Könyvajánló – A teamesternő könyve
Vannak titkok, amelyeket egyszerűen muszáj elárulni!
Emmi Itäranta – A
teamesternő könyve
Ebben a történetben a világ, amit mi ismerünk, már réges rég
véget ért. A globális felmelegedés és az egyre fogyó nyersanyagokért vívott
háborúk teljesen átformálták a Föld arcát, az ivóvíz, ami nekünk most olyan
természetes, minden másnál értékesebb kincs.
Ebben a történetben nincsenek marcona tekintetű,
macsóborostás országúti harcosok és motoros bandák, a hősöket és az ellenséget
máshol és másféleképp találjuk meg. Aki tehát sodró lendületű, akciókban és
záporozó golyókban bővelkedő poszt-apokaliptikus írásra vágyik, akár a kezébe
se vegye ezt a könyvet.
Ami a magyar kiadás
hátoldalán olvasható:
„Noria Kaitio tizenéves
lány, és a mai Finnország területén él… csak éppen néhány száz év múlva. Az
éghajlatváltozás és a globalizáció következményeként új népvándorlás zajlott
le, a természeti katasztrófák pedig végérvényesen átrajzolták a Föld térképét.
A nyersanyagok elfogyta utáni új világban a fejlett technika eszközei jórészt
már feledésbe merültek, és a legdrágább kincs az édesvíz. A rendkívül vegyes
népességű Skandináv Uniót könyörtelen katonai diktatúra uralja, mely szigorúan
védelmezi az ismert vízlelőhelyeket. Ugyanakkor a lakosság csupán sótlanított tengervízzel
olthatja szomját.
Noriára édesapja két örökséget bíz: a kínai teamesterek – a víz őrzői – ősi tudományát, valamint egy senki más által nem ismert édesvízlelőhely titkát. E kettős felelősség nehéz döntések elé állítja a lányt: segítsen faluja szomjazó lakosságán, vagy őrizze tovább tiltott tudását? A helyzet megoldásában jó szolgálatot tehet egy, a múltból származó, rejtélyes tárgy… amennyiben sikerül a titkát megfejteni.”
Noriára édesapja két örökséget bíz: a kínai teamesterek – a víz őrzői – ősi tudományát, valamint egy senki más által nem ismert édesvízlelőhely titkát. E kettős felelősség nehéz döntések elé állítja a lányt: segítsen faluja szomjazó lakosságán, vagy őrizze tovább tiltott tudását? A helyzet megoldásában jó szolgálatot tehet egy, a múltból származó, rejtélyes tárgy… amennyiben sikerül a titkát megfejteni.”
A történet központi eleme a víz és egy vele szorosan
összefonódó, évszázados hagyomány, amely nemcsak túlélte az általunk ismert
világ pusztulását, de az eljövendő kor kultúrájának is fontos elemévé válik…
Ahogy azonban a történet főszereplője mind jobban megismeri örökségének valódi
mélységét és természetét, úgy kerül mind élesebben szembe a hagyomány a
mindennapok keserű valóságával. A víz nem csak élet, de halál is, és nem csupán
a teamesterek művészetének eszköze, de egyben a legveszedelmesebb fegyver is
egy elnyomó hatalom kezében. A társadalmi különbségeket már nem a vagyoni helyzet,
hanem a birtokolt víz mennyisége (és minősége) jelenti.
Noria és a barátnője egy szeméttelepen, a rég letűnt világ –
a mi saját fogyasztói társadalmunk – lassan enyésző maradványai között kutatva
találja meg a remény egy apró szikráját. Reményt, hogy a világnak talán mégsem
kell olyannak lennie, amilyennek a hatalom láttatni akarja…
A remény azonban csalóka és tünékeny valami, bármennyire
szeretnénk is az ellenkezőjét: a teamester házára sötét árnyék vetül, az
ellenség pedig hatalmas és könyörtelen… Ám, ahogy a mondás tartja, a remény hal
meg utoljára.
Noria világát legalábbis nekem nem esett nehezemre idilliként
elképzelni, hiszen a mostaninál jóval természetközelibb életmódot követ,
amelyre nem jellemző a pocsékolás. Az általunk ismert világ rég elemésztette
önmagát, a mindennapi életünkben olyan fontosnak vélt tárgyak értéktelen,
haszontalan kacatként hevernek hegynyi halmokban a szeméttelepeken, a jövő
emberei pedig újrahasznosítanak mindent, ami túlélte a pusztulást. Az állandó
vízhiány ellenére akár még tökéletes is lehetne minden , ha nem volna állandóan
érezhető a katonai diktatúra nyomasztó jelenléte.
Ahogy már írtam is, rossz helyen keresgél, aki sodró
lendületű írásra vágyik, ám e könyvet mindezek ellenére sem lehet unalmasnak
nevezni. Sőt! Noha a cselekmény lassan csordogál, akár egy patak, a történet
végkifejletéhez közeledve egyre inkább folyóvá duzzad, ahogy a titok mind több
részlete tárul fel a főszereplők, és ezzel az olvasók előtt is. A főhőssel
szinte észrevétlenül azonosulunk és a körülötte ólálkodó fenyegetés is úgy hat
át bennünket, ahogy az apró szemű eső áztat bőrig. Mind jobban belemerülünk a
történetbe, ahogy az ősi hagyományok közé rejtve őrzött titoknak mind több
részlet tárul fel Noria előtt. És vele együtt félünk, hogy vajon elsodor-e
végül bennünket is a könyörtelen ár.
És végül, a tematikus hasonlatoknál maradva: scifi
rajongóként ez a mű számomra olyan volt, mint egy pohár friss víz a
szomjazónak: a műfaj klasszikusainak hangulatát idézi, mentes a csiricsáré
díszletektől és a techno-blablától, ugyanakkor elgondolkodtat. Apróbb-nagyobb
jelzések tucatjai idézik minduntalan az olvasó eszébe, hogy bár a szemét
mellett megőrzi majd a kultúránk néhány értékes momentumát is,
az elképzelt nyomasztó és kegyetlen jövő a mi tetteink következménye.
És aki a könyvet írta:
A hivatalos életrajza szerint Emmi Itäranta 1976-ban
született finn írónő. A Tamperei Egyetemen végzett dráma szakon, majd
újságíróként, színikritikusként és forgatókönyvíróként tevékenykedett. Később a
Kenti Egyetem posztgraduális képzésén kreatív írást tanult. Itt kezdett el
dolgozni első regényén.
A kézirat párhuzamosan készült finn és angol nyelven, és a
kész mű 2011-ben megnyerte a helsinki Teos kiadó irodalmi értékű SF-ek és
fantasyk számára kiírt pályázatát. A
regény 2012-ben jelent meg finn nyelven, és mind az olvasók, mind a kritikusok
kedvezően fogadták. Elnyerte a Kalevi Jäntti- és a Nuori Aleksis díjat,
valamint jelölést kapott a rangos Tähtivaeltaja-díjra. Az angol nyelvű kiadás
sem várathatott sokáig magára.
A könyv 2014-ben látott napvilágot, egy időben az USA-ban, az
Egyesült Királyságban és Ausztráliában, az egyik legnagyobb angolszász
kiadónál. Rövidesen jelölték a Philip K. Dick és az Arthur C. Clarke díjakra,s
azóta tíznél is több további nyelvterületen jelent meg. Az írónő az angliai
Canterbury-ben él és jelenleg a történet folytatásán dolgozik, melynek egyelőre
Az egybeszőtt utcák városa munkacímet adta.
(Cikk és kép: Lesley MacBeltine)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése