Ami eget és földet összeköti...

megosztotta: Porcelánszív


Az egyik legszebb érzésnek tartott szerelmet sokféleképpen megénekelték már– tulajdonképpen annyiféleképpen, ahány versíró foglalkozott vele. Legtöbbjük mégis vagy a természet képeibe ágyazta érzéseit, más a kedves küllemét dicsérte, de az is előfordult, hogy az égiséget és a lelket helyezte előtérbe. Akár földi, akár égi ez az érzés, elévülhetetlen téma a költészetben, így a kortárs szerzők nagy részét is megihlette már ilyen-olyan formában. Akár plátói vágyakozás, akár beteljesült az ábránd tárgya, maga a szerelem mindenképpen méltó arra, hogy helyet kapjon a jelen művészetének igen gazdag vásznán.




Mészáros László: Egyperces vers Nittának


Fa voltam, vérző madárka elé taszított zúg,
hol a köröskörül kétes határok csöndje búg.
Nincs már öklöm, sem hangom, sem karom,
csak szertefolyt árnyékom ragyog az avaron.
Sebezhetetlen erdő lettem, melyen az oly hamar
haldokló levélzet végül a tulajdon ágaiba mar.












Vasas Marianna: A mindig-szempár



Én láttam a legelső, hulló törékeny cseppet,
melyben ragyogott még remény: esővé eredhet.
Eretnek-szelek fújták el a felhőt,
s láttam benne kedves arcát: láttam Őt.

Láttam hangokat, ahogy színezték a csöndet,
láttam ezer metsző szenvedést: láttam őket.
Láttam, miként lesz egy kis élőlény halhatatlan;
mikor a semmi tükrébe néztem: láttam magam.

Láttam hazugokat, amint sebszeműket hitegetnek,
kik ezerszer csalódtak már másban: láttalak titeket.
Láttam fodrozódni a lég kötelén felhő-inget:
láttam előre ott, fent: az ég karol majd át minket.

Láttam könnytelen bánatot, bánattalan könnyet,
láttam, ahogy egy szerényerős érzés örök lett.
Láttam dermedt tekintetet, mily fájón éget,
nem láttalak még, de mindig őrizlek Téged.




Sylvester Anita: Szerelmem
Pethő N. Gábornak

Letérdepel bennem a fájdalom,
gomolyog a füst fehérje, táncol,
pézsmás illatfelhő magába von,
szemeim mélyén arcodat látom.
Tudom, nem múlik semmi, mi örök,
hű vagyok hozzá, mint önmagamhoz,
szerelmünk felett pálcát nem török,
érte az életem odaadom.
Mint két fél, mi csak együtt lesz egész,
mert hozhatnak akármit a napok,
kezem kezedbe téve maradok.
Most hallgatásba merül a remény,
kék szárnyán boldogság fénye ragyog,
míg csendben dalolnak az angyalok.







Marthi Anna: Hajolj közelebb

Hajolj közelebb onnan a messzeségből.
Mint a plátóiság ismeretlenje, belénk űrt
cseppent, mindegy melyik író tolla voltál.
Maszkod fehér gipsze foszló emlékszövet
homokórák ikerlángú derekán. Porszeme
egyenként foszt meg és tölt be veled.
Míg csak elmaszált könnyet rejtene felszín,
bizalom feslik a bőrön; szívnek kulcskoldusát
zörgeti csontja, tesztje fájó húsra vetkőztet.
Útjainkon láthatatlan-e mindkettő? De epedő
és tiszta a tudat. Elmegy mellette az elmeGY.




Balogh Bea: Holdcsillám


Éj párnáján izzik holnapok lángja,
felettünk hunyorgó csillagmiriád,
komótos holdfény magasból suttogva
égben fogant áldást hullajt reánk.


Cirógató selyme belengi lényed,
vigyázó szavait vánkosodra festi,
keserédes lélek álmai hozója,
kristály tornácáról a Földet füröszti.


Aprócska zugokban fürkész arccal sétál,
nehéz évek útján zajtalanul jár;
szférák ködébe tűnt utópia rabja,
acélkékje csillog, míg világ a világ.






0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése