellett látta, a lábakat többnyire szép cipők fedték. Néhányuk köpenye alól kificcent az öltönynadrág.

Ettől kicsit megnyugodott. Az égető érzés is elmúlt.

Magas, cölöpökön lobogó fáklyák meredtek a csillagtalan ég felé, egy széles kört alkotva, melynek szélén ott álltak a résztvevők.

Még távol volt tőlük. Kísérője a kezébe nyomott valamit. Egy orvosi maszknak tűnt.
- Lesz egy pont, amikor hallucinogén füveket tesznek a tüzekre. Neked nem kéne azt belélegezned. Tedd majd ezt fel, ha szólok.

Nem is felelt semmit. Elfogadta és zsebre vágta.

A kör mentén helyezkedett el. Ő volt az egyetlen, aki nem viselt köpenyt. Kisvártatva megérkezett egy vékonyabb alkatú, csuklyás valaki, mellette szintén feketébe öltözött gyermek szedte a lábait.

Látszott, mindennek megvan a maga rendje. Elfoglalták helyüket, majd két fadarab csattogása jelezte, hogy a szeánsz megkezdődik.

- Ohmmmmmmmmm… - kezdték búgni egymás után a résztvevők. Áldor majdnem felnevetett.
- Meghívunk téged, ősi szellem! – kiáltott fel az egyik templomi hangnemben. - Körünk újfent egybegyűlt! Oltárod előtt áldozunk, s könyörgünk, űzd el az alant erők csíráját! Tartsd meg kezünkben a pórázt, mellyel a bárány népet vezetjük!
- Tartsd meg, szellem! Tartsd meg! – válaszolták egyszerre a többiek.
- Szólítom a szelence három őrizőjét, lépjen elő, s erősítse meg esküjét! Jöjj, első a háromból!
Az egyik férfi előlépett.
- Esküszöm – mondta -, hogy a szelencét megőrzöm! – Áldor megismerte a hangját. A kabinetből volt…
- Második a háromból!
Előlépett az is, aztán megállt az első mellett.
- Esküszöm, hogy a szelencét megőrzöm! – Az ő hangja is ismerős volt, de nem jutott eszébe, hol hallotta.
- S végül jöjjön a harmadik a háromból!
Az Áldor mellett álló ember indult meg a kör közepe felé.
- Esküszöm, hogy a szelencét megőrzöm!

Karcos férfikacaj morajlott a tisztáson. A madarak felröppentek a nyírfák lombjairól. Mintha csak hangfalakból zengett volna, de ahhoz túl tiszta és érthető volt.
- S tartjátok e a pórázt egyáltalán, kik oly nagyra vagytok magatoktól?
Áldor beleborzongott a kísérteties szavakban. Szerette volna azt hinni, hogy a kápolna mögött bújik meg a műsor technikai háttere.
A résztvevők nem válaszoltak. Türelmesen figyeltek.
- A bárányok közül származtok magatok is! Miért emeljelek fel bennetek? Miért gyámolítsalak?
- Mert oltárod előtt áldozunk! - válaszolta a szószóló.
- Nyerjétek el a figyelmem! Lássam, mit kapok!
Valaki elindult az egyik fáklya felé.
- Most tedd fel – érkezett a jelszó a válla mögül.
Áldor kivette a zsebéből az orvosi maszkot és nehézkesen felvette.

Furcsa szaga volt.

Kezdett elpilledni. Nem látta, hogy száraz füveket dobnának a tűzre.
Az arcához akart nyúlni, de a keze béna volt.
A lába is elernyedt. A lágy fűre érkezett, aztán a világ elsötétült.

Hideg fémet érzett a csuklóján, amikor magához tért. Látta a lépcsőt maga előtt, alatta pedig a csuhás alakokat. Széles körben álltak, melynek közepén ott volt ő és az ódon építmény. Eleinte azt hitte, a kápolna ajtajához láncolták, ám amint végignézett magán, rájött, egy kereszthez rögzítették őt. Áldor egy kiszögellésen állt, lábai rögzítve voltak.
- Ne… - nyögte. – Mit akarnak? Mit csinálnak velem?
A távolban a gyermeket látta, ahogy apró lépteivel felé igyekszik. Egy fáklyás férfi kísérte.
Amikor odaért, megcsapta orrát egy furcsa szag.

Benzin szaga.

A kisfiú letekerte a kannáról a kupakot, aztán két kézbe fogta, és ügyetlenül öntözni kezdte a keresztet.
- Ez az, fiam… - biztatta a férfi. – Mindenhova jusson…
A gyerek igyekezett, Áldor pedig egyre csak könyörgött.
- Kérlek, ne! Ne csináld, kisfiú! Ne csináld…
Nem érdekelték az alantas szavak.

Amikor a kanna kiürült, a férfi meggyújtott egy gyufát. Várt, amíg kellően lángra kap, majd átnyújtotta a gyermeknek.
- Az ősi szellem kegyelméből... – súgta a férfi.
- Az ősi szellem kegyelméből! – mondta a gyermek.

Odahajolt Áldor lába alá.

Meleget érzett a talpa alatt. Eszébe jutottak a cserkésztáborok tűzrakásai, melyeket annak idején körbeültek, hogy lábukat melegítsék. A lángok nyaldosni kezdték…

Pár pillanattal később tűz borította be. Kínjában hörgött, akár egy legyilkolt vadállat. Minden lélegzetvételnél lángok marták a tüdejét.

Az utolsó dolog, amit hallott, így szólt:

-… a hírvivőt adjuk áldozatul!