Ivicsics Kitti: Vasárnapi ebéd

megosztotta: Porcelánszív


            Ahogy belerakta a kockára vágott hagymát a lábasba, a forró olaj panaszosan sercegett fel, s bosszús idegességgel lövellte szanaszét égető olajcseppjeit. Kavargatás közben az egészet megízesítette egy csipet sóval és az előre felcsíkozott csirkemelleket beleöntötte a lábasba. Az olaj még utolsó erejével pattogott egyet-kettőt, de a végén feladta a küzdelmet. Amikor a hús elérte a kívánt aranybarna színt, az egészet felöntötte vízzel, újra megsózta és az intenzív íz érdekében beledobott egy leveskockát.
Mindig is szerette a vasárnapi ebédeket. Ahogy kavargatta a sárgás vizet, felderengett neki gyerekkora. Szülei minden vasárnap korán keltek, hogy délre elkészüljön a három fogásos vasárnapi ebéd. Ilyenkor két testvérével szépen megterítették az asztalt, megmosták kezüket és leültek, várva a jobbnál jobb ételeket. Tinédzser lehetett, mikor szülei meghaltak autóbalesetben, két testvérével együtt. Ő állami gondozásba került, majd felnőtt, orvos lett belőle, pontosabban onkológus.
Leesett a földre egy répadarab. Mindig komoly dilemmát érzett ilyenkor. Vajon ezt most ki kéne dobnia, vagy még megmosva jó lesz? Végül a kidobás mellett döntött. Aranysárgára forrta a víz magát. Még kavart rajta egyet, majd beleöntötte a felkarikázott répát, gyökeret és krumplit. Rárakta a fedőt és nekiállt a második fogásnak. A jó öreg rántott húsnak. Még egészen élesen élt benne az egyik orvosi könyvének mondata: „Az olajban sütött ételek egyenes utat jelentenek a szívinfarktushoz.” [1] - ettől függetlenül egy egész üveggel is elhasznált a sütéshez. Idő hiányában, még tegnap bepanírozta a húsokat, így most csak egyesével beledobálta a forró olajba. Amíg a hús körüli kis hab elvégezte dolgát, kihozta a kamrából a borsókonzervet. Lerakta az asztalra. „Kéne egy konzervnyitó.” - tűnődött magában. Kinyitotta a gáztűzhely melletti fiókot, de ott csak fogókesztyűket és konyharuhákat talált. Becsukta. Kihúzta a következő fiókot. Kanalak, villák, fakanalak, de konzervnyitó nem volt köztük. „Hogy lehet így főzni ebben a konyhában. Ecsetelő kettő is van - egy műanyagból és egy lúdtollból -, de konzervnyitó egy se.” - pufogta. „Mondjátok már meg, mégis hol tartjátok azt a kurva konzervnyitót!” - mondta ki hangosan. Mivel válasz nem érkezett, kénytelen volt tovább keresgélni. Közben a fazék teteje ütemesen kezdett rázkódni és folyamatosan nyomta ki a vizet. A lé sebesen végig szaladt a lábas oldalán és incselkedni kezdett a gázlángokkal. Odaugrott. Lekapta a fedőt. A háborgó víz lassan visszavonult. Megkeverte a levest és két csipet borssal ízesítette.
A konzervnyitó még mindig sehol. Ha a műtőben nem talál valamit, mindig van egy roppant kedves és segítőkész asszisztensnő, aki készséggel a kezébe nyomja a használni kívánt eszközt. Egy alkalommal például, mikor épp egy cisztát kellett volna eltávolítania egy 35 éves, 2 gyerekes, ügyvédi praxissal rendelkező férfi bal heréjéről egy kezdő műtős nővérkével osztották be. Beöltözés, bemosakodás, minden a rutin szerint. Bekapcsolták Strauss Die Fledermaus operettjét és pontban délután kettőkor elkezdte a műtétet. Jódoldattal gondosan fertőtlenítette a herezacskó azon részét, ahol a ciszta volt és tartotta a kezét. A jól begyakorolt koreográfia szerint, egy tapasztaltabb nővér, a kezébe nyomta volna a 20-as méretű egyenes szikét. Ő kitámasztja a kezét és tolltartásos módszerre, finom kezdeti bemetszést végez a kifeszített herezacskón, pontosan a ciszta felett. Ezzel szemben a valóságban az ügyetlen kis újonc nővér állt, és bámult. Üres tekintettel nézett a kinyújtott kesztyűs kézre. Ő feltekintett a megtisztított területről és rosszallóan várta, hogy megmozduljon a nő. Ha nincs is annyi gyakorlata, hogy tudja mi, mi után jön, nézhetett annyi tévésorozatot, hogy tudja, az orvos első szava a „Szikét!”. Mivel másodpercekig nem történt semmi, kénytelen volt szavakba önteni az utasításait. Ettől annyira zavarba jött a nővér, hogy jobb kezével elsodorta a műtéti eszközöket tartó kocsit, ami hatalmas robajjal a földre zuhant. A szikék és ollók pedig szétterültek a padlón. Meghűlt a levegő. A nővér riadtan nézett rá. Ahogy ott álltak egymással szemben, érezte, ahogy a feszültség felkúszik egészen a tarkójáig és düh lepi el az agyát. Majd kitört. Odaugrott a másik kocsihoz, bal kezét ütésre lendítette és teljes erejével felborította azt. A második földet érés sokkal erőteljesebb és hangosabb volt, mint az előző. Körülötte mindenki csak állt és pisszenni sem mert. Csak a zenét lehetett hallani: Eisenstein báró épp az ügyvédjével veszekedett. Nem bírta tovább, fogta magát és szó nélkül kiviharzott a műtőből. A hereciszta eltávolítást végül az egyik éppen szabad kollégája végezte el. Őt megrovásban részesítették, és 30 órás dühkezelésre is kötelezték.
Elkészült az első adag rántott hús. Szépen komótosan kivette őket az olajból és egy nedvszívó papírszalvétára fektette körbe a tányér szélén. Emlékezett még édesapja mozdulataira, ahogy az elkészült csirkemelleket körberakta a tányéron, mintha virágszirmok lennének. A tányér közepébe pedig egy nagy, vörös paradicsomot rakott. Ők gyerekként ezt nagyon mókásnak tartották és sokszor játszottak méhecskét, akik letépik a szirmokat és a saját tányérjukra rakják. Kavart egyet a levesen. A krumpli és a répa is szépen megpuhult. A bontatlan borsókonzerv még mindig szerencsétlenül állt a pulton. De ő nem hagyta annyiban. Ennek a vasárnapi ebédnek tökéletesnek kell lennie!  Kezdte megint elönteni az a düh, ami akkor a műtőben. „Mi a fenéért nem mondjátok meg, hogy hol van. Én csak egy tökéletes ebédet szeretnék készíteni a kurva családnak és kurvára nem vagytok képesek segíteni!” Felkapta a konzervdobozt és olyan haragos hévvel vágta a szekrénynek, hogy az megszeppenve rázkódott bele, az oldaláról pedig leestek a felakasztott merőkanalak és egyéb kellékek, köztük a konzervnyitó. „Igazán mondhattátok volna, hogy itt lóg!” - szólt feddőn hátra az asztalhoz, aminek a lapján nyolc kéz pihent mozdulatlanul. Izgatottan kapta fel a földről a konzervnyitót és nekiesett a borsónak. Kinyitotta. Leöntötte róla a pisisárga lét és a borsót óvatosan beleborította a lábasba. Elkeverte a többi úszkáló zöldséggel és ismét lefedte. A következő garnitúra hús eközben tökéletesen átsült. Már csak a rizs volt hátra és kész is. „Hamarosan kész az ebéd!” - szólt hátra kedélyesen és már vette is elő a rizst. Üveges tekintetek kíséretében kivett egy kisebb lábast a szekrényből, megtöltötte vízzel és a közepes gázrózsára tette. Egy kanál só, egy kanál Vegeta és már melegedhet is víz. Rizsből csak azt a gyorsan elkészíthető, zacskósat találta, pedig jobban szereti azt, amit ő maga mér ki.
Az órájára nézett. Hamarosan dél. Ideje megteríteni. Elővett öt lapos- és öt mélytányért. Lerakta a tányértornyot az asztal szélére. Óramutató járásával megegyezően körbe ment az asztal mentén, és minden kézpárt - csuklócsontjuknál fogva - egymástól 35 centiméterre széthúzott. Az alkarcsontokkal körülhatárolt területek közepére gondosan elhelyezte előbb a lapos, majd a mélytányérokat. A fiókból kivette az evőeszközöket és egy ezüstszínű ragasztószalag gurigát. A kést és a villát a virágos, méhecskés szalvétára helyezte. Majd fogta a ragasztószalagot és gondosan levágott nyolc darab 15,5 centiméteres csíkot. Pontosan és precízen vagdosott, szinte egy millimétert sem tévesztett. Miután mind a négy csík az asztal szélén himbálózott, megfogta a férfi jobb karját és az egyik kanalat alaposan a markába szigszalagozta. Felvette a következő kanalat, egy másik, pirosra manikűrözött kacsóra erősítette, hasonló módon. A maradék két szigetelőszalag-darab túl hosszúnak bizonyult a kicsi kezekhez, kétszer is körbe tudta tekerni a puha, húsos kézfejeken.
Miközben bíbelődött, fenséges illat kezdett terjedni a konyhában: elkészült a leves. A pultról levett egy parafa alátétet és az asztal közepére helyezte. Így biztosan nem hagy foltot a forró lábas az abroszon. A levessel teli lábast ráhelyezte és felvett a földről egy merőkanalat. Az egész sürgölődést nem fogadták már be az üveges szemek, az elhalt receptorok sem közvetítették az ingereket, és nem dolgozták már fel az elhalt agysejtek sem a beérkező információt. „Remélem ízleni fog nektek, mert most nem raktam bele sem zellert, sem petrezselymet. Nem volt itthon.” - mondta, s közben a merőkanál elmerült a sűrű lében. „Hm…hagyjátok csak, majd én szedek mindenkinek!” - mosolygott és nevette el magát. Érezte, ahogy a boldogság elönti jobb agyféltekét. Melegség. Meghittség. Öröm. Szinte alig bírt a széken megülni izgalmában. Mindenkinek teleszedte a tányérját.
Talán még tetszett is volna nekik egy nappal ez előtt ez a fenséges ebéd. Talán az apa is elment volna a boltba, ha látja, hogy nincs zeller a leveshez. Talán elment volna, ha nem lövik agyon egy Browning Maral-lal. Talán az anya is szívesen segített volna a sült húsok elkészítésében. Ő valószínűleg rátette volna az olajfogó fedőt a lábasra, hogy ne legyen az egész csempe olajcseppes. S ő pontosan tudta volna – és meg is mondja –, hol van a konzervnyitó, ha nem vágják el a torkát. A két gyerek pedig visítva veszekedett volna azon, ki terítsen meg és hajtogassa össze a méhecskés szalvétákat. De most ők is csak bámultak szürke szemeikkel, tátott szájukkal a levesre. Velük volt talán a legkíméletesebb. Egyesével fojtotta meg őket egy bőr nadrágszíjjal az éjszaka közepén. A szépen megterített asztal körül, a négy élettelen testet szigszalaggal erősítette a széktámlákhoz. Még a hullamerevség beállta előtt felragasztotta a szemhéjaikat, így most mindannyian őt nézték. Ő pedig boldog volt. Megfogta a kanalat és merített egyet a levesből. A pára kiült a kanál nyelére, ő pedig gondosan fújni kezdte a levest. „Végre, megint anyuval és apuval vagyok, meg a testvéreimmel!” - gondolta magában és jóízűen bekapta az első adagot.

„Jó étvágyat!”



[1] Kodály Benedek 1987. Az emberi szervet működése. Imaginárius Kiadó. Budapest.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése