Párbeszéd: Ifjak és Örökifjak

Szépirodalmi rovatunk egyik kedvence lett a Párbeszéd.

Nemcsak az olvasottság és a visszajelzések alapján érezzük így, hanem mert másokat is megihletett a korábbi teljesítmény.

Ezúttal két csodás verset hoztunk négy nagyszerű költőtől, varázslatos hangulattal, bámulatos szóképekkel, nyáriasan forrongó érzelmekkel – hogy eszünkbe jusson,  az ifjak és az örökifjak tüze nem különbözik semmiben!

Sylvester Anita-Jeremy Jones

CSAK A HOLD

(Négykezes)

Nem tudja senki, hogy ki vagy, se a fák, a mező, a rét, az utca se, hol megyek feléd, hangod bársony menedék, kacajod, mint millió csillag, ahogy bennem felragyog, nem ismer téged senki más, csak a Hold, és én. Nem kérdezem én sem, ki vagy, csak érzem, mint arcod melegét, szemedben szerelem, tiszta fény, forró kezed alatt lüktet a vágy. Nem tudom, honnan jöttél, mögötted maradt a völgy, itt most szent helyen állsz, ránk csak a Hold vigyáz. Tiéd a nappal, de enyém az éj. Fekete selymem betakar, meztelenül érint a mindenség. Fehér rongyaid szétszórom, belőlük angyaloknak szárnya lesz, majd egykor, mikor eggyé válik az, mi egymásból vétetett. Kiálts… Nem hallja, csak a Hold.

És a csillagok fényét elhozod, a jeges űrből a Tejutat. Szemem már tovább nem kutat, csak alakod, csodás alakod… Holdunknak piruló fényénél markomba foghatom derekad, és éjjeli szerenád tüzében lejtjük el legforróbb táncunkat. Ránk csak a Hold vigyáz, meg ez az éjjeli nász, ahol a lelkünkből isteni dallamok feledtetik, ami gyász. Jöjj hát, most jöjj csak felém! Dallamunk az esti fény sápadt kévéjében, rettegő lelkében játszik, mint édes remény. Játék! Csak játék a fény. Nem több, mint vak tünemény. Takarj be, takarj el! Enyém csak így leszel, mire elmúlik az éj…

Nagy Ilona – Cs. Nagy László

Holdladik

Mondd, emlékszel milyen az alkony, hogy kúszott vízen, s a hídon át, s mint feküdt rá a túlsó parton a föld zöldjére a tűzbrokát. Lávát ölelt a víznek kékje, s felizzott minden mozdulatban, mi meg csak néztük lopva, félve, s szeretni vágytunk, mozdulatlan. S az égperem izzó színétől fojtott sóhajunk felmorajlott, s mint kiknek szárny szakadt szívéből, úgy repültük végig a partot. Merült a csend, lángolt az este, opálfény úszott a fák fölött, s ezüstje folyt a partkövekre, míg kezed kezembe költözött.

Körénk magaslott estsötétben   lobbant az ének bársonyszárnyon, ritmust a csillagok tüzén csent, hogy kóbor szívünk rátaláljon a holdra álmodott imákra - szemedben égi fények égtek -, vállunkra omló tűzvirágba fonva, láttuk magunkat szépnek. Lebegni bújt közénk az alkony, csillagot hintve táncolt velünk, hogy hajló nád közül kicsaljon egy halk esküvést, mit megszegünk. S forró tűz bukott a folyóra, elrejtve mélységes titkaink, sötét tükrén váltunk valóra míg ringott, ringott a holdladik.

(képek: 7-themes.com)