Könyvajánló – A teamesternő könyve

megosztotta: Porcelánszív

Vannak titkok, amelyeket egyszerűen muszáj elárulni!


Emmi Itäranta – A teamesternő könyve

Ebben a történetben a világ, amit mi ismerünk, már réges rég véget ért. A globális felmelegedés és az egyre fogyó nyersanyagokért vívott háborúk teljesen átformálták a Föld arcát, az ivóvíz, ami nekünk most olyan természetes, minden másnál értékesebb kincs.
Ebben a történetben nincsenek marcona tekintetű, macsóborostás országúti harcosok és motoros bandák, a hősöket és az ellenséget máshol és másféleképp találjuk meg. Aki tehát sodró lendületű, akciókban és záporozó golyókban bővelkedő poszt-apokaliptikus írásra vágyik, akár a kezébe se vegye ezt a könyvet.



Ami a magyar kiadás hátoldalán olvasható:
„Noria Kaitio tizenéves lány, és a mai Finnország területén él… csak éppen néhány száz év múlva. Az éghajlatváltozás és a globalizáció következményeként új népvándorlás zajlott le, a természeti katasztrófák pedig végérvényesen átrajzolták a Föld térképét. A nyersanyagok elfogyta utáni új világban a fejlett technika eszközei jórészt már feledésbe merültek, és a legdrágább kincs az édesvíz. A rendkívül vegyes népességű Skandináv Uniót könyörtelen katonai diktatúra uralja, mely szigorúan védelmezi az ismert vízlelőhelyeket. Ugyanakkor a lakosság csupán sótlanított tengervízzel olthatja szomját.
Noriára édesapja két örökséget bíz: a kínai teamesterek – a víz őrzői – ősi tudományát, valamint egy senki más által nem ismert édesvízlelőhely titkát. E kettős felelősség nehéz döntések elé állítja a lányt: segítsen faluja szomjazó lakosságán, vagy őrizze tovább tiltott tudását? A helyzet megoldásában jó szolgálatot tehet egy, a múltból származó, rejtélyes tárgy… amennyiben sikerül a titkát megfejteni.”
A történet központi eleme a víz és egy vele szorosan összefonódó, évszázados hagyomány, amely nemcsak túlélte az általunk ismert világ pusztulását, de az eljövendő kor kultúrájának is fontos elemévé válik… Ahogy azonban a történet főszereplője mind jobban megismeri örökségének valódi mélységét és természetét, úgy kerül mind élesebben szembe a hagyomány a mindennapok keserű valóságával. A víz nem csak élet, de halál is, és nem csupán a teamesterek művészetének eszköze, de egyben a legveszedelmesebb fegyver is egy elnyomó hatalom kezében. A társadalmi különbségeket már nem a vagyoni helyzet, hanem a birtokolt víz mennyisége (és minősége) jelenti.
Noria és a barátnője egy szeméttelepen, a rég letűnt világ – a mi saját fogyasztói társadalmunk – lassan enyésző maradványai között kutatva találja meg a remény egy apró szikráját. Reményt, hogy a világnak talán mégsem kell olyannak lennie, amilyennek a hatalom láttatni akarja…
A remény azonban csalóka és tünékeny valami, bármennyire szeretnénk is az ellenkezőjét: a teamester házára sötét árnyék vetül, az ellenség pedig hatalmas és könyörtelen… Ám, ahogy a mondás tartja, a remény hal meg utoljára.
Noria világát legalábbis nekem nem esett nehezemre idilliként elképzelni, hiszen a mostaninál jóval természetközelibb életmódot követ, amelyre nem jellemző a pocsékolás. Az általunk ismert világ rég elemésztette önmagát, a mindennapi életünkben olyan fontosnak vélt tárgyak értéktelen, haszontalan kacatként hevernek hegynyi halmokban a szeméttelepeken, a jövő emberei pedig újrahasznosítanak mindent, ami túlélte a pusztulást. Az állandó vízhiány ellenére akár még tökéletes is lehetne minden , ha nem volna állandóan érezhető a katonai diktatúra nyomasztó jelenléte.
Ahogy már írtam is, rossz helyen keresgél, aki sodró lendületű írásra vágyik, ám e könyvet mindezek ellenére sem lehet unalmasnak nevezni. Sőt! Noha a cselekmény lassan csordogál, akár egy patak, a történet végkifejletéhez közeledve egyre inkább folyóvá duzzad, ahogy a titok mind több részlete tárul fel a főszereplők, és ezzel az olvasók előtt is. A főhőssel szinte észrevétlenül azonosulunk és a körülötte ólálkodó fenyegetés is úgy hat át bennünket, ahogy az apró szemű eső áztat bőrig. Mind jobban belemerülünk a történetbe, ahogy az ősi hagyományok közé rejtve őrzött titoknak mind több részlet tárul fel Noria előtt. És vele együtt félünk, hogy vajon elsodor-e végül bennünket is a könyörtelen ár.
És végül, a tematikus hasonlatoknál maradva: scifi rajongóként ez a mű számomra olyan volt, mint egy pohár friss víz a szomjazónak: a műfaj klasszikusainak hangulatát idézi, mentes a csiricsáré díszletektől és a techno-blablától, ugyanakkor elgondolkodtat. Apróbb-nagyobb jelzések tucatjai idézik minduntalan az olvasó eszébe, hogy bár a szemét mellett megőrzi majd a kultúránk néhány értékes momentumát is, az elképzelt nyomasztó és kegyetlen jövő a mi tetteink következménye.

És aki a könyvet írta:
A hivatalos életrajza szerint Emmi Itäranta 1976-ban született finn írónő. A Tamperei Egyetemen végzett dráma szakon, majd újságíróként, színikritikusként és forgatókönyvíróként tevékenykedett. Később a Kenti Egyetem posztgraduális képzésén kreatív írást tanult. Itt kezdett el dolgozni első regényén.
A kézirat párhuzamosan készült finn és angol nyelven, és a kész mű 2011-ben megnyerte a helsinki Teos kiadó irodalmi értékű SF-ek és fantasyk számára kiírt pályázatát.  A regény 2012-ben jelent meg finn nyelven, és mind az olvasók, mind a kritikusok kedvezően fogadták. Elnyerte a Kalevi Jäntti- és a Nuori Aleksis díjat, valamint jelölést kapott a rangos Tähtivaeltaja-díjra. Az angol nyelvű kiadás sem várathatott sokáig magára.
A könyv 2014-ben látott napvilágot, egy időben az USA-ban, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában, az egyik legnagyobb angolszász kiadónál. Rövidesen jelölték a Philip K. Dick és az Arthur C. Clarke díjakra,s azóta tíznél is több további nyelvterületen jelent meg. Az írónő az angliai Canterbury-ben él és jelenleg a történet folytatásán dolgozik, melynek egyelőre Az egybeszőtt utcák városa munkacímet adta.


(Cikk és kép: Lesley MacBeltine)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése