Airgead Angelika: Sárkánylélek

megosztotta: Porcelánszív

A nagyobb korosztálynak , nagy ovisoknak, és kisiskolásoknak ajánljuk ezt a mesét.
Bátorságról, barátságról, hűségről, és becsületről, ahol ugyan a jó elnyeri jutalmát, de közben meg kell tanulnia, hogy nem minden az, aminek látszik.



SÁRKÁNYLÉLEK


Egyszer volt, hol nem volt, messze innen, réges-régen, élt az ifjú Lonard király. A népe szerette, békében uralkodott, országának lakói boldogan éltek.
 Éppen egy év telt el koronázása óta, amikor a király éjjel furcsa álmot látott. Álmában az ujjáról lehullott egy gyűrű, pörögni kezdett a márványpadlón, aztán elgurult, ki a palotából, Lonard pedig utána eredt, szaladt, szaladt, de csak nem érte utol! A gyűrű pedig csak gurult, gurult, át erdőn, mezőn, hegyre fel, völgynek le, míg a végén megállapodott. Megállt a gyűrű, és egy pillanattal később már sehol sem volt, a helyén pompás ragyogás támadt, és megjelent egy csodálatosan szép leány. Szebb volt minden lánynál, szebb a tündéreknél, de még az angyaloknál is. Kezét a király felé nyújtotta, de ő nem érte el.
Másnap reggel összegyűltek az ország bölcsei, jövendőmondói, álomfejtői, és igen hamar a király elé álltak a következővel:
– Uram-királyom, álmod megfejtettük, ím, a jelentése. Útra kell kelned, hogy megtaláld az álmodban látott leányt. Az elguruló gyűrű utadat jelzi, mely arádhoz vezet, és a szépséges teremtés a végén a királynét, akivel hazatérsz majd!
Egyet értettek mind a bölcsek, a tanácsadók, és egyet értett velük az anyakirálynő is így Lonard királynak nem maradt más választása, mint elfogadni amit mondtak.
A király, ha lehunyta a szemét, még most is maga előtt látta a tündérszép leányt, így ráállt, hogy elinduljon, és megkeresse őt. Eltökélte, hogy nem tér vissza senki mással, csakis vele.
A hoppmester azonban mást tervezett.
– A szomszédos ország királyának, Felhőszakállú Rodrik királynak a leánya éppen eladó sorba lépett, és ha jól tudom, felség, most keresnek méltó férjet számára.
És már intett is, intésére pedig két szolga jelent meg, és behoztak a terembe egy letakart festményt.
– Íme, Százszorszép Hercegkisasszony.
Óh, és valóban, ahogy lekerült a lepel a festményről, egy világszép leány arcképét pillanthatta meg Lonard király. Igazi királynői szépség volt, kétség sem férhetett hozzá, és ahogy  az ifjú király nézte őt, lassan elhomályosodott emlékében az álombéli, ismeretlen lány.
– Valóban – értett egyet a hoppmesterrel – nem hiába Százszorszép a neve, méltó is rá! Bizonyosan méltó lesz arra is, hogy királynőm legyen. Talán az álombéli gyűrű is éppen hozzá vezet!
Útnak indult hát az ifjú király, rengeteg ajándékkal, és díszes kísérettel, ahogy egyik király a másikat meglátogatni indul, főként, ha cserébe ily nagy ajándékot kíván maga is, mint Lonard. Mert bizony ő maga is egyre inkább hitt benne, hogy Százszorszép kisasszony lesz az ő jövendőbelije, hogy ő volt, akit álmában látott, és akiért útra kell kelnie.
Napok múltak, mire egyik országból a másikba értek, hetek, mire elérték Rodrik király palotáját. Előreküldetett egy futárt Lonard király, hogy érkezését illően jelentsék a nagy királynak, és szépséges leányának.
Ám a futár igen furcsa hírekkel érkezett vissza. A palotában, a kertben, de még a környékén is tülekednek az ifjak, és mind-mind a király színe elé kíván jutni.
– És miért várakoznak, miért van ott az a rengeteg ifjú?– kérdezte a király.
– Uram, felség, megtudtam ezt is! A királykisasszony kihirdettette, hogy ahány férfi csak van országában, mind jöjjék a palotába, egy se maradjon ki, legyen az épp csak serdülő, vagy ősz öreg. És a hercegnő kihirdette, hogy aki teljesíti a próbáját, az bármit kérhet tőle, amit csak akar, de kikötötte azt is, hogy aki üres kézzel tér vissza, azt száműzi országából mindörökre.
– Száműzi országából?– lepődött meg Lonard király a híren. – Nem túl emberséges, és nem is okos dolog az ilyesmi.
– Uram, felség, megbocsásson, de ahogy a palota felé átvágtam a városon, azt is láttam, amit nem látnak a trónteremből. Sír a nép, sírnak az ifjak, és az öregek, sírnak az asszonyok és a gyermekek. Rengeteg  fiatalembernek kellett már elválnia családjától, és távoznia az országból Százszorszép hercegnő parancsa miatt.
– No, ha így, akkor majd változtatunk ezen! – mondta eltökélten Lonard király. – Készüljetek, holnap illő módon érkezünk meg!
És így is lett. Másnap Lonard király és kísérete megérkezett Felhőszakállú Rodrik király palotájába. A rengeteg várakozó legény mind félreállt, és Rodrik király méltón köszöntötte a szomszédos uralkodót. Ám Lonard hiába várta, hogy találkozhasson a hercegnővel, ő bizony nem jött a köszöntésére, ahogy illett volna, nem is látta korábban, csupán az esti lakománál. Valóban tündöklő szépség volt, szebb a róla készült festménynél is, szebb, mint amilyennek Lonard király elképzelte, méltó a nevéhez, százszor szebb volt a legszebb leányoknál.
Százszorszép felemelkedett, és végignézett a vendégeken. Voltak köztük grófok, és hercegek, akik mind a kezére pályáztak, és ahogy Lonard, ők is mind feleségül akarták venni Rodrik király egyetlen lányát.
A hercegnő így szólt az egybegyűltekhez.
– Nemes vendégeim! Ti ugyan nem a próbatételre érkeztetek, hanem kezem elnyerni igyekeztek. Mind szebbnél-szebb, gazdagabbnál-gazdagabb ajándékkal jöttetek, hogy elnyerjétek szívem, de én nem megyek feleségül akárkihez! Csakis olyan vitézhez, aki bebizonyítja bátorságát, hősiességét, és irántam érzett szerelmét. Így hát halljátok szavam! Országunk határán hatalmas, elátkozott, fekete erdő terül el, az erdő egészen a tengerig nyúlik. A fekete erdő szélén a tenger partján áll az Óriás-szikla, mely onnan kapta nevét, hogy valaha régen egy valódi óriást változtatott kővé egy hatalmas varázsló. Az Óriás-szikla tetején, a jobb szemgödör barlangjában él egy hatalmas fehér sárkány. Aki a fehér sárkány fejét elhozza nekem, annak a felsége leszek, és senki másé, erre királyi szavamat adom!
Ezzel a Százszorszép hercegnő büszkén távozott.
Felhőszakállú Rodrik, akinek a jobbján Lonard király ült, megcsóválta a fejét, és búsan így szólt.
– Lehet, hogy százszor szép az én leányom, de ezerszer makacs, az már bizonyos. Országomnak fele már odaveszett, míg a sárkányt kereste, hogy a királylány kedvére tegyen! Aki oda nem veszett, azokat száműzte, mert üres kézzel tértek haza. Kérlek téged, Lonard, térj inkább haza, ne indulj el, erre az útra!
– Ne félts engem, Rodrik király, nyugodj meg, nemcsak hogy elindulok az útra, de el is hozom a fehér sárkány fejét a leányodnak, és amint feleségül vettem, helyreállítom a rendet az országodban!
Egy küldönc lépett ekkor Lonard mellé, és mélységes mély meghajlással egy írást nyújtott át neki. Parfümmel illatosított levél volt, és Százszorszép hercegnő rózsás pecsétje volt rányomva.
„Nagyra becsült Lonard király, te leszel első bajnokom! Három napot kapsz, mielőtt a következő vitéz útra kelne. Ne feledd, kezem a tét, a tiéd lehet, ha elhozod, amit kértem! Járj szerencsével, nagy király!”
Lonard felállt, meghajolt az öreg király előtt, és sietve távozott, hogy mielőbb útra keljen. Ha csupán három napja van, nem vesztegetheti az idejét.
Kíséretét otthagyta, hogy gyorsabban haladhasson, csupán leghűbb barátja, és bizalmasa, Aron tartott vele. Lóra kapott a két vitéz, szélsebes vágtába kezdtek, mire felkelt a nap el is érték a fekete erdő határát.
Aron, aki szívből szerette Lonard  királyt, aggódva nézte az erdőt.
– Ilyen fekete fákat soha életemben nem láttam! Mintha befestették volna mindent! Kérve kérlek, ne lépj be közéjük, engedd, hogy én menjek! Majd én megölöm helyetted a sárkányt, drága barátom!
Lonard azonban csak a  fejét rázta.
– A becsületem akkor sem engedné, hogy más végezze el a feladatot, ha nem féltenélek téged! De féltelek, barátom, éppen úgy, ahogy te engem. Így hát, kedves jó Aron, fordulj vissza, és térj haza, egyedül megyek be az elátkozott erdőbe.
– Nem félek én semmitől királyom, csak attól, hogy elveszíthetlek! Ha parancsba adod, akkor sem hagylak magadra, veled tartok, bárhová is visz az utad!
Nekivágott hát két barát együtt az elátkozott erdőnek. Ha láttak még fekete sötétséget, hát az semmi nem volt ahhoz képest, ami itt fogadta őket! Sötétebb volt a legsötétebb éjszakánál, de még a palota legmélyebb tömlöcénél is. Megállt a két vitéz, mert bizony nemhogy egymást nem látták, de saját kezüket sem a nagy feketeségben.
Aron kinyújtotta a kezét, és beleütközött valamibe, tapogatta, tapogatta, de nem tudott rájönni, hogy mi az, oly nagy volt, és olyan félelmetes, mintha maga a sötétség öltött volna érinthető alakot. Egyszer csak egészen halk dal hallatszott, alig hangosabb a suttogásnál, és a hang, mintha mindenfelől jönne, visszacsendült a fekete fák nedves törzséről, vissza a fekete földnél is sötétebb kövekről, vissza talán a fénytelen égről is.
Sötét erdő mélye hív
Dobogj, dobogj bátor szív
Ellopom a lelkedet,
Elfolyatom véredet.
– Te is hallod?– kérdezte barátját a meglepett lovag.
– Hogyne hallanám! – felelte mosolyogva Lonard. – Csodálatos dal!
Aron rögtön tudta, hogy Lonard mást hall, nem azt, amit ő. És valóban, a király számára az erdő egészen mást suttogott. Csodás, csengő hangon csacsogták a fák.
Jöjj szép király, siess hát
Hozd el nékünk a csodát,
Elnyerted a szívemet,
Megkapod a kezemet
.
És a dal, mintha csakugyan a hercegnő hangján csendül volna, oly szép volt, és oly hívogató, hogy Lonard szinte önkívületben indult volna a dal után.
– Nem! Nem mehetünk arra! – ragadta meg a király karját hű barátja.
Aron hallotta, amit az erdő valóban énekelt, az ő szemét nem homályosította el semmiféle vágyakozás. Tudta jól, hogy Lonard élete függ most tőle, és minél közelebb, és közelebb hitte magát a király a csodás hanghoz, annál félelmetesebb, és sötétebb volt a dal, amit a vitéz hallott.
– Bízz bennem barátom, hallom a tenger zúgását, ne kövesd a varázslók dalát, csak gyere, gyere utánam!
Nem bízott Aron az erdő dalában, így erősen fogta barátja karját, és húzta, húzta maga után arra, amerre kevésbé hallotta a fák énekét, és amerről halk morajlás szűrődött a sötétbe.
Nem tudta Aron, de nem tudta Lonard király sem, hogy milyen hosszan mentek, de egyszer csak megszűnt a dal, és lassan világosodni kezdett az erdő.  Ám amit láttak, rémisztőbb volt a sötétségnél is! A fák nem fák voltak, vitézek, lovagok, leányok és ifjak álltak mozdulatlan, gyökeret eresztve a földbe. Indák kapaszkodtak rájuk, és ágak sarjadtak testükből, de arcuk jól látszott még most is, és a félelem, ami eltorzította őket.
– Miféle pokoli hely ez? – szörnyülködött a király.
– Elátkozott erdő, felséges barátom, megmondta a hercegnő is előre. Ne lépj le az ösvényről, mert mi is úgy járunk, mint ezek a szerencsétlenek.
Óvatosan lépett Lonard király, és ugyanilyen vigyázva lépkedett Aron is. De hiába vigyázott, hiába leste minden pillanatban az ösvényt, egyszer csak megbicsaklott a lába, és hogy egyensúlyát megtarthassa, Aron kénytelen volt lelépni az útról. Abban a pillanatban megsüppedt a lába alatt a föld, mintha ingoványra lépett volna, süllyedni kezdett, indák nyúltak felé a föld alól, és belékapaszkodva húzni kezdték magukkal.
Lonard két kézzel kapott vitéz barátja után, húzta visszafelé, ahogy ereje engedte, de érezte, kevés lesz ahhoz két karja, hogy megmenthesse.
– Menj tovább, menj tovább! Öld meg a sárkányt, és elmúlik a varázs! – kiáltotta Aron.
Lonard a fejét rázta.
– A világ összes hercegnője sem ér annyit, hogy hagyjam meghalni a legjobb barátom! Vagy velem jössz, vagy veled halok én is!
Előhúzta kardját, és szabdalni kezdte az indákat, melyek fogva tartották barátját. De olyan sikoltást, olyan szívszaggató sírást nem hallott még soha a király, mint amit mikor kardja lesújtott az ágakra. Visszahúzta gyorsan Aront az útra, ahol végre biztonságban lehettek.
– Kegyetlen egy erdő ez, és kegyetlen szív az, mely ilyen varázslatot bocsátott rá. – mondta szomorúan Aron lovag.
– Bármilyen kegyetlen is, tovább kell, hogy mennünk, és el kell érnünk a célunkat. Nincs messze, már láttam az Óriás-sziklát, a fák lombjai fölé magasodva!
Bármilyen szörnyű volt is az erdő, folytatták útjukat, nem nézve se jobbra se balra, nem figyelve a fák kiáltozására.
Ahogy végre kiértek az erdőből, hatalmas, fehér szikla magasodott eléjük, két csizmája nagyobb volt, mint Lonard legnagyobb palotája, fejét, és a szemgödreit nem is látták, oly magasan volt, hogy a felhők közé veszett.
– Hogy jutunk fel oda? – kérdezte elkeseredve Aron lovag.
– Sehogy nem juthatunk fel – csóválta a fejét Lonard. – Megvárjuk, míg a sárkány útnak indul élelmet keresni.
Letelepedett hát a két vitéz férfi a szikla tövében, a tenger partján, örülve, hogy láthatják végre a napfényt, örülve, hogy végre maguk mögött hagyhatták az erdő kínzó sötétjét. Soká vártak. Oly soká, hogy Lonard királyt már elfogta az aggodalom, hogy a többi bajnok is útnak indul, és utolérik őket. Nem is volt képes nyugodtan ülni, mászkálni kezdett fel-alá, majd egyre messzebb, és messzebb a parton.
Fel-alá sétált a király, kardjával csapkodta a homokot, miközben szüntelen arra gondolt, hogy nem lesz az övé Százszorszép hercegnő keze.
Ahogy megfordult, a lebukó nap fényében egy leányt pillantott meg. A fény körülölelte a lányt, és elvakította a királyt, aki egy pillanatra azt hitte, álmai tündére jelent meg előtte.
De egy pillanattal később eltűnt a ragyogás, és egy egyszerű, szakadt ruhás leány állt ott. Haja csapzott volt,  arca maszatos, hogy a király most már nemhogy nem tündérnek, de hirtelen valamiféle gonosz boszorkának gondolta.
– Ki vagy, és mit keresel erre, idegen?– kérdezte a leány.
– Lonard király vagyok, a szomszéd ország ura, és azért jöttem, hogy véget vessek a gonosz átoknak, ami az erdőt sújtja.
– Ha valóban ezért jöttél – mondta csendesen a lány,– úgy segítek neked, ahogy csak tudok, az erdő átka sok jó embert ejtett már fogságba.
– Ki vagy te,– kérdezte a király,– és mit csinálsz itt, ahol ember nem lakhat?
– A nevem Hajnal – mondta csendesen – ember vagyok, ahogy te is, de ide köt a sorsom, és míg a gonosz uralkodik az erdőn, meg nem szabadulhatok.
– Úgy megszabadítalak téged is hamarosan, – bólintott Lonard,– hazatérhetsz nemsokára! De mondd meg nekem, Hajnal, tudsz-e valamit az itt élő sárkányról?
– A fehér sárkányról, aki odafent él az óriás szemében? Hogyne tudnék! Hatalmas  lény! Ha kirepül a barlangjából, reszket az erdő, és szárnyaieltakarják a napot. Sebezhetetlen, halandó fegyvere nem fogja, se nyíl, se kard, se lándzsa.
– Nem fogja a fegyver? Hát valamiféle mágia védi talán?
– A sárkányok ősi ereje, király. Nem pusztíthatod el, csak akkor, ha megtalálod a lelkét, és azt összetöröd. Akkor elvész minden ereje, és nem marad más, csak a puszta test.
– Mondd Hajnal, tudod-e, hol van a sárkány lelke?
Hajnal a királyra nézett, két szemét hosszan rajta tartotta, aztán csendesen felelt.
– Te jó ember vagy Lonard király, szomszéd ország ura. De olykor a legkiválóbbak is letévedhetnek a jó útról. Azt mondtad, megmentenéd az erdőt, és ezért szívesen segítek neked, mert a szörnyű átok elűzött innen minden tündért, manót és állatot, míg nem maradt, csak a gonoszság, a szenvedés, és a fájdalom. Ha visszaadod az erdő régi fényét,visszatérhetnek annak lakói, és én magam is újra az lehetek, aki voltam. De vigyázz, Lonard király, figyelmeztetlek, jól gondold meg, mit teszel, mert aki visszafordíthatatlan dolgot cselekszik, annak együtt kell élnie tettével mindörökké.
– Mondd meg kérlek, hol találom a sárkány lelkét, és ígérem neked, betartom ígéretem, és felszabadítom az erdőt.
– Látom, erősen hiszel ebben Lonard király. De mondd meg nekem, igaz szívedre, valóban meg akarod ölni a fehér sárkányt?
A király meglepődött ezen a beszéden. Gondolkodás nélkül felelt.
– Megölöm a sárkányt, ha az életembe kerül is!
– Miért? – kérdezte Hajnal egyszerűen.
Lonard nem felelt, annyira meglepte a kérdés. De még mielőtt végiggondolhatta volna mindazt, amit eddig tudott, a lány odalépett hozzá, és megfogta a kezét.
– Hunyd le a szemed, Lonard király!
Az ifjú király engedelmeskedett, és ahogy pillái lecsukódtak, mintha furcsa bódulat lett volna úrrá rajta.
– Ki ne nyisd a szemed, király, mert szörnyethalsz azonnal!
Nehéz volt úgy tenni, ahogy a lány kérte, nehezebb, mint először gondolta a király, hisz úgy érezte, hogy repülnek, minduntalan felnézett volna, hogy lássa, így van-e, s ha így van, hová viszi őt Hajnal. De akarata erősebb volt minden kívánságánál, és erőnek erejével csukva tartotta a szemét.
– Most kinyithatod a szemed, Lonard király, és láss, láss igazán, láss az én szememmel, lásd a valóságot!
Felnézett a király, és bizony meglepődött erősen, mert odafent álltak a felhőkbe burkolt Óriás-szikla tetején, a barlang szájánál, odabent pedig ott feküdt a hatalmas sárkány.
Hófehér pikkelyein ezüst színnel csillogott a fény, fejét felemelte, és a bejárat felé nézett, biccentett, mintha üdvözölte volna őket, csodás, hatalmas kék szeme az ég színét tükrözte, és tiszta volt, mint a legtisztább forrás.
– Nézz rá, király, és mondd, mit látsz? Valóban gonoszságot? Valóban szörnyeteget?
Lonard a sárkány szemébe nézett, de nem látott benne egyebet, csak ragyogó varázslatot.
– Biztosan csak gonosz mágia téveszti meg a szemem! – csóválta a fejét a király. – Hiszen láttam az erdőt, láttam, miféle gonosz mágiával ejtett rabságba minden erre járót! Hisz te magad is mondtad, elzavarta a tündéreket, és az itt élőket a gonoszság.
– Valóban azt mondtam, hogy a gonoszság tartja fogva az erdőt, de sosem mondtam, hogy a sárkány gonoszsága! Ez a gonoszság embertől ered, ember volt az, aki megátkozta az erdőt, ember volt, aki fává változtatta az utazókat, és szirénrepkénnyel telepítette be az erdőt, mely gonosz dalával halálba csalja az utazókat! Ember volt, aki sötétbe burkolta és feketévé varázsolta a fákat. A fehér sárkány az egyetlen, aki erejével az erdőben tartja ezt a gonoszságot, hogy ne boríthassa el az egész országot!
– De ha így van, – kérdezte a király– miért akarja megöletni őt a hercegnő?
Hajnal döbbenten hátrált.
– Hát te Százszorszép parancsára jöttél ide? Az ő parancsára akarod megölni Ezüstfényt?
– Semmi baj, Hajnal– szólalt most meg a sárkány, csodás hangja csak úgy zengett, és a király megesküdött volna, hogy mosolyog.
– Add oda neki a lelket, Hajnal, lássuk, mit kezd vele!
Hajnal a ruhája alá nyúlt, és egy apró igazgyöngyöt húzott elő. De nem adta át Lonardnak,  erősen tenyerébe zárta, és  háta mögé rejtette.
– Meg kell ölnöd engem, király, ahhoz, hogy megkapd a sárkány lelkét!
Lonard döbbenten meredt a lányra. Igaz, hogy egyre csak Százszorszép, és az esküvő járt a fejében, de hogyan is ölhetne meg egy ártatlan leányt, még ha ilyen csúnyácska is, cserébe pedig egy olyan csodálatos szépség lehet az övé, mint a hercegnő. És ahogy Hajnal szemébe nézett, lehanyatlott a karja, és kihullott belőle a kard.
– Hajnal maga is hercegnő volt, Százszorszép kishúga, a játszópajtása, egyetlen bizalmasa. – mondta most Ezüstfény, a sárkány, csengő hangján. – Amikor egy sárkány megszületik, a legtisztább lelkű emberre bízzák a lelkét. Százszorszép, amikor megtudta, hogy Hajnal kapta meg a lelkemet, rettenetes haragra lobbant. Először kérlelte, hogy adja neki, aztán fenyegette, végül, mikor nem ért célt, száműzte a palotából. Amikor megtudta, hogy Hajnal nálam talált menedéket, megparancsolta udvari varázslójának, hogy átkozza el az erdőt. A varázsló megtette, amit parancsolt, de szíve megszakadt a fájdalomtól. Attól a naptól kezdve, aki belép a fák közé, azt csalárd énekkel csábítják magukhoz a gyilkos indák, aki lelép az útról, azt élő fává változtatják a gyökerek. Az erdő mindaddig átkozott lesz, míg a hercegnő el nem nyeri büntetését. De úgy tűnik, ifjú Lonard, hogy ezzel sem volt elégedett, el akar pusztítani engem, és Hajnalt, mindörökre.
– Ha ez az, amire Százszorszép hercegnő szíve vágyik, talán ez az, ami megtöri majd a gonosz varázst– mondta Lonard király. – Királyi szavát adta, hogy csakis ahhoz megy feleségül, aki elviszi neki a sárkány fejét. Így most már tudom, mit kell tennem!



Aron hiába kiáltozott Lonard király után, amikor látta, hogy a lánnyal együtt felrepül, és eltűnik a felhők közt. Sokáig emésztette magát, amiért hagyta, hogy barátját egy gonosz boszorkány elragadja, de végül szentül megfogadta, hogy nem mozdul egy tapodtat sem, míg meg Lonard vissza nem tér, vagy meg nem bizonyosodik róla, hogy a király halott.
Várt hát odalent, várt, amíg éjjel lett, majd ismét reggel, akkor végre Lonard leereszkedett a szikláról. Oldalán hatalmas zsák függött, jól kitömve valamivel.
– Most siessünk barátom, siessük, ahogy csak tudunk, érjünk vissza mielőbb Százszorszép hercegnőhöz!
Sietve mentek át az erdőn, nem érdekelte őket se az emberfák, se a szirénrepkények hangja, siettek, ahogy tudtak, aztán lóra kaptak, és vágtáztak, egészen a palotáig. Ott az őrök sietve jelentették, hogy visszatért az első bajnok, és állítja, elhozta a trófeát.
Ám Lonard király nem volt hajlandó megmutatni azt senkinek, míg elő nem készítették a menyegzőt, és nem vezették elé a királykisasszonyt.
Felkészült az udvar, felkészült a király, a királyleány, várták, hogy megjöjjön a vőlegény a trófeával.
Amikor belépett az ajtón Lonard király, maga hozta a zsákját, el nem engedte egy percre sem. Letette végül a királyleány elé, mélyen meghajolt, és megszólalt.
– Százszorszép királylány, esküt tettél ezer ember előtt, hogy csakis annak a felesége leszel, aki elhozza neked a fehér sárkány fejét. Hát én elhoztam!
Ebben a pillanatban megdöndült a kapu, megmozdult a föld, villámlott, szikrázott az ég, és hatalmas üvöltés rázta meg a palotát!
Felpattan Rodrik király, fel Százszorszép hercegnő, és minden vendég, rohannak az erkélyekre, ablakokhoz. A palota kertjében ott állt a sárkány,  fehér fejét rázva, teli torokból kiáltva.
– Lonard király, nem ölted meg nekem a sárkányt! – sikoltott Százszorszép
– Nem  kérted tőlem, felséges hercegnő, csupán azt kérted, hozzam el a fejét, de nem mondtad, hogy válasszam is el a testétől!
Hihetetlen haragra gerjedt Százszorszép, de nem volt mit tenni, apja, az udvar, és száz herceg hallotta, amint királyi szavát adta.
– Hát rendben van, Lonard király, a feleséged leszek, a tiéd, vagy senkié.
– Úgy bizony senkié sem leszel, Százszorszép hercegnő, mert szavad köt, és senki másnak nem adhatod a kezed, én pedig el nem veszlek, gonosz szíved megrontja az országot is, melynek trónján ülsz!
Megfogta ekkor a zsákot Lonard és felnyitotta, kilépett belőle Hajnal hercegnő. Volt nagy döbbenet az udvarban!Rodrik király sírva ölelte magához rég elveszett lányát. Aztán az ifjú hercegnőt elvezették, harmatvízzel megfürdették, haját fényesre fésülték, selyembe-bársonyba öltöztették. Mikor újra megjelent az udvar előtt, maga is oly szép volt, mint Százszorszép, aki rájuk nézett meg sem tudta különböztetni őket. Csak két ember volt, aki oly élesen látta a különbséget, Lonard király, aki végre látta már Hajnal tündöklő szépségét, és látta Százszorszép gonoszságát is, és az öreg Rodrik király, aki dühében a kastély egyik tornyába záratta a gonosz szívű hercegnőt.
Lonard király pedig feleségül vette az ifjú Hajnalt, az esküvő hét országra szólt, és bizony különleges vendég is érkezett. Ezüstfény jött el, hogy megáldja a fiatalokat, aztán hátára vette őket, és elrepült velük az erdő fölé, ahol megtört az átok, elszállt a sötétség, végre hazatérhettek az ifjak, és leányok, és ismét elfoglalhatták helyüket a csodás lények. Lonard szívének egyetlen bánata volt csupán, hogy legjobb barátja, Aron elbúcsúzott tőle, és az erdő tündérei közé költözött, hogy feleségül vegyen egy halhatatlan leányt. De a két barát boldogságában is egy maradt, egy napon tartották lakodalmukat, egy míg Lonard és Hajnal uralkodtak a két ország fölött, Aronnak és a tündéreknek maradt az erdő minden varázslatával,  ahol most már nem volt többé tél, sosem volt sötét, boldogságért és áldásért jártak oda ezentúl az emberek, és sokáig, nagyon sokáig lesték még az óriás sziklán lakó Ezüstfényt.

Ha arra jársz, talán még te is láthatod!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése